←Vissza

Liget.org   »   2011 / 1   »   Horgas Judit  –  "A természetben nincs hulladék” – beszélgetés Pottyondy Ákossal a Bölcsőtől bölcsőig-elvről
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2161
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A gödöllői Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetben végeztem, jelenleg a Nyugat-dunántúli Regionális Fejlesztési Ügynökségnél területfejlesztéssel, illetve vidékfejlesztéssel foglalkozom. Három megye (Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala) fejlesztési kérdései tartoznak hozzánk, és mint a festő, aki munka közben időnként hátralép, hogy jobban lássa a színek összességét, igyekszünk összefüggéseikben vizsgálni a problémákat.
Manapság mintha divattá vált volna, hogy korunk embere feszült, diszharmonikus. Sokakkal ellentétben azonban nem hiszem, hogy a mai ember kizárólag csak kizökkent, felgyorsult életet élhet. Személyes létemben igyekszem a rend útját járni, és a munkám lényege is az, hogy a hibák kijavításával a rám bízott fizikai és szellemi területeken az értelmes, teremtő erejű rend valósuljon meg.
A rosszul megalapozott döntések súlyos, hosszú távú károkat okozhatnak. Meggyőződésem, hogy egy régió, egy térség, de egy település eredményes irányítása is rengeteg szakértelmet, gyakorlatot kíván. Sajnos, számtalan kisebb-nagyobb faluról, városról tudok, ahol minden jószándék ellenére, a megfelelő tudás és stratégia hiánya miatt nem valósulnak meg a fejlesztések. A legjellemzőbb, hogy a települések vezetősége jól látható, kézzelfogható fejlesztéseket szeretne megvalósítani. Jóval könnyebb egy látványos infrastruktúrafejlesztéssel választást nyerni, mint egy 100 oldalas településfejlesztési stratégiával. De kérdés, meddig van értelme a folyamatos járdafelújításoknak, buszmegálló építéseknek, ha közben a települések elöregednek, elnéptelenednek. Sokkal tudatosabb és előrelátóbb iránynak gondolom, amikor nem pusztán a járdát újítják fel, hanem ezzel egy időben (vagy éppen ezt megelőzően) olyan fejlesztéseket is megvalósítanak, amelyek miatt érdemes az adott településen maradni.
Az Ügynökségnek számos feladata van, alapvetően a hazai és uniós fejlesztési források megfelelő elosztása, a pályáztatás a feladatunk. A folyamat első lépéseként igyekszünk minél pontosabban felmérni, hogy a három megyében mik az igények, mit szeretnének az itt élő emberek fejleszteni, milyen irányban akarnak elmozdulni. Fel kell térképeznünk, hogy például utat akarnak építeni, iskolát fejleszteni, csatornahálózatot felújítani, vagy éppen a települések külterületein a vízrendezési kérdéseket szeretnék megoldani. Ehhez ki kell mennünk „terepre” és személyes kapcsolatba lépni a régiós szereplőkkel. Hangsúlyozom, nem LEmegyünk hozzájuk! Magyarországon általánosan elfogadott, de helytelen szóhasználat, hogy „LEmegyek vidékre” és „FELmegyek Budapestre”. A szavakban is megjelenő alá-fölé rendeltségi viszony a város és a vidék kapcsolatának komoly problémáját jelzi.
A fejlesztési elképzelések felmérésekor tehát felvesszük a kapcsolatot az önkormányzatokkal települési, körjegyzői, megyei szinten. Emellett fontos, hogy a civil és a vállalkozói szférával is megtaláljuk a hangot. A rendszerváltás óta minden kormányzatnak volt valamilyen elképzelése egy tanácsadó hálózatról, amelyben kistérségi tanácsadók, koordinátorok vagy megbízottak dolgoznak – az elnevezés tulajdonképpen mellékes, mert ahány kormány, annyi nevet kapott a hálózat. A tanácsadó csapat minden munkatársának (mérettől és a lakosság számától függően) bizonyos számú településre kell figyelnie. Az a feladatuk, hogy bejárják a településeket, találkozzanak a döntéshozókkal, civilekkel, vállalkozókkal, és eközben begyűjtsék az információkat az ott élők terveiről, elképzeléseiről.
Az Ügynökségen belül egy másik csoportot alkot a Nyugat-dunántúli Operatív Program Közreműködő Szervezete, ők a Stratégiai tervező csoporttal együttműködve a régió számára a területfejlesztés szempontjából elérhető pályázatokat írják ki és kezelik. Budapesttel és Brüsszellel együttműködve azt is kidolgozzák, hogy egy adott pályázati kiírásra mekkora források álljanak rendelkezésre. Ha a beérkezett információk alapján úgy látják, hogy például turisztikai fejlesztésekre sokkal nagyobb igény van, mint például az útépítésre, akkor igyekeznek a rendelkezésre álló forrásokat ennek megfelelően csoportosítani.
