Aki a könyvekből nem tanul többet, mint ami a könyvekben áll, az felerészt sem használta a könyveket. Akit a könyvek nem tesznek képessé arra, hogy megtanulja megérteni és megítélni azt is, ami nincs a könyvekben, akinek értelmét a könyvek nem élesítik, és nem világosítják fel, az rosszabbul akkor sem járna, ha egyáltalán nem olvasott volna könyveket.
G. E. Lessing

Lessing ebben az éles eszű században is a legokosabbak közé tartozott. A pascali embertípusba, amelynek emésztő szenvedélye az igazság, amelynek öncél és legfőbb gyönyörűség a gondolkodás. Műveinek máig ható varázsát az adja, hogy át tudják sugározni az olvasóba a gondolkozás közben érzett örömet. Látjuk, hogyan születik meg szemünk előtt, hogyan ölt testet, lesz egyre harcosabb és diadalmasabb a gondolat. Egy csodálatos értelem karon fog bennünket, és megmutatja nekünk műhelyének titkait.
Szerb Antal


Gotthold Ephraim Lessing művei nálunk alig ismertek. Drámáinak máig legteljesebb válogatása fél évszázadnál régebben jelent meg, esszéinek csupán töredéke olvasható magyarul. Darabjait alig játsszák, pedig Kazinczy már a 18–19. század fordulóján csaknem valamennyit lefordította. Minden darabja más. Témái összeérnek, át- meg átfedik egymást, de nem következnek egymásból. Lessing előbb írt színdarabot, csak később foglalta össze, amit a legjelentősebb drámaírókról gondolt – töprengései nem fojtották el benne a drámaírót.
Hősei kényszerhelyzetekben élnek, drámáikat az önismeret hiánya és a téves önértékelés okozza. Tragikomikus helyzetekben vergődnek, amelyekből tragédia éppúgy lehet, mint komédia. Első darabjának, A tudóspalántának főszereplője is rosszul ítéli meg önmagát: Damis „ifjú tudós” – legalábbis ezt a szerepet játssza. Könyvekkel bástyázza körül magát, páratlan tudományos karriert remél. Hét nyelven ír és olvas. Tanulmányozza Maimonidest, Homéroszt, Arisztotelészt, Plautust, Horatiust. Világképét olvasmányai alakítják, büszkén hirdeti elefántcsonttoronyba zárt felsőbbségét. Emberi kapcsolatai nincsenek. Szerencsétlen? Az. Tudja? Dehogy! Mulatságos? Persze. Most izgatott. A berlini Akadémia értesítését várja. Egy pályázaton ő is érdekelt. Biztos benne, hogy nyert. Apja ötlete, hogy házasodjék, vegye feleségül – ezzel sok pénzhez jut – az ő nevelt lányát. Damisnak ugyan nincs kedve a házassághoz, de... nem mindegy? Ez új feladat, érdekesség. Eleget olvasott a házasságról. Házastársnak egyébként is bárki megfelel...! A lány is beleegyezik – pontosabban beletörődik, hogy más döntsön helyette. Még hálás is a nevelőapjának, pedig mást szeret: Damis egykori barátját. A darab irányát aztán az okos, tűzről pattant szolgálólány dönti el: érkezzék levél, mely tudatja az apával, hogy reményei hiábavalóak, nem számíthat pénzre. És lássatok csodát! A derék atya nyomban meggondolja magát, nagylelkűen beleegyezik a szerelmesek házasságába, Damist meg úgyis az izgatja, hogy nyerte-e a berlini Akadémia pályázatán. Végül az a levél is megérkezik, illetve éppen hogy nem az. Akinek Berlinben be kellett volna nyújtania Damis pályázatát, nem tette meg. Elolvasta Damis írását, és nevetségesnek tartja, nem felel meg a pályázat feltételeinek. Levelében azt is tudatja, mit tartanak Damisról tudós körökben. Az ifjú tudós dühöng, átkozódik, megfogadja: elhagyja Németországot, megfosztja hazáját és a német tudóstársadalmat önmagától. A darab végén a szolgáló levél-trükkjére is fény derül. Az ifjú tudóst kivéve mindenki boldog. Felszabadultan ítélkeznek a dühöngő Damisról. Őszinteségük kíméletlen, immár senki semmit nem akar tőle. Mi meg nevetünk – sírunk.
Molière a nagy példa, mégsem érezzük, hogy Molière-epigont olvasnánk. Lessing a hőseit jellemző szenvedélyből indul ki: Damis például mindig saját zsenialitására gondol, s úgy hivatkozik a nagy bölcsekre és költőkre, mintha csak vele állnának szóba. Az emberek az ő nagyságához asszisztálnak – meg is illeti őt a hódolat! Nem veszi észre, hogy jól értesültségével önálló életszemléletének hiányát igazolja, így védekezik és zárja el magát az emberi kapcsolatoktól. Van abban valami fenyegető, ahogy a darab végén „kivonul” a világból. Még nem dőlt el, észre tér-e egyszer egyáltalán, vagy megmarad önáltatása fogságában. A feloldatlanság is Molière Mizantropját idézi – vajon a csalódott ember megbosszulja majd a „sértéseket”?!

