A gödöllői Környezet- és Tájgazdálkodási
Intézetben végeztem, jelenleg a Nyugat-dunántúli Regionális Fejlesztési
Ügynökségnél területfejlesztéssel, illetve vidékfejlesztéssel
foglalkozom. Három megye (Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala) fejlesztési
kérdései tartoznak hozzánk, és mint a festő, aki munka közben időnként
hátralép, hogy jobban lássa a színek összességét, igyekszünk
összefüggéseikben vizsgálni a problémákat.
Manapság mintha divattá
vált volna, hogy korunk embere feszült, diszharmonikus. Sokakkal
ellentétben azonban nem hiszem, hogy a mai ember kizárólag csak
kizökkent, felgyorsult életet élhet. Személyes létemben igyekszem a rend
útját járni, és a munkám lényege is az, hogy a hibák kijavításával a
rám bízott fizikai és szellemi területeken az értelmes, teremtő erejű
rend valósuljon meg.
A rosszul megalapozott döntések súlyos, hosszú
távú károkat okozhatnak. Meggyőződésem, hogy egy régió, egy térség, de
egy település eredményes irányítása is rengeteg szakértelmet,
gyakorlatot kíván. Sajnos, számtalan kisebb-nagyobb faluról, városról
tudok, ahol minden jószándék ellenére, a megfelelő tudás és stratégia
hiánya miatt nem valósulnak meg a fejlesztések. A legjellemzőbb, hogy a
települések vezetősége jól látható, kézzelfogható fejlesztéseket
szeretne megvalósítani. Jóval könnyebb egy látványos
infrastruktúrafejlesztéssel választást nyerni, mint egy 100 oldalas
településfejlesztési stratégiával. De kérdés, meddig van értelme a
folyamatos járdafelújításoknak, buszmegálló építéseknek, ha közben a
települések elöregednek, elnéptelenednek. Sokkal tudatosabb és
előrelátóbb iránynak gondolom, amikor nem pusztán a járdát újítják fel,
hanem ezzel egy időben (vagy éppen ezt megelőzően) olyan fejlesztéseket
is megvalósítanak, amelyek miatt érdemes az adott településen maradni.
Az Ügynökségnek számos feladata van, alapvetően a hazai és uniós
fejlesztési források megfelelő elosztása, a pályáztatás a feladatunk. A
folyamat első lépéseként igyekszünk minél pontosabban felmérni, hogy a
három megyében mik az igények, mit szeretnének az itt élő emberek
fejleszteni, milyen irányban akarnak elmozdulni. Fel kell térképeznünk,
hogy például utat akarnak építeni, iskolát fejleszteni,
csatornahálózatot felújítani, vagy éppen a települések külterületein a
vízrendezési kérdéseket szeretnék megoldani. Ehhez ki kell mennünk
„terepre” és személyes kapcsolatba lépni a régiós szereplőkkel.
Hangsúlyozom, nem LEmegyünk hozzájuk! Magyarországon általánosan
elfogadott, de helytelen szóhasználat, hogy „LEmegyek vidékre” és
„FELmegyek Budapestre”. A szavakban is megjelenő alá-fölé rendeltségi
viszony a város és a vidék kapcsolatának komoly problémáját jelzi.
A
fejlesztési elképzelések felmérésekor tehát felvesszük a kapcsolatot az
önkormányzatokkal települési, körjegyzői, megyei szinten. Emellett
fontos, hogy a civil és a vállalkozói szférával is megtaláljuk a hangot.
A rendszerváltás óta minden kormányzatnak volt valamilyen elképzelése
egy tanácsadó hálózatról, amelyben kistérségi tanácsadók, koordinátorok
vagy megbízottak dolgoznak – az elnevezés tulajdonképpen mellékes, mert
ahány kormány, annyi nevet kapott a hálózat. A tanácsadó csapat minden
munkatársának (mérettől és a lakosság számától függően) bizonyos számú
településre kell figyelnie. Az a feladatuk, hogy bejárják a
településeket, találkozzanak a döntéshozókkal, civilekkel,
vállalkozókkal, és eközben begyűjtsék az információkat az ott élők
terveiről, elképzeléseiről.
