Vajon a második világháború után, a 20. századi
magyar történelem talán leginkább reményt keltő időszakában miért
fordította Vas István a III. Richárd nyitómonológjában „rosszkedv”-nek a
„discontent”-et? 1947-ben már az ő szövegével játszotta a darabot a
Nemzeti Színház; azóta a „rosszkedvünk tele” közismert kifejezés lett –
lépten-nyomon azok is emlegetik, akik az angol történelemről, a
történelmi legendákról és az eredeti Shakespeare-szöveghelyről nem
tudnak, s persze a Steinbeck-regény is ezt a magyar címet kapta.
Lehetséges, hogy a „rosszkedv” annál is ragályosabb és agresszívebb,
mint gondolom? Csaknem akadálytalanul elárasztja a lelkeket, mert a
lelkek – voltaképpen történelmi-politikai állapotoktól függetlenül –
készséggel viselik terrorját. A rosszkedv ugyanis a leghasználhatóbb
alibi a passzivitásra, a közönyre, az érdektelenségre, kellő magyarázat,
ami egyúttal felmentést is ad – és szinte semmi köze nincs a
kétségbeeséshez vagy a felháborodáshoz, meg a forradalmakat is generáló
elégedetlenséghez (discontent) sem. A rosszkedv a szellemi-lelki
erőtlenség tünete; beszűkült, önző emberek dohognak ezért-azért,
mindenért; a rosszkedvűség egyszerre kellemetlen és belemerülésre,
tocsogásra csábító. A tartósan rossz hangulatú ember rendszerint a beteg
státuszával kacérkodik, a nehezen meghatározható kedélybetegség pedig
megmutatja, milyen bajos megkülönböztetni a betegséget a szociális
diszfunkciótól. A magyar népesség ötöde – más becslések szerint közel
harmada – labilis kedélyű, „depressziós”, ám ez világviszonylatban
egyáltalán nem kirívó arány. A lelki renyheség, a szétesettség,
fegyelmezetlenség, a divatos szemérmetlenséggel öndiagnosztizált „depis”
állapot keveredik, ilyen-olyan érdek miatt kegyetlenül összekevert a
súlyos testi elváltozásokkal, szorongással, erős izom- és ízületi
fájdalmakkal kísért depresszióval – a „tudományos” felmérések általában
ugyanúgy zagyválnak, mint az egészségügyi piac. A hitelesség,
tárgyilagosság és szakszerűség kliséivel hadonászók eleve csalnak.
Megszámlálhatatlan gyógyászfórum kínál tuti segítséget (van olyan
gyógyszer, amelyik nemcsak „állandó jó közérzet”-tel és
kiegyensúlyozottsággal, de „a sóvárgás megszűnésé”-vel is kecsegtet).
Ezek a gyógyászok közvetve vagy közvetlenül bírálják a többi „gyógyító”
eljárását – így ajánlatuk csakis szorongást kelthet. Mindenki tudja,
milyen jövedelmező az antidepresszáns gyógyszerek gyártása és
forgalmazása, de a gyógyszerré minősített, tesztelt szerek ellenében
ajánlott „hagyományos”, „természetes” szerekkel is a piacon, piaci
logika és szokás szerint ágálnak. A rosszkedv kezdeti panaszaival
azonnal orvoshoz kell fordulni, hirdetik az egyre harsányabb-fenyegetőbb
reklámok, másutt az ellenkezőjét: hogy az orvosi beavatkozás
stigmatizál, a gyógyszer-mellékhatás súlyos következményekkel jár, s az
antidepresszánsokat szedők nagyobb százaléka lesz öngyilkos... és így
tovább. A biztos jövőt ígérő megtakarítási reklám és a boldogságot
szavatoló árucikk reklámja között ácsorgón csakis saját józan esze és
esztelen ősbizalma segíthet – de hisz éppen ebben fogyatékos.
Közhely, hogy a diktatúráknak jókedvű tömegekre van szükségük. Ahol
ezrek és százezrek masíroznak derűs ábrázattal, nyilvánvalóan nagy a
félelem. Fiatal felnőttként azonban megtapasztalhattam, milyen
csavarosan lehet manipulálni a közhangulatot, s vele az egyes ember
kedélyét. A Kádár-rendszer „puhulásának” első jelei közé tartozott a
megtűrt rosszkedv. S ahogy nem volt már feltétlen követelmény az igaz út
felismerésének tanítása, agitatív ábrázolása, rögvest divatos lett a
búbánat. A meghurcoltság emlékeinél, azt hiszem, többeket és jobban
nyomasztottak a megalkuvások – elfojtott, átszínezett, így-úgy
értelmezett – emlékei, mindenesetre a hetvenes években nemigen volt
megjátszott az általános rosszkedv. De hogy valami egyszerre általános
lett, hogy megint valami kötelezővel kellett kifejezni az
ellenzékiséget, ez dühített. Primitív és veszélyes volt az
egyen-enerváltság. Ahogyan ma is az.
Úgy tűnik, a
rosszkedv-statisztikák nem segítenek – semmi, ami kever-kavar,
hangoskodik, figyelmet terel, önlétével az önállótlanságra játszik. A
legabszurdabb intézményi gesztus talán mégiscsak az, hogy január 23-át a
Depresszió Világnapjává nyilvánították. Meglehet, abban a reményben,
hogy ez a depressziósokat is megnevetteti.
Találóbban nem is
jellemezhette volna Shakespeare életműve legelvetemültebb szereplőjét.
Ez egyszer nem mellékalakok szólnak a drámai alaphelyzetről, hanem maga
Gloster jelenik meg (kisvártatva, a monológjában előadott program
szerint III. Richárd lesz), s a „háttérinformációkat” is önös érdekeinek
megfelelően közli. „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá
változtatta át. / Családunkról már elvonult a köd / S alámerült az
óceán szivébe” – vagyis a Lancester-ház bukása után, „homlokunkon
győztes koszorú”-val, immár a saját család tisztogatásának ideje jött
el. A többes szám első személyű formulával kisajátít, előre koronáz
(„rosszkedvünk”, az eredetiben „our discontent”), és felhatalmazza magát
– akármire, mindenre. A fejedelmi többest amúgy is a részvétlenség
bajnokai használják.