A Kinek a pap, kinek a papné – vígjáték. A nyitójelenetben két fiatalember beszélget: Adrast ki nem állhatja Theophant. Ezt nem titkolja, sőt, kérkedik vele. Theophan lelkész, hivatalból türelmes, szeretné barátjának tekinteni Adrastot, ám a radikális szabadgondolkodó, a „forradalmár” álszentnek látja Theophant – és minden egyházi embert. Holott a józan ész mást sugallna. Mindketten házasodni készülnek, sógorok lesznek. Ugyanannak az apának a lányait veszik feleségül. Igaz, leendő házastársukkal problémáik akadnak, de mindketten jó véleménnyel vannak a másik jövendőbelijéről. De hol itt a vígjáték? Megint a két lány közös szolgálója lát át a szitán. A bonyodalom során hőseink nagy keservesen végre kimondják valódi érzéseiket – partnert cserélnek. Adrast visszavonja sértéseit, megszelídül. Már nem „szabadgondolkodó”, nem is forradalmár. Okafogyottá válik hát a készülő tragédia: a radikálitást elfújja a szél. Mintha Lessing azt sugallná: ne csapjátok be magatokat, jobb lesz a kedvetek.
Eszerint ott van dráma, ahol hazudunk. Kompromisszumból, önzésből, számításból vagy kényelemszeretetből. Persze más, ha tudunk róla, és más, ha nem. Hőseink jó ideig úgy tesznek, mintha megtehetnék, hogy nem tudnak róla. Szerencséjükre önáltatásaik lelepleződnek.

A zsidók című egyfelvonásosban két álarcos kirabolna valakit, de egy épp arra járó negyedik ezt megakadályozza. Másnap reggel az álarcosok – álarc nél-kül – panaszkodnak: tervük nem sikerült. Jön az Utas is, az éjszakai „negyedik”. Az egyik esti álarcos faggatja: mi s hogy történt, s hogy ne legyen félreértés, azt is megsúgja: a rablók csakis zsidók lehettek. Milyen hosszú szakálluk volt! Az Utas menne már tovább. Mintha menekülne. Mi elől? Nem akarja tovább igénybe venni vendéglátója, a rablóktól megmentett báró vendégszeretetét – egyébként a báró is azt gondolja: zsidók voltak a támadói. Nagyon rossz véleménye van róluk. Az Utast azonban az egész háznép körüludvarolja, a bárókisasszony rajong érte! Gyereklány még. Apja szemefénye. Az Utas – hogy ne tűnjék udvariatlannak – végül is beadja a derekát, még egy éjszakára marad, s közben felfedezi: eltűnt a dohányos szelencéje. Akkor fény derül az éji rablás homályban maradt részleteire, lelepleződnek a tolvajok, megkerül az ellopott dohányos szelence. Mindenkiről minden kiderül. A báró férjhez adná a lányát, akivel alig bír; a lány végre megszabadulna apjától – mindketten az Utasban látják a megoldást. De ki az ismeretlen vándor, aki mérsékletre inti az érte lelkendezőket? Szolgája se tudja, előad ugyan egy rémtörténetet, amiből semmi nem igaz. Ám eljön a pillanat: az Utasnak színt kell vallania. Alighanem ezt akarta elkerülni. Bevallja: zsidó. A közlést megdöbbenés, majd az Utas szolgájának gyalázkodása követi. Aztán mindenki visszavonulót fúj, a báró már csak nagylelkű akar lenni: felajánlja megmentőjének minden vagyonát. „Inkább legyek szegény, de hálás, mintsem gazdag, de hálátlan.” Az Utas hárít. „Viszonzásul csak azt kérem öntől, hogy valamivel szelídebben és kevésbé általánosítva ítéljen népem felől. Nem szégyellem a vallásomat, s nem ezért titkolózom ön előtt. Nem! De láttam, hogy kedvel engem, népemet azonban nem szívelheti. Én pedig mindennél többre becsülöm egy ember barátságát, bárki legyen is az, ha megtisztel vele.” A báró elnézést kér. Utas és vendéglátója együtt vonul a házba. A báró szolgálója azért még viccelődve megkérdezi az Utas szolgájától: nem zsidó-e ő is. Függöny.
A darab megértéséhez nem szükséges ismerni a korabeli zsidóság helyzetét.4 Ha van „zsidó” – van „nem zsidó” is. És nincs ember, mert épp a „zsidó” vagy „nem zsidó” identitás gátolja. És veszedelmes ott a lét, ahol közmegegyezés a megosztottság. A darab tragikus fintora, hogy az Utas a darab első percétől menekül, a színvallást akarja elkerülni, értelmezésem szerint nem akar besétálni a csapdába, amelyből emberként nem lehet kijönni, mégis kilátástalan helyzetbe lavírozza magát: kényszerűségből legitimál egy előítéletet.

