←Vissza

Liget.org   »   2011 / 2   »   Csengery Kristóf  –  Varázshegy
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2169
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Árnyéksávok szabdalják a fényszőnyeget
a szanatórium hosszú teraszán. Senki más
nincs ott, egyedül egy magányos, fiatal lány
fekszik csíkos nyugágyban, talpától álláig
meleg hálózsákba csomagolva, zárt pillával,
mintha aludna. De talán nem is alszik, csak
mosdatja arcát a napsugárban és a levegő friss
hullámaiban. Olykor alighanem felnyílnak a
szemhéjak, s a fekvő átadja magát a kitáruló
képnek. Mit lát? Ha lenéz, egy völgyet apró
házakkal, autókkal és emberekkel, lovakkal,
tehenekkel és kutyákkal. Vidám sürgölődés
a mezőn, az utcákon és tereken, a kertekben
és parkokban. A lányt megnyugtatja a színes,
távoli terepasztal, mert újból megerősíti és
minden másnál világosabbá teszi számára,
amit régóta tud: az élet semmiségek kirakós
játéka, esetleges mintázatú mozaik, amelyet
nézni talán szórakoztató, ám egynek lenni a
mozaikkockák közül – aligha érdemes. Sőt
jobb is annak, aki távol marad mindettől. És
ha felnéz? Felhőket bámulhat, páracsomók
képlékeny foltjainak küzdelmét, mely mentes
céltól és indulattól, a földi szemlélő lelkében
azonban a hősiesség képzetét kelti. Odafenn
hatalmas erők mérkőznek egymással, tömegek
ütköznek össze és szakadnak szét valamely
titokzatos terv szerint, vagy talán a véletlen
szeszélyéhez igazodva. A színskála látszatra
szegényes: a hófehértől az éjfeketéig a szürke
árnyalatai, mégis festő legyen a talpán, aki
ezt a látványosságot ábrázolni próbálná. És
persze ott a vég nélkül ismételt, banális, ám
megunhatatlan képzelettorna: az örökmozgó
vattabálák millió és millió formát mutatnak,
kutyafejet és katonacsákót, labdát és asztalt,
koporsót és ballagó koldust, csak engednie
kell, hogy az alakok, mint egy karneválban,
megjelenjenek, majd fejet hajtva lelépjenek
a színről, átadva helyüket újabb figuráknak.
Fekszik a lány a csíkos nyugágyban, és bár
szeme csukva, bizonyára mégis látja a föld
életét és az ég életét, a völgybeli falucskát
és a felhőgomolygást, hisz minden délelőtt
és minden délután itt napfürdőzik, ki tudja
mióta – volt rá ideje, hogy magába szívja
és elraktározza a látványt, melyet most már
akkor is képes felidézni, ha éjszaka felriad,
s a hőemelkedés semmihez sem hasonlítható,
ám leginkább enyhe részegségre emlékeztető
izgalma nem hagyja visszaaludni. Jó neki, a
kiválasztottnak: fiatalon fog távozni, a Sors
hallgatag ügyintézői észrevették homlokán a
megkülönböztető jelet, és kiemelték a tömegből.
Azóta itt fekszik, egy elegáns, gyógyíthatatlan
betegség hű jegyeseként, várva a nászra, és
nem tudva saját boldogságáról. Mert mikor
lennénk boldogok, ha nem akkor, amikor
gondokkal terhesnek hisszük a létezést? Ő,
amíg lebeg a föld fölött és az ég alatt, átéli
a sehová sem tartozás és a mindenen kívül
állás zsibbasztó könnyűségét. Szemlélő,
nem résztvevő; megfigyel, nem vágyakozik.
Képei távoliak, de részletgazdagok, tartalmuk
tiszta és hűvös, mint a hegyi levegő, melyet
beteg tüdeje egyre nehezebben szív magába.
A legfontosabb mégis az elszakadás nyugalma,
a leválás érzelmektől mentes békéje, amely
megszabadít minden feleslegtől, áttetsző, akár
a pára, és kettős természetű: a nyugágyban
pihenő a sajátjának is érzi, meg nem is, mint
legyintő, csontos kezének karcsú árnyékát
a szanatóriumi terasz fény áztatta padlózatán.