Az előzetes felméréseket követően megszületik a pályázati kiírás, amit az úgynevezett „társadalmasítás” időszakában bárki átnézhet, és javaslatokat tehet a változtatásokra. Emellett számos külső szakértővel dolgozunk együtt, akik véleményezik a kiírásokat. Igyekszünk minél emberibbé tenni a pályáztatást, de nem mindig sikerül, mert a bürokratizált hazai és uniós rendszerek és jogszabályok jelentősen befolyásolják a végeredményt. Az a célunk, hogy a pályázat kiírásával az általunk stratégiailag helyesnek gondolt irányba tereljük a pályázókat, miközben igyekszünk minél nagyobb szabadságot hagyni nekik. Jó példa egy korábban meghirdetett, iskolafejlesztéssel kapcsolatos kiírás, amire bármelyik település vagy iskolafenntartó intézmény beadhatta a pályázatát. Sok olyan intézmény jelentkezett, amelyikről első ránézésre láttuk, hogy semmi esélye sincs, ugyanakkor tanácsaink ellenére mégis rengeteg időt, energiát és pénzt beleölt, hogy összeállítsa a pályázatát. A következő pályázati körben azt a döntést hoztuk, hogy minden kistérségből csak egy iskola pályázhat, és a kistérségeknek maguknak kell eldönteniük, hogy melyik (térségi jelentőségű) intézmény fejlesztését akarják támogatni. Ez érdekes helyzeteket szült: a sorsolástól a zsaroláson át a valóban szakmai alapú döntéshozatalig minden variációval találkoztunk. Nem az volt a célunk, hogy összeugrasszuk a településeket, s talán el is értük, hogy azok pályázzanak, akik valóban esélyesek.
Bár eretneknek tűnhet a vélemény, nem gondolom, hogy a jelenlegi népesedési és gazdasági helyzetben minden településen iskolát kellene működtetni, ahogyan turisztikával sem kell mindenkinek foglalkozni. Minden településnek meg kell találnia a maga funkcióját, hogy közösen élhető vidéket hozzanak létre maguk körül. Ha ketten-hárman összefognak, és nem egyedül folytatnak meddő harcot, hogy fenntartsák a saját intézményüket, hanem közös iskolát működtetnek, lényegesen javulhatnak a körülmények és az oktatás színvonala.
A pályázatokat – különféle kritériumrendszerek alapján – minden esetben külső szakértők pontozzák. Nyilván minden döntésben van személyes indíttatás, ez kiküszöbölhetetlen, de éppen ezért a pályázónak a lehető legtöbb fórumon be kell bizonyítania, hogy az elképzeléseinek van értelme, és megvalósulásuk valóban a közösség érdekét szolgálja. Egy pályázatot megnyerni a folyamat talán legkönnyebb része. Ugyanakkor a vállalt fejlesztéseket megvalósítani, a pályázati követelménynek megfelelni nagyon nehéz. A vállalásokat ráadásul az úgynevezett fenntartási időszak 3–5 éve alatt is tartani kell. A pályázók egy nyertes pályázat érdekében hajlamosak túlvállalni magukat. Teljesíthetetlen látogatószámot, vendégéjszakát írnak a pályázatukba, és aztán komoly összegeket kell visszafizetniük. Persze, lehet kérni haladékot, lehet magyarázkodni, de látnunk kell, hogy bár az Unió rengeteg pénzt ad, nem ingyen kapjuk, és rendkívül szigorú feltételeknek kell megfelelni.
A területrendezést és a természetvédelmet illetően Magyarországon többnyire szigorúbbak a rendelkezések, mint az Unióban, amit alapvetően helyeslek, de egy-két extrém példa jól mutatja, hogy a rendszer nem kellően rugalmas. Itt van a Pannonhalmi Bencés Főapátság esete. Minden pályázónak be kell nyújtania az alapító okiratát, vagy annak hitelesített másolatát, és a Fő­apátság több alkalommal kapott hiánypótló felszólítást – egyszerűen nincs felkészülve a rendszer arra, hogy Géza fejedelem 996-ban alapította az apátságot, és István király alapítólevelét sem eredetiben, sem másolatban nem tudják a dokumentációhoz csatolni. Hasonlóan problémás, amikor a Fő­apátság az online kitöltő programokban 996-ot tünteti fel az alapítás évének, hiszen a rendszer csak négyjegyű számokat fogad el.
