Sok mindent elárul rólunk, hogyan viselkedünk, ha
fényképeznek. Többnyire igyekszünk „barátságos arcot” vágni, még akkor
is, ha nem vagyunk derűs hangulatban, s egyáltalán nem lehetne velünk
„madarat fogatni”. Annál különösebb, hogy a legelterjedtebb, mosolyra
buzdító fotós vezényszó is az ornitológiához kapcsolódik: „Most repül a
kismadár!” A ma már bugyutának tetsző instrukció első ízben bizonyára a
szabad ég alatt hangzott el, amikor a fotográfus el akarta terelni
modelljei figyelmét a bűvös optikáról, hogy álmélkodó, érdeklődő,
életvidám arckifejezéssel örökíthesse meg őket.
Egy szívből jövő
nevetés valóban karakteressé varázsol mindenkit – de a megjátszott
jókedv, a műmosoly leleplező. Miért gondoljuk mégis, hogy ha
kivillantjuk a fogsorunkat – sőt, a szerencsétlenebb fizimiskájúak az
ínyüket is látni engedik –, szalonképesebb emléket hagyunk magunkról,
mint ha az örökkévalóságnak szóló pillanat mulandóságának tudatában,
komolyan és ünnepélyesen nézünk farkasszemet az optikával, ahogyan
elődeink tették a fotográfia őskorában? Alighanem jól fejlett egónk
ösztökél, hogy összetéveszthetetlennek mutatkozzunk. Hiába olyan
tekintélyt parancsolóak a dédszüleinkről ránk maradt archív fotók, ha
elődeink személyiségéről, temperamentumáról, köznapi viselkedéséről mit
sem tudhatunk élőszoborrá merevedett képmásaik alapján.
Csak a
fotótechnika rohamos fejlődése tette lehetővé, hogy az egyéniség is
megnyilvánulhasson a felvételeken. Amikor nem volt szükség többé hosszas
beállításokra és vakító magnéziumlángra, s elterjedtek a gyorsan
exponáló, hordozható fényképezőgépek, már nem kellett ünneplőruhában
elzarándokolni a „fényíró” mester műtermébe, mert az készségesen házhoz
jött, s közvetlen környezetükben, hétköznapi szituációkban, kedvelt
időtöltéseik közben örökítette meg modelljeit.
A képes újságok
korában már mindenütt, ahol érdekes eseményre lehetett számítani –
kiállításon, sportversenyen, estélyen vagy akár egy fölkapott
nyaralóhelyen –, ott buzgólkodtak a szemfüles fotóriporterek, a címlapra
vágyódó hölgyek csábító közelségében.
Azok pedig, akik csak
kedvtelésből fotóztak, elsősorban családtagjaikat vagy a barátaikat
örökítették meg felszabadultan játékos, intim helyzetekben.
Az ő
„életképeik” – ha technikailag nem is voltak mindig tökéletesek, mert
például „megfelezték” véletlenül az alakok fejét vagy testét – mégis
eleven hatást keltő, mulatságos pillanatokat rögzítettek. Persze, ezek a
kedélyes-mókázó fotók sem nélkülözték a pózokat. Igazán természetes
fotó, amelyen a modell nem „viselkedik”, csak lesből, az illető tudta
nélkül készülhet.
Például ha alszik. (Vagy ha meghalt.)
Egyvalamit gyerekkorom óta biztosan tudok: hamis az a fényképarc, amelyről a felvétel után lehervad a mosoly.
Családi képeink között őrzök kettőt, amelyet hivatásos fényképész
készített rólunk egy esti rendezvény szünetében. Mindössze fél perc telt
el a két vakuvillanás között, de az ismétlésre azért volt szükség, mert
míg a szüleim, a húgom és a nagymamám készségesen követték a
mosoly-parancsnok Vagács mester utasítását, én – a tizenegy-tizenkét
éves, örökké durcás bakfis – csak azért is komoran, sőt ellenségesen
néztem rá, amikor exponált.
Anyám mellett ültem, aki azonnal átlátta
és „megmentette” a helyzetet – persze, a maga szokott, „frappáns”
módján: megcsiklandozott. Én pedig – noha Mona Lisa rejtélyes mosolya
jobban illett volna zavart-labilis lelkiállapotomhoz – fülig húzott
szájjal, kelletlenül vártam, hogy másodjára is elvakítson a goromba
villanófény.
Sokáig magam előtt is szégyelltem ezt a képet, mely
behódolásomat dokumentálta. Mióta azonban megtudtam, hogy a főemlősökre
is kiterjesztett kommunikációs kutatások szerint a mosoly „őse”, a néma
vigyorgó arc, olyan szociális kapcsolatokban jelenik meg, amelyekben az
alárendeltséget jelöli, beláttam, hogy a művi jókedv is lehet
lélektanilag megalapozott és a maga módján „őszinte”.
Pontosan
megérthetjük, miért viselkedünk olykor a magunk számára is meglepően a
kamera előtt, ha tudomásul vesszük, hogy a védekezési reflexből
kialakult, biológiailag kódolt arckifejezések alapozták meg azokat a
társadalmi szokásokat és szabályokat, amelyek „az éppen fennálló,
speciális kultúrában az ember alkalmazkodását, sikerességét
bizonyítják”.
A nevetés őse: a „játékos arc”; ezért sem nélkülözheti
a játékos közösségi elemeket a karneváli hagyományokra visszavezethető
nevetéskultúra. Olykor kimondatlan, közmegegyezésen alapuló szabályok
alakítják a kollektív viselkedést, mely a „fortélyos félelem”
leplezésére szolgál. Kitűnő példát idéz erre Gera Mihály fotóesztéta,
aki a háborút követő tíz esztendő riportfotóit elemezve azt firtatta:
miért mosolyog rendületlenül annyi „eltérő korú, nemű, foglalkozású
ember, különböző élethelyzetben, más időpontban, más helyszínen és más
fotóriporter fényképezőgépe előtt”; miért kacagnak látszólag önfeledten a
bányászok a tárna mélyén vagy szántás közben a traktorosnők. Ki vagy mi
„csiklandozhatja” őket?
A lélektani magyarázat meglepő: „az oktalan
mosoly járványszerű elterjedésének a riportalanyok is tevékeny részesei
voltak. Az egyiknek derűt sugárzó, bizakodó embereket kellett mutatnia
mindenáron; a másik pedig hamar rádöbbent, hogy neki nem szabad kiválnia
a tömegből. Így lett a kor riportfotóján a mosoly a tömeg mimikrije.”3
Úgy tűnik: változnak az idők és a korparancsok, de az ember önálcázási
hajlama örök. Ez az életben maradás ára – végső soron az evolúció
trükkje.