Szép estét, H. Uram!
Már csak egy ház van
hátra. Egyetlenegy. Az egész üdülőkörzetet magam mögött hagytam, a sáros
út mentén felhúzott földszagú kalyibák és lakókocsik és félponyvás
kunyhók és papundekli paloták mind-mind elmerültek a tegnapban. Travis
megyére sötét árnyék borult: az én árnyékom. Ez az üdülőkörzet egyébként
vicc; ami azt illeti, meglehetősen rossz vicc. Felnőtt férfiak és nők
komolyan gondolták, hogy a félmérföldnyi távolságban sárgálló
homokpusztaságot és a sós tavat elválasztó, keskeny kaktusz- és
pálmaligetekben fellelhetik a mindörökre elveszített Édenkertet? Ezek a
házak a Paradicsom negatív makettjei, és a szánalmas előkertekben
burjánzó gaz, földiszeder és babérlevelű rododendron között bambuló
emberek legfeljebb a hajdani emberpár másolatai.
A nyári levegőt
állott húsleves és friss sör illata uralja. A grillsütők is
versenyeznek. A partiasztalok fölé akasztott bambuszlámpások
szúnyograjokat vonzanak.
Péntek alkonyattájt érkeztem, és a látvány,
a szag meg az ablakok mögül vagy egyenesen a kertek mélyéről, a műanyag
úszómedencék mellől áradó sramlizene ugyancsak próbára tette idegeimet.
Sehol egy őrült rockdallam vagy komor blues, a szélrózsa minden
irányából egyforma, földszagú zenét hozott a szél: bendzsós népdalba
oltott macskanyávogást.
Földszag, földszag, földszag – a házak, az
emberek, a zene, a levegő illata, még a krikszkraksz kaktuszok nyársaira
húzott telihold is agyagízű, agyagszagú; mintha a nyomorúságos lakok
nyitott sírhelyek volnának, az emberek (még a meztelen kisklambók is)
két lábon járó holtak.
Anyám mondta mindig:
– Meglátod, Thomas,
el fogsz rohadni, ha örökké a szobádban kuksolsz! Megesz a penész,
felfalnak a hernyók! Gyere ki onnan, és játssz szépen a húgaiddal!
Ennek az élő temetőkertnek ráadásul neve sincs, ezt még péntek este,
elalvás előtt megállapítottam. Jeltelen pont egy szakadt térképen.
Homokszem a sivatagban.
Senki sem siránkozik, ha eltűnik. Nyugtalan
álmomban sorra jártam a holdfényverítékben fürdő házakat, meg-megállva
az ablakok alatt hallgattam a szuszogók neszeit. A Makita most is a
hónom alatt volt. Még álmomban se létezhetek nélküle.
Hogy mi az a
Makita? Hahaha! Ez még rosszabb vicc, mint az üdülőövezet, ahol vagy
húsz család játszik a sorssal szembekötősdit! A Makita láncfűrész; nekem
a láncfűrész. Hangja felülmúl minden más hangot – úgy zümmög, mint a
vérszívó szúnyogok a lámpák fényétől átnedvesedett virágosbokrok vagy
eldobált sörösdobozok felett.
Szombat hajnalban ébredtem, elgémberedve a kemény talajtól, ugyanakkor felajzva az új nap nyújtotta lehetőségektől.
Karom furcsán nehéz, zsibbadt volt. Pedig ez az ólmos fáradtság csak akkor jelentkezik, ha sokat használom a Makitát.
Tűnődésemben nem zavart senki. A telep hallgatott. Sehol egy
madárfütty, autózúgás, kenyérpirító arcpirítóan éles sivítása vagy az
ilyen helyeken szokásos, Noé előtti időkből származó kávéfőzők idétlen
kotyogása.
Leültem, és kinyújtóztattam a lábamat.
Nem is tudod elképzelni, milyen nehéz apránként összeszedni magam az álomhelyszínek különböző részeiről!
Mintha húgaim elhagyogatott játékait szedegetném össze azokból a
nyirkos parkokból, ahol a délutánjaikat töltötték szürke arcú férfiak
társaságában.
– Thomas, vigyázz a húgaidra! – mondta mindig anyám,
mielőtt eltűzött volna a betonplaccok felé, karján lakkozott
kistáskájával, amelyben fiolákat és tégelyeket tárolt – Megnyúzlak, ha
valami bajuk esik!
Ami a megnyúzást illeti... a rekedt hangon elkántált mondatok életem bűnös oltárának lépcsőfokai.
