←Vissza

Liget.org   »   2011 / 2   »   Valachi Anna  –  Mosolymaszkok
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2173
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Sok mindent elárul rólunk, hogyan viselkedünk, ha fényképeznek. Többnyire igyekszünk „barátságos arcot” vágni, még akkor is, ha nem vagyunk derűs hangulatban, s egyáltalán nem lehetne velünk „madarat fogatni”. Annál különösebb, hogy a legelterjedtebb, mosolyra buzdító fotós vezényszó is az ornitológiához kapcsolódik: „Most repül a kismadár!” A ma már bugyutának tetsző instrukció első ízben bizonyára a szabad ég alatt hangzott el, amikor a fotográfus el akarta terelni modelljei figyelmét a bűvös optikáról, hogy álmélkodó, érdeklődő, életvidám arckifejezéssel örökíthesse meg őket.
Egy szívből jövő nevetés valóban karakteressé varázsol mindenkit – de a megjátszott jókedv, a műmosoly leleplező. Miért gondoljuk mégis, hogy ha kivillantjuk a fogsorunkat – sőt, a szerencsétlenebb fizimiskájúak az ínyüket is látni engedik –, szalonképesebb emléket hagyunk magunkról, mint ha az örökkévalóságnak szóló pillanat mulandóságának tudatában, komolyan és ünnepélyesen nézünk farkasszemet az optikával, ahogyan elődeink tették a fotográfia őskorában? Alighanem jól fejlett egónk ösztökél, hogy összetéveszthetetlennek mutatkozzunk. Hiába olyan tekintélyt parancsolóak a dédszüleinkről ránk maradt archív fotók, ha elődeink személyiségéről, temperamentumáról, köznapi viselkedéséről mit sem tudhatunk élőszoborrá merevedett képmásaik alapján.
Csak a fotótechnika rohamos fejlődése tette lehetővé, hogy az egyéniség is megnyilvánulhasson a felvételeken. Amikor nem volt szükség többé hosszas beállításokra és vakító magnéziumlángra, s elterjedtek a gyorsan exponáló, hordozható fényképezőgépek, már nem kellett ünneplőruhában elzarándokolni a „fényíró” mester műtermébe, mert az készségesen házhoz jött, s közvetlen környezetükben, hétköznapi szituációkban, kedvelt időtöltéseik közben örökítette meg modelljeit.
A képes újságok korában már mindenütt, ahol érdekes eseményre lehetett számítani – kiállításon, sportversenyen, estélyen vagy akár egy fölkapott nyaralóhelyen –, ott buzgólkodtak a szemfüles fotóriporterek, a címlapra vágyódó hölgyek csábító közelségében.
Azok pedig, akik csak kedvtelésből fotóztak, elsősorban családtagjaikat vagy a barátaikat örökítették meg felszabadultan játékos, intim helyzetekben.
Az ő „életképeik” – ha technikailag nem is voltak mindig tökéletesek, mert például „megfelezték” véletlenül az alakok fejét vagy testét – mégis eleven hatást keltő, mulatságos pillanatokat rögzítettek. Persze, ezek a kedélyes-mókázó fotók sem nélkülözték a pózokat. Igazán természetes fotó, amelyen a modell nem „viselkedik”, csak lesből, az illető tudta nélkül készülhet.
Például ha alszik. (Vagy ha meghalt.)
Egyvalamit gyerekkorom óta biztosan tudok: hamis az a fényképarc, amelyről a felvétel után lehervad a mosoly.
Családi képeink között őrzök kettőt, amelyet hivatásos fényképész készített rólunk egy esti rendezvény szünetében. Mindössze fél perc telt el a két vakuvillanás között, de az ismétlésre azért volt szükség, mert míg a szüleim, a húgom és a nagymamám készségesen követték a mosoly-parancsnok Vagács mester utasítását, én – a tizenegy-tizenkét éves, örökké durcás bakfis – csak azért is komoran, sőt ellenségesen néztem rá, amikor exponált.
Anyám mellett ültem, aki azonnal átlátta és „megmentette” a helyzetet – persze, a maga szokott, „frappáns” módján: megcsiklandozott. Én pedig – noha Mona Lisa rejtélyes mosolya jobban illett volna zavart-labilis lelkiállapotomhoz – fülig húzott szájjal, kelletlenül vártam, hogy másodjára is elvakítson a goromba villanófény.
Sokáig magam előtt is szégyelltem ezt a képet, mely behódolásomat dokumentálta. Mióta azonban megtudtam, hogy a főemlősökre is kiterjesztett kommunikációs kutatások szerint a mosoly „őse”, a néma vigyorgó arc, olyan szociális kapcsolatokban jelenik meg, amelyekben az alárendeltséget jelöli, beláttam, hogy a művi jókedv is lehet lélektanilag megalapozott és a maga módján „őszinte”.
Pontosan megérthetjük, miért viselkedünk olykor a magunk számára is meglepően a kamera előtt, ha tudomásul vesszük, hogy a védekezési reflexből kialakult, biológiailag kódolt arckifejezések alapozták meg azokat a társadalmi szokásokat és szabályokat, amelyek „az éppen fennálló, speciális kultúrában az ember alkalmazkodását, sikerességét bizonyítják”.
A nevetés őse: a „játékos arc”; ezért sem nélkülözheti a játékos közösségi elemeket a karneváli hagyományokra visszavezethető nevetéskultúra. Olykor kimondatlan, közmegegyezésen alapuló szabályok alakítják a kollektív viselkedést, mely a „fortélyos félelem” leplezésére szolgál. Kitűnő példát idéz erre Gera Mihály fotóesztéta, aki a háborút követő tíz esztendő riportfotóit elemezve azt firtatta: miért mosolyog rendületlenül annyi „eltérő korú, nemű, foglalkozású ember, különböző élethelyzetben, más időpontban, más helyszínen és más fotóriporter fényképezőgépe előtt”; miért kacagnak látszólag önfeledten a bányászok a tárna mélyén vagy szántás közben a traktorosnők. Ki vagy mi „csiklandozhatja” őket?
A lélektani magyarázat meglepő: „az oktalan mosoly járványszerű elterjedésének a riportalanyok is tevékeny részesei voltak. Az egyiknek derűt sugárzó, bizakodó embereket kellett mutatnia mindenáron; a másik pedig hamar rádöbbent, hogy neki nem szabad kiválnia a tömegből. Így lett a kor riportfotóján a mosoly a tömeg mimikrije.”3 Úgy tűnik: változnak az idők és a korparancsok, de az ember önálcázási hajlama örök. Ez az életben maradás ára – végső soron az evolúció trükkje.