Az Ügynökségen belül egy másik csoportot
alkot a Nyugat-dunántúli Operatív Program Közreműködő Szervezete, ők a
Stratégiai tervező csoporttal együttműködve a régió számára a
területfejlesztés szempontjából elérhető pályázatokat írják ki és
kezelik. Budapesttel és Brüsszellel együttműködve azt is kidolgozzák,
hogy egy adott pályázati kiírásra mekkora források álljanak
rendelkezésre. Ha a beérkezett információk alapján úgy látják, hogy
például turisztikai fejlesztésekre sokkal nagyobb igény van, mint
például az útépítésre, akkor igyekeznek a rendelkezésre álló forrásokat
ennek megfelelően csoportosítani.
Az előzetes felméréseket követően
megszületik a pályázati kiírás, amit az úgynevezett „társadalmasítás”
időszakában bárki átnézhet, és javaslatokat tehet a változtatásokra.
Emellett számos külső szakértővel dolgozunk együtt, akik véleményezik a
kiírásokat. Igyekszünk minél emberibbé tenni a pályáztatást, de nem
mindig sikerül, mert a bürokratizált hazai és uniós rendszerek és
jogszabályok jelentősen befolyásolják a végeredményt. Az a célunk, hogy a
pályázat kiírásával az általunk stratégiailag helyesnek gondolt irányba
tereljük a pályázókat, miközben igyekszünk minél nagyobb szabadságot
hagyni nekik. Jó példa egy korábban meghirdetett, iskolafejlesztéssel
kapcsolatos kiírás, amire bármelyik település vagy iskolafenntartó
intézmény beadhatta a pályázatát. Sok olyan intézmény jelentkezett,
amelyikről első ránézésre láttuk, hogy semmi esélye sincs, ugyanakkor
tanácsaink ellenére mégis rengeteg időt, energiát és pénzt beleölt, hogy
összeállítsa a pályázatát. A következő pályázati körben azt a döntést
hoztuk, hogy minden kistérségből csak egy iskola pályázhat, és a
kistérségeknek maguknak kell eldönteniük, hogy melyik (térségi
jelentőségű) intézmény fejlesztését akarják támogatni. Ez érdekes
helyzeteket szült: a sorsolástól a zsaroláson át a valóban szakmai alapú
döntéshozatalig minden variációval találkoztunk. Nem az volt a célunk,
hogy összeugrasszuk a településeket, s talán el is értük, hogy azok
pályázzanak, akik valóban esélyesek.
Bár eretneknek tűnhet a
vélemény, nem gondolom, hogy a jelenlegi népesedési és gazdasági
helyzetben minden településen iskolát kellene működtetni, ahogyan
turisztikával sem kell mindenkinek foglalkozni. Minden településnek meg
kell találnia a maga funkcióját, hogy közösen élhető vidéket hozzanak
létre maguk körül. Ha ketten-hárman összefognak, és nem egyedül
folytatnak meddő harcot, hogy fenntartsák a saját intézményüket, hanem
közös iskolát működtetnek, lényegesen javulhatnak a körülmények és az
oktatás színvonala.
A pályázatokat – különféle kritériumrendszerek
alapján – minden esetben külső szakértők pontozzák. Nyilván minden
döntésben van személyes indíttatás, ez kiküszöbölhetetlen, de éppen
ezért a pályázónak a lehető legtöbb fórumon be kell bizonyítania, hogy
az elképzeléseinek van értelme, és megvalósulásuk valóban a közösség
érdekét szolgálja. Egy pályázatot megnyerni a folyamat talán legkönnyebb
része. Ugyanakkor a vállalt fejlesztéseket megvalósítani, a pályázati
követelménynek megfelelni nagyon nehéz. A vállalásokat ráadásul az
úgynevezett fenntartási időszak 3–5 éve alatt is tartani kell. A
pályázók egy nyertes pályázat érdekében hajlamosak túlvállalni magukat.