Amikor mindenem megvolt, és az utolsó kis részlet is helyére került, nekiláttam, hogy alaposabban körülnézzek a környéken.
Ez nem könnyű; ha az ember két méterre nőtt, szűk neki a tér; mintha
beledagadt volna a térbe! Nincs az a vastag fatörzs, ami elbújtatna
engem, vagy bokor, ami elfedne: árnyékom rendre megelőz; nincs az az
élet, amibe beleférnék.
Az iskolában Elefánt volt a becenevem –
azután már az sem. Senki nem mert már nevet adni nekem. Csoda-e hát,
hogy mindig ilyen helyeket keresek?
Végiglopakodtam az ecetszagú tó
partján, ahol olyasféle nádas nőtt, mint a polip karjai, majd egy
vargabetűvel a telep túloldalára kerültem, és élvezhettem a kora
hajnalban bukfenceket hányó sivatagi délibábok bolond kűrjeit.
A nap rózsaszín körömhöz hasonlított – az áttetsző felhők körülötte lebegő húscafatokhoz.
Lyukas csizmámban csikorgó homok csiszolja, sikálja kemény bőrömet – ez
az egyetlen hang, amit hallok. Mire visszaérek, remélem, felbukkan
néhány koránkelő, hogy megszólítson, s hogy a védelmébe vegyen, engem, a
nagyra nőtt, lapos homlokú fickót, akit erre az isten háta mögötti
partra sodort ki az éjszaka.
Az emberek legtöbbje ilyen elven
működik: ha akad valaki, aki még náluk is szerencsétlenebbnek látszik,
elhatalmasodik rajtuk megalomániájuk, és mindent elkövetnek, hogy
testestül-lelkestül birtokukba vegyék az eltévedt báránykát, persze a
szeretet, az irgalmasság, a könyörület, és nem az önzés nevében.
Amikor vasárnap este elhagyni készültem ezt a kócerájt, és a legutolsó
barakk felé vettem az irányt, amelyben az a szőke lány lakott, ezek a
szavak (irgalom, könyörület) értelmüket vesztették.
De most még csak
szombat hajnal van, mit sem sejtő, szép szombat reggel, amely
hangtalanul fürdőzik a napfény porában, akár egy szürke kis veréb.
Furcsálltam, hogy nyoma sincs a tegnap estéli vigalomnak.
Minden lépésnél megerősödött a gyanúm, hogy valami nincs rendjén:
akárhogyan is számítgattam, jócskán benne jártunk a délelőttben, és – ha
a felnőttek nem is – a gyerekeknek javában hancúrozni kellene: macskát
kergetni vagy igazinak tűnő nyílvesszőket röpíteni láthatatlan
ellenségeik szívébe – emlékeim szerint ilyesfélével múlatták az időt a
szomszéd barakk srácai, míg húgaik szokásos sétáik egyikére készültek.
Az én húgaim rendszerint akkor indultak el, amikor az égről leesett az
első nagyobb árnyék, és szétfröccsent a téglalap alakú tereken.
–
Thomas, merre csellengtél már megint? – kérdezte anyám; ez volt a
legelső kérdése, amikor befutott (ziláltan, konyak- és cigarettabüdösen,
és szoknyáját két tenyérrel simította le a térdén), pedig jól tudhatta,
hogy ki se mozdultam otthonról, a szobámban nézegettem a képeslapokat,
és örültem, ha átitat a sötétség. – És a kishúgaid?
Nem szóltam.
Születésem óta néma vagyok. Járni is ötéves koromban tanultam meg, addig
csak feküdtem a rám dobált takarók alatt, és nőttem, egyre csak nőttem,
akár a tölcsérgomba a veremben.
Bal szemem hályogos lett a
félhomálytól, a jobb viszont megkapta a másik erejét, így látásom
természetfelettien éles. Akkorra a négy húgom közül már csak kettő
cserkészett a pókhálószoknyás ostorlámpák alatti növényzetben, a másik
kettőnek (a rendőrségi iratok szerint) nyoma veszett. Csak én tudtam
volna megmutatni, hol hantoltam el őket – és gyilkosaikat is.
A Park
dróthálói mögött nem volt értéke az életnek; de én szerettem a
húgaimat, és amikor felkerekedtem, s faképnél hagytam a betontelepet,
magammal vittem egy-egy játékukat. Fej nélküli babát, kockás köténykét,
műanyag étkészletet, csorba fésűt – és a Makitát. A Makita az én
játékszerem volt – reméltem, hogy itt, ebben a felettébb furcsa
üdülőövezetben szakértő közönségre találok; talán olyan emberre is, aki
ismerte valamelyik húgomat.