Többször jártam Brüsszelben, és az ott tapasztaltak is megerősítették, hogy a valóságtól elszakadt világot a mostanihoz hasonló (generált?) válság valóban földre tudja dönteni, mert nem reális értékekbe kapaszkodik. Azt hiszem, a régiós szint a határ: itt talán még megvan a helyi lakosság és a terület személyes ismerete, tudjuk, mit akarunk fejleszteni. Országos szinten, a különböző ágazati operációs programok esetében minden elbizonytalanodik. Nagyon fontos például, hogy a nyertes pályázókat nem hagyjuk magukra: rendszeres, személyes kapcsolatot tartunk fenn a megvalósítás ideje alatt, konzultációs lehetőségeket biztosítunk.
Jelenleg az Ügynökség Nemzetközi Csoportjában dolgozom. Olyan nemzetközi pályázatokban képviseljük a régiót, amelyek például közép-európai alapokból vagy határon átnyúló együttműködési programokból kapnak támogatást. A Nyugat-Dunántúli Régió, egyedülállóan az országban, négy másik országgal határos: Szlovákiával, Ausztriával, Szlovéniával és Horvátországgal, és mindegyikkel van közös, határon átnyúló programunk. Az a tény, hogy a határ túloldalán többségében magyar lakta települések fekszenek, további lehetőséget rejt magában, hiszen a nemzetközi programok keretében mintaértékű magyar–magyar együttműködések is megvalósíthatók. A több országból érkező partnerekkel az eltérő tapasztalatokat összeépítve közös értékeket tudunk létrehozni, ami mindenki számára hasznos.
Egy alkalommal Angliában építészeti szemináriumon vettünk részt, ami arról szólt, hogyan tudunk hosszú távon fenntartható házakat építeni. Világcsodaként mutattak be egy 150 éves vályogházat, amit nem kell hűteni és fűteni, majd hozzátették, hogy ezt a fantasztikus találmányt, sajnos, csak gazdag emberek engedhetik meg maguknak, mert nagy szakértelmet és kézimunkát igényel az építése. Eleinte azt hittem, viccelnek, és amikor rádöbbentem, hogy komolyan beszélnek, és számukra ez valóban újdonság, mert Nyugat-Európában a vályogépítészetnek nincs akkora hagyománya, mint nálunk vagy tőlünk keletebbre, elmeséltem, hogy Magyarországon egész falvak épültek ezzel a módszerrel. Ezen meg ők lepődtek meg: ilyen gazdag emberek élnek Magyarországon? Értetlenül hallgattak, amikor azt válaszoltam, hogy nálunk a legszegényebb réteg él vályogházban.
Pár évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy Magyarország zöld régiója leszünk.
A hangzatos kijelentéseken túl ezt a szempontot próbáljuk már a pályázati kiírásokban is érvényesíteni. Kilenc másik ország mellett többek között ezért veszünk részt az Interreg IVC pályázati keretből támogatást kapott, az EU és Magyarország által finanszírozott Bölcsőtől bölcsőig hálózat című programban. Az emberek jelentős része még csak nem is hallott erről a programról, de amikor beszélünk róla, egy idő után közbeszólnak: ja, ez ilyen hulladékhasznosítás! Pedig ennél jóval többről van szó. Az unalomig ismert környezetvédelmi mantra, a „csökkenteni – újrafelhasználni – újrahasznosítani” szemlélettel szemben ez a program egészen másképp közelíti a környezetszennyezés és természetrombolás problémáját. A koncepció szerint nem arra kell koncentrálnunk, hogy az egyértelműen fenntarthatatlan termelési és fogyasztási szokásainkat módosítsuk, mert ezzel nem orvosoljuk a bajt, csak időben kitoljuk. Ehelyett úgy kellene megterveznünk, elkészítenünk és használnunk tárgyainkat, hogy káros következmények és minőségi romlás nékül visszakerüljenek az ipari körforgásba, vagy biológiailag lebomoljanak és ezáltal a természetet táplálják.