Teljesíthetetlen látogatószámot, vendégéjszakát írnak a pályázatukba, és
aztán komoly összegeket kell visszafizetniük. Persze, lehet kérni
haladékot, lehet magyarázkodni, de látnunk kell, hogy bár az Unió
rengeteg pénzt ad, nem ingyen kapjuk, és rendkívül szigorú feltételeknek
kell megfelelni.
A területrendezést és a természetvédelmet illetően
Magyarországon többnyire szigorúbbak a rendelkezések, mint az Unióban,
amit alapvetően helyeslek, de egy-két extrém példa jól mutatja, hogy a
rendszer nem kellően rugalmas. Itt van a Pannonhalmi Bencés Főapátság
esete. Minden pályázónak be kell nyújtania az alapító okiratát, vagy
annak hitelesített másolatát, és a Főapátság több alkalommal kapott
hiánypótló felszólítást – egyszerűen nincs felkészülve a rendszer arra,
hogy Géza fejedelem 996-ban alapította az apátságot, és István király
alapítólevelét sem eredetiben, sem másolatban nem tudják a
dokumentációhoz csatolni. Hasonlóan problémás, amikor a Főapátság az
online kitöltő programokban 996-ot tünteti fel az alapítás évének,
hiszen a rendszer csak négyjegyű számokat fogad el.
Többször jártam
Brüsszelben, és az ott tapasztaltak is megerősítették, hogy a valóságtól
elszakadt világot a mostanihoz hasonló (generált?) válság valóban
földre tudja dönteni, mert nem reális értékekbe kapaszkodik. Azt hiszem,
a régiós szint a határ: itt talán még megvan a helyi lakosság és a
terület személyes ismerete, tudjuk, mit akarunk fejleszteni. Országos
szinten, a különböző ágazati operációs programok esetében minden
elbizonytalanodik. Nagyon fontos például, hogy a nyertes pályázókat nem
hagyjuk magukra: rendszeres, személyes kapcsolatot tartunk fenn a
megvalósítás ideje alatt, konzultációs lehetőségeket biztosítunk.
Jelenleg az Ügynökség Nemzetközi Csoportjában dolgozom. Olyan nemzetközi
pályázatokban képviseljük a régiót, amelyek például közép-európai
alapokból vagy határon átnyúló együttműködési programokból kapnak
támogatást. A Nyugat-Dunántúli Régió, egyedülállóan az országban, négy
másik országgal határos: Szlovákiával, Ausztriával, Szlovéniával és
Horvátországgal, és mindegyikkel van közös, határon átnyúló programunk.
Az a tény, hogy a határ túloldalán többségében magyar lakta települések
fekszenek, további lehetőséget rejt magában, hiszen a nemzetközi
programok keretében mintaértékű magyar–magyar együttműködések is
megvalósíthatók. A több országból érkező partnerekkel az eltérő
tapasztalatokat összeépítve közös értékeket tudunk létrehozni, ami
mindenki számára hasznos.
Egy alkalommal Angliában építészeti
szemináriumon vettünk részt, ami arról szólt, hogyan tudunk hosszú távon
fenntartható házakat építeni. Világcsodaként mutattak be egy 150 éves
vályogházat, amit nem kell hűteni és fűteni, majd hozzátették, hogy ezt a
fantasztikus találmányt, sajnos, csak gazdag emberek engedhetik meg
maguknak, mert nagy szakértelmet és kézimunkát igényel az építése.