Megyek, sőt, őgyelgek, andalgok, rúgom a
port, és minden érzékszervemmel az üdülőtelep kopottas előkertjei
mögött megbúvó élet jeleit figyelem, hogy a legelső apró jelre
elkezdhessem a játékot.
De minden hallgat.
A fehérre festett,
ősöreg autógumikba ültetett, porkabátos pozsgás növények némán
gubbasztanak, akár a 66-os út mellett az ördögmotorosok. Másutt, egy
matricákkal teleragasztott Ford lakóbusz mellett ócska mérleghinta
árválkodik: megtorpanok, mert szíven üt a látvány. Valaha én is
libikókáztam a húgaimmal: ők négyen az egyik, én a másik oldalon. Szívem
szerint közelebbről megtekinteném a mérleghintát, amelynek tulipiros
festéke lepattogzott, vas tartóoszlopait megrágta az idő, de titokzatos
érzékem visszatart.
A Makita bőrhüvelyében himbálózik a hátamon, és
egyértelmű, könnyen fogható üzeneteket sugároz. „Maradj békén! Jó lesz,
ha vigyázol magadra, kis barátom! A hely is idegen neked, de te is
idegen vagy a helynek. Csak nyugodtan, cukorfalat!”
Lehiggadtam.
Különben is: nehéz engem felcukkolni. Már szemeztem a Makitával Mr.
Hudson vegyesboltjának légypiszkos üvegén keresztül, amikor anyám
óbégatva futott be a garázs elé, ahol akkoriban laktunk.
– Thomas!
Thomas! Hol vannak a lányok? Már megint nem vigyáztál rájuk? Semmit se
lehet rád bízni! Biztos a szekrényedben döglöttél, igaz? Jaj, istenem,
sírba tesz engem ez a gyerek!
Tizenhat éves voltam, csaknem akkora,
mint most, csak sokkal együgyűbb, naivabb és sóvárabb – anyám szavai
felélesztették szívem gyengén pislákoló tüzét. Talán ebben a percben
értettem meg, mi a dolgom ezen a földön. Vannak dagadó izmú kovácsok és
fürge kifutófiúk, mézes szavú ügynökök, szúrós tekintetű szövetségi
ügynökök, azután csaposlányok, akik mélyen kivágott blúzaikban
könyökölnek a pult ezüstpatakja mellett; színésznők és közönséges,
kartonszoknyás háziasszonyok s férjeik, a tisztes külsejű, óralánccal
felszerelt, kövér úriemberek, akik elfordítják fejüket, ha
megpillantanak téged a sztráda mentén, amint felfelé fordított
hüvelykujjadon az eget egyensúlyozod – és vagyok én.
A csend kezd kényelmetlenné válni.
Visszaemlékezve álmomra, amelyben annyi, de annyi esemény váltotta
egymást, most különösen nyomasztó a sivatag és a gyilkos vizű tó közé
szorított üdülőtelep némasága. Le is ülök egy kőre, rendezni
gondolataimat; ezek a gondolatok egytől egyig kapcsolatba hozhatók
veled, H. uram. Te mindig a nyomomban jártál. Volt idő, amikor azt
hittem, te vagy Freddy K., a különös vigyorú iskolamester, aki örökké
koszpecsétes kertésznadrágot viselt, és zsebeiben millió titokzatos
holmi csörömpölt; azután meg úgy gondoltam, H. uram, hogy a Parkban
laksz, és te igazgatod az ottani ügyes-bajos dolgokat, ott, az ólomnehéz
árnyékok hazájában.
A Makitát óvatosan leeresztem két lábam közé,
majd nekitámasztom a bal combomnak. Jobb kezem ujjai a cipzár húzóján
babrálnak, olyan tisztelettel bánok vele, akár a templomjáró a
gyöngyolvasóval. Rémlik, mintha... de nem, álmomban használtam is, jól
emlékszem rá. Az, hogy: használtam, nem helyes kifejezés, de nem
vesződöm vele, hogy jobbat találjak. Magam vagyok, nem kell
udvariaskodnom.