A Lessing nevéhez fűződő első „polgári szomorújáték” a Miss Sara Sampson. Ma nem tűnik újdonságnak a polgári környezet, hiszen az azóta született drámák többsége ilyen környezetben játszódik. Lessing emberi sorsokat akar ábrázolni, annak a közegnek a drámáit, amelyet jól ismer. A történet helyszíne egy angol fogadó, de sem az angol, sem a polgári környezet nem lényeges. Ami igazán fontos – mint minden jó drámában –, a szereplők sorsában jelenik meg. Övék e „polgári” világ, ők teremtik – bennük él és ők benne.
A Miss Sara Sampson Marwoodja démoni alak, a gyűlölet megszállottja. Semmilyen fondorlattól nem riad vissza, hogy elpusztítsa vetélytársát. Számos magyarázatot talál, miért nem törekszik megszabadulni a gyűlölet diktálta kényszertől. Ha néha el is gyengül, rideg számítással mégiscsak teljesíti feladatát. Sara épp ellenkezőleg: még ellenségeinek is megbocsát. Viselkedése szinte valószínűtlen – ahogy valószínűtlen a gonoszság működése vetélytársnőjében. És minél szorongatóbb a helyzete, annál értelmesebb és világosabb. Ebben Náthán rokona. Sara szerepét nehéz játszani, mert önsajnálatra csábít. Végül is a Miss Sara Sampson minden újdonsága ellenére a klasszikus drámák hagyományát követi – Schiller sokat tanult e darabból. A „polgári milieu” nem egy eleme tér vissza az Ármány és szerelemben.
Lessing tudta: darabjának vannak gyengeségei, „a szerző – írja nagyvonalúan – inkább kitart hibái mellett, minthogy vállalja egy teljes átdolgozásnak talán hiábavaló fáradságát. Eszébe jut, mit mondott Voltaire hasonló alkalommal: ’Nem lehet mindig végrehajtani mindazt, amit barátaink tanácsolnak nekünk. Vannak szükségszerű hibák is. Ha egy púpos embert ki akarnánk púpjából gyógyítani, életétől kellene megfosztanunk. Gyermekem púpos; egyébként azonban egészen jól érzi magát.’”5 Ez sokat elárul Lessingről. Nem törekszik mindenáron tökéletességre. Ha nem megy, nem megy. Csak lejegyzője – persze a legteljesebb odaadással – darabjának, de nem követel érte elismerést, nem bizonygatja mindenáron a tökéletességét. Ez a szerethető hozzáállás valószínűsíti az anekdotaként fennmaradt történetet, amely szerint hat hét alatt írta a Miss Sara Sampsont, hogy megmutassa: ő is képes „könnyeztető” darabot írni.