Eleinte azt hittem, viccelnek, és amikor rádöbbentem, hogy komolyan
beszélnek, és számukra ez valóban újdonság, mert Nyugat-Európában a
vályogépítészetnek nincs akkora hagyománya, mint nálunk vagy tőlünk
keletebbre, elmeséltem, hogy Magyarországon egész falvak épültek ezzel a
módszerrel. Ezen meg ők lepődtek meg: ilyen gazdag emberek élnek
Magyarországon? Értetlenül hallgattak, amikor azt válaszoltam, hogy
nálunk a legszegényebb réteg él vályogházban.
Pár évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy Magyarország zöld régiója leszünk.
A
hangzatos kijelentéseken túl ezt a szempontot próbáljuk már a pályázati
kiírásokban is érvényesíteni. Kilenc másik ország mellett többek között
ezért veszünk részt az Interreg IVC pályázati keretből támogatást
kapott, az EU és Magyarország által finanszírozott Bölcsőtől bölcsőig
hálózat című programban. Az emberek jelentős része még csak nem is
hallott erről a programról, de amikor beszélünk róla, egy idő után
közbeszólnak: ja, ez ilyen hulladékhasznosítás! Pedig ennél jóval
többről van szó. Az unalomig ismert környezetvédelmi mantra, a
„csökkenteni – újrafelhasználni – újrahasznosítani” szemlélettel szemben
ez a program egészen másképp közelíti a környezetszennyezés és
természetrombolás problémáját. A koncepció szerint nem arra kell
koncentrálnunk, hogy az egyértelműen fenntarthatatlan termelési és
fogyasztási szokásainkat módosítsuk, mert ezzel nem orvosoljuk a bajt,
csak időben kitoljuk. Ehelyett úgy kellene megterveznünk, elkészítenünk
és használnunk tárgyainkat, hogy káros következmények és minőségi romlás
nékül visszakerüljenek az ipari körforgásba, vagy biológiailag
lebomoljanak és ezáltal a természetet táplálják.
A természetben
nincs hulladék: minden, ami kikerül egy folyamatból, egy másik folyamat
alapvető eleme vagy tápanyag. A hulladék az emberrel jelent meg, a
gyártási folyamataink mellékterméke, amivel vagy tudunk kezdeni valamit,
vagy nem. A Bölcsőtől bölcsőig program célja, hogy egy termék
előállítása, egy ház megépítése, egy rendszer működtetése során a
keletkező melléktermékek is hasznosuljanak. Ezt száz százalékosan talán
lehetetlen teljesíteni, de létezik egy olyan minősítési rendszer, amely
szerint eldönthető, hogy egy adott termék megfelel-e a Bölcsőtől
bölcsőig koncepció követelményeinek vagy sem. Magyarországon jelenleg
még semmilyen termék vagy rendszer nem kapta meg ezt a minősítést, de
például Hollandiában rengeteg ilyet találhatunk, a bútortól a zsebkendőn
át a melltartóig. Világcégek is foglalkoznak ezzel (a Tesco például
felépíttette első zéró karbon-kibocsátású üzletét), de sajnos, nem
minden esetben a környezet iránt érzett felelősség vezérli őket.
Angliában, a Tesco üzletlánc hazájában szigorú követelmény, hogy
boltjaikban a termékek 15–20 százaléka 50 kilométeres körzeten belülről
származzon. Magyarországon hol hallunk ilyen megkötésről? Nyugodtan
jöhetnének Magyarországra a nemzetközi üzletláncok, ha vállalnák, hogy
legalább annyi magyar terméket árusítanak, mint külföldit – lassan a
40–60 százalékkal is kiegyeznék... Hiszen szükségünk van olyan
termékekre is, amelyek például nálunk nem teremnek meg. Nem kedvelem azt
a „zöld” hozzáállást, ami mindenben hibát talál, de nem kínál valós
alternatívát. Vissza lehet menni a honfoglalás korába és mindenkit
földházakba költöztetni, de azt hiszem, az apám, a nagyapám, a dédapám, a
szépapám és minden korábbi ősöm éppen azért dolgozott, hogy előbbre
jussanak, fejlődjenek. Ha ebben az értelemben visszakanyarodnék a
kiinduláshoz, valahol az őseim életét tenném zárójelbe.