A nap fedetlen tarkómra tűz, és bőrkabátomat
paskolja, indítana tovább. A Makita tehát a hátamra lendül, akár a
fekete gitártok El Mariachi hátára (ez az egyetlen film, amit képes
voltam végignézni, a Desperado), és máris talpon vagyok, szédülve kissé
az agyamba áramló, az előző éjszaka vad álmaitól dús vértől. A libikókás
lakóbusz mellett, vagyis inkább mögötte, furcsa fák nyújtózkodnak a
felhőtlen ég felé: előző életükben alighanem vérszomjas óriások
lehettek, akik itt nőttek fel a síkságban, és a sós tóból oltották
szomjukat. Törzsüket harsogó-zöld, apró, fürtös levelek nőtték be,
úgyhogy messziről páncélos lovagoknak látom őket, és csak közelebb lépve
derül ki az igazság. Nagyon sok mindennel így vagyok: a távol és a
közel számomra a rosszat és jót jelenti.
Csakhogy, Thomas, nem
érinthetsz meg mindent. Nem győződhetsz meg az igazságról ilyen piti
módon, csak úgy, ha... a Makita felmordult a hátamon.
Még
bebugyolálva is meglepett, milyen erős, mégis, milyen selymesen
doromboló ez a hang. Övtáskámhoz nyúltam, és megtapogattam a lányok
játékszereit; apró kacatok a többi játék mellett, amiket útjaim során
gyűjtöttem be. Ha játszani indulok, egyik-másik előkerül, és én
felváltva illesztem az arcom elé – noha csak az éjszaka óráiban lépek az
emberek elé, nem árt, ha elrejtem szörnyű vonásaimat egy-egy ilyen
borzalmas bőrjátékszerrel, amit a Makita alkotott.
Korán
megtanultam, hogy sem termetemmel, se arcommal nem lehetek tagja
egyetlen közösségnek sem. A húgaim szépek voltak, én torzszülött.
Földszagú, ocsmány, bumfordi kölyök, akinek egyetlen társa volt az
általánosban: Jack, a vak fiú.
Földbe gyökerezett lábbal bámulom a
furcsa ligetet. Még a teliholdat is könnyedén tudomásul veszem, a fehér
éjben lengő-lobogó árnyékok titkos talányok, nem életre kelt rémek; ami a
többi embernek szemet gyönyörködtető természeti aktus, nekem megoldandó
feladat. Ezért nem értettem, hogyan gyűlhettek össze itt ezek a
családok, akik... hol is vannak, Thomas fiú?
Nem szaporítom tovább, H. uram.
Az egész szombati napot azzal töltöttem, hogy alaposan átkutattam a
telepet: szobáról szobára, kamráról kamrára haladtam, semmi se
kerülhette el a figyelmemet, se egy függőágy, se egy roncsautó üresen
tátongó csomagtere, semmi. És mindvégig az volt az érzésem, hogy
megfulladok: a tér nagyon szorított.
Megfogadtam, hogy vasárnap
továbbállok innen – ekkor láttam meg a szőke lányt. A naplemente utolsó
sugarai a hajára hulltak, ettől úgy lobogott a lakókocsi teraszán, mint
egy fáklya. A zöldből fekete lett, a kékből részeg lila, a sárgából
dühödt narancs, a fehérből keksz-szürke – a lány pedig ott világított a
téglákra támasztott lakókocsi teraszán, és le nem vette a szemét rólam.
Elvégeztem a szükséges mozdulatokat (övtáska, a Makita puha tokja) –
hiába. A lány maradt, ahol volt. Nem értettem, hogyan nem vettem észre
őt aznapi kutatásom során, hogy rejtőzhetett el – azután eszembe
jutottak a húgaim, akik néha, ünnepnapokon, amikor kicsit többet ittak a
kókuszlikőrből, hajlandók voltak velem bújócskázni a Parkban.
A
lány rájuk emlékeztetett: távolt volt és közel. Elérhetetlenül. Majd
hirtelen, akár egy tűzzománc golyó, legurult az égről a nap. A lány
eltűnt, akárcsak szépséges húgaim, anélkül, hogy elárulta volna, mi volt
jövetelének célja. Figyelmeztetni akart?
Ha hiszed, ha nem, H. uram, moccanni sem mertem egész éjszaka.
Vasárnap ismét végigsétáltam az elhagyott porták között. A szám
kiszáradt, és már nem csupán a csizmámban csikorgott a homok, hanem a
testemben, a szívemben is. A Makita elviselhetetlenül súlyos volt, én
pedig árnyékkőről árnyékkőre lépdelve cipeltem.
A szag borzasztó volt, H. uram, valósággal kiütött, és a látvány...
Már nem péntek volt, hanem vasárnap; Thomas, az Elefánt, a Bőrarcú Ember átalakult.
Türelem, nyugtattam magam.
Már csak egy ház van hátra. Egyetlenegy. És utána vége. Vége lesz, H. uram.