A természetben nincs hulladék: minden, ami kikerül egy folyamatból, egy másik folyamat alapvető eleme vagy tápanyag. A hulladék az emberrel jelent meg, a gyártási folyamataink mellékterméke, amivel vagy tudunk kezdeni valamit, vagy nem. A Bölcsőtől bölcsőig program célja, hogy egy termék előállítása, egy ház megépítése, egy rendszer működtetése során a keletkező melléktermékek is hasznosuljanak. Ezt száz százalékosan talán lehetetlen teljesíteni, de létezik egy olyan minősítési rendszer, amely szerint eldönthető, hogy egy adott termék megfelel-e a Bölcsőtől bölcsőig koncepció követelményeinek vagy sem. Magyarországon jelenleg még semmilyen termék vagy rendszer nem kapta meg ezt a minősítést, de például Hollandiában rengeteg ilyet találhatunk, a bútortól a zsebkendőn át a melltartóig. Világcégek is foglalkoznak ezzel (a Tesco például felépíttette első zéró karbon-kibocsátású üzletét), de sajnos, nem minden esetben a környezet iránt érzett felelősség vezérli őket. Angliában, a Tesco üzletlánc hazájában szigorú követelmény, hogy boltjaikban a termékek 15–20 százaléka 50 kilométeres körzeten belülről származzon. Magyarországon hol hallunk ilyen megkötésről? Nyugodtan jöhetnének Magyarországra a nemzetközi üzletláncok, ha vállalnák, hogy legalább annyi magyar terméket árusítanak, mint külföldit – lassan a 40–60 százalékkal is ki­egyeznék... Hiszen szükségünk van olyan termékekre is, amelyek például nálunk nem teremnek meg. Nem kedvelem azt a „zöld” hozzáállást, ami mindenben hibát talál, de nem kínál valós alternatívát. Vissza lehet menni a honfoglalás korába és mindenkit földházakba költöztetni, de azt hiszem, az apám, a nagyapám, a dédapám, a szépapám és minden korábbi ősöm éppen azért dolgozott, hogy előbbre jussanak, fejlődjenek. Ha ebben az értelemben visszakanyarodnék a kiinduláshoz, valahol az őseim életét tenném zárójelbe.
A Bölcsőtől bölcsőig program alapkoncepciója mégis az, hogy körfolyamatokat alkossunk. Ez azonban nem ugyanazt a visszakanyarodást jelenti, mint az előbbi példa: az elmúlt évszázadok minden tudására szükség van, hogy előbbre jussunk, de ezt a tudást ötvözni kell a mai kor ismereteivel. Gyönyörűen összeilleszthetők például a régi népi motívumrendszerek, formák a mai korok ruháival. Ez nem visszalépés, éppen ellenkezőleg: a múlt és a jövő összekapcsolása.
A Bölcsőtől bölcsőig program egyik fő elve, hogy a legfontosabb energiaforrás a Nap. Csakhogy egy középkori német városban, amely az UNESCO Világ­örökség része, az égetett cseréptetőkre nem lehet napkollektorokat tenni. Ilyenkor más alternatív energiaforrást kell találni, nem szabad semmit kizárólagosan szemlélni.
A másik fontos elv a diverzitás megőrzése. Az egyszínűség rettenetesen unalmas, akár kívül, akár belül látjuk. Gondoljuk el, hogy valakivel csupán egyetlen témáról lehet beszélgetni – hosszú távon elviselhetetlen. Ha valami változatos, az több felől megközelíthető, így több embernek jelent örömöt és sokkal stabilabb. Aki több mindenhez ért, könnyebben talál munkahelyet. Ha egy népnek változatos a kultúrája, gazdagabb a lelki világa, biztosan jobb eséllyel száll szembe a történelem viharaival. A természettudományokban jártas ember számára jól ismert tény, hogy a diverzitás létfontosságú stratégia. A termékdiverzitás kifejezést is talán egyre többen ismerik, ami közérthetően fogalmazva azt jelenti, hogy ha bemegyek egy üzletbe, többféle termék közül választhatok. A mezőgazdaságban a tájhasználat során is gondolnunk kell a változatosságra: olyan rendszereket kell terveznünk és működtetnünk, amelyek megállnak saját lábukon. Magyarországon működik például egy 4200 hektáros biogazdaság, amely most áll át a még szigorúbb, teljesen önellátó biodinamikus gazdálkodási rendszerre. Ahhoz, hogy ezt elérjék, rendkívül változatosan kell termelniük, a terményeket fel is dolgozzák, értékesítik a saját rendszerükön belül, és számos más növénnyel, állattartással egészítik ki.
A Bölcsőtől bölcsőig program kiadványában több hazai példát bemutattunk.
A kiválasztáskor az volt a cél, hogy minél változatosabb kezdeményezésekről adjunk hírt. A pályázaton belül több fő iránnyal foglalkozunk, a legkézenfekvőbb az ipar, azaz a termékgyártás és -forgalmazás, ide tartozik a divat, a design. Az egyik bemutatott cég például elektrotechnikai hulladékokból nyert nemesfémek (arany, ezüst, palládium, platina stb.) felhasználásával gyönyörű ötvösmunkákat készít, emellett gyógyászati cégek számára orvostechnikai célokra ritkafémeket szolgáltat. Az elektronikai hulladékokban a nemesfémek aránya az összes tömeghez viszonyítva hihetetlenül alacsony, kinyerésük komoly szakértelmet és technikai felkészültséget igényel – de így rengeteg értéket mentenek meg a pusztulástól.

A Bölcsőtől a bölcsőig fejlesztésről, valamint a Nyugat-dunántúli Regionális Fejlesztési Ügynökségről további információk a www.westpa.hu, valamint a www.c2cn.eu weboldalakon találhatók.