A Bölcsőtől
bölcsőig program alapkoncepciója mégis az, hogy körfolyamatokat
alkossunk. Ez azonban nem ugyanazt a visszakanyarodást jelenti, mint az
előbbi példa: az elmúlt évszázadok minden tudására szükség van, hogy
előbbre jussunk, de ezt a tudást ötvözni kell a mai kor ismereteivel.
Gyönyörűen összeilleszthetők például a régi népi motívumrendszerek,
formák a mai korok ruháival. Ez nem visszalépés, éppen ellenkezőleg: a
múlt és a jövő összekapcsolása.
A Bölcsőtől bölcsőig program egyik
fő elve, hogy a legfontosabb energiaforrás a Nap. Csakhogy egy középkori
német városban, amely az UNESCO Világörökség része, az égetett
cseréptetőkre nem lehet napkollektorokat tenni. Ilyenkor más alternatív
energiaforrást kell találni, nem szabad semmit kizárólagosan szemlélni.
A másik fontos elv a diverzitás megőrzése. Az egyszínűség rettenetesen
unalmas, akár kívül, akár belül látjuk. Gondoljuk el, hogy valakivel
csupán egyetlen témáról lehet beszélgetni – hosszú távon
elviselhetetlen. Ha valami változatos, az több felől megközelíthető, így
több embernek jelent örömöt és sokkal stabilabb. Aki több mindenhez
ért, könnyebben talál munkahelyet. Ha egy népnek változatos a kultúrája,
gazdagabb a lelki világa, biztosan jobb eséllyel száll szembe a
történelem viharaival. A természettudományokban jártas ember számára jól
ismert tény, hogy a diverzitás létfontosságú stratégia. A
termékdiverzitás kifejezést is talán egyre többen ismerik, ami
közérthetően fogalmazva azt jelenti, hogy ha bemegyek egy üzletbe,
többféle termék közül választhatok. A mezőgazdaságban a tájhasználat
során is gondolnunk kell a változatosságra: olyan rendszereket kell
terveznünk és működtetnünk, amelyek megállnak saját lábukon.
Magyarországon működik például egy 4200 hektáros biogazdaság, amely most
áll át a még szigorúbb, teljesen önellátó biodinamikus gazdálkodási
rendszerre. Ahhoz, hogy ezt elérjék, rendkívül változatosan kell
termelniük, a terményeket fel is dolgozzák, értékesítik a saját
rendszerükön belül, és számos más növénnyel, állattartással egészítik
ki.
A Bölcsőtől bölcsőig program kiadványában több hazai példát bemutattunk.
A
kiválasztáskor az volt a cél, hogy minél változatosabb
kezdeményezésekről adjunk hírt. A pályázaton belül több fő iránnyal
foglalkozunk, a legkézenfekvőbb az ipar, azaz a termékgyártás és
-forgalmazás, ide tartozik a divat, a design. Az egyik bemutatott cég
például elektrotechnikai hulladékokból nyert nemesfémek (arany, ezüst,
palládium, platina stb.) felhasználásával gyönyörű ötvösmunkákat készít,
emellett gyógyászati cégek számára orvostechnikai célokra ritkafémeket
szolgáltat. Az elektronikai hulladékokban a nemesfémek aránya az összes
tömeghez viszonyítva hihetetlenül alacsony, kinyerésük komoly
szakértelmet és technikai felkészültséget igényel – de így rengeteg
értéket mentenek meg a pusztulástól.
A Bölcsőtől a bölcsőig fejlesztésről, valamint a Nyugat-dunántúli Regionális Fejlesztési Ügynökségről további információk a www.westpa.hu, valamint a www.c2cn.eu weboldalakon találhatók.