Ütött-kopott vándortársulat. Hatan. Együtt egy
szoba fala előtt. Mintha elhagyott, üres házban volnánk. A háttérben
jobbra ajtó, fehér gomb a kilincs helyén. Deszkapadló. Ők hatan ma
bizonyára itt játszottak, dobogó nélkül.
A képzelet helyét semmi nem
emeli ki és nem választja el a nézők szintjétől. Most fénykép készül, a
fotós és a társulat emléket állít az estének.
A középkorú asszonyság
mögött esernyő, mintha senki és semmi nem tartaná, rejtélyesen csak
lebegne, és talán pisztolyt szorongat a kezében. Összeszorított szájjal
néz. Őrizné, elhitetné a különállását, a felsőbbségét? Vénkisasszony –
vagy csak a szerepe az? Meglehet, titkon lovagra vár, és egyáltalán nem
idegen tőle az erotika. Sértett valamiért? Olyan öregasszonyos
gömb-kalapot visel, mint egykor nagyanyám. Különben mindegyik komédiás, a
maga módján magányos – erőszakosan vagy lemondóan. Ami vitathatatlan:
nem szeretik egymást. Ki-ki csak magára figyel – közösségük kényszerű és
alkalmi: ebből élnek. Fontoskodnak, de kelletlenül elszenvedik, hogy a
fotográfus megörökíti őket. Legszívesebben elbújnának. Minden nap,
minden perc súlyos teher. Játszaniuk kell pajtában, paplakban,
magánházban, kocsmában. A fénykép helyszíne talán ez utóbbi. Ha ötven
ember elfér, már jó – több úgyse jön; legyen ki- meg bejárat, akkor
simán lebonyolítható a színjáték. Díszlet nincs. Napközben dobolni kell
és kiabálni. Ki kell hirdetni, mikor, hol gyülekezzék a nagyérdemű. Ja,
és legyen a játszóhelyen vaskályha. Meg fa vagy szén. Télen hideg van.
Valakinek folyamatosan rakni kell a tűzre. Ki legyen az? Kora reggel
kezdi a fűtést, hogy este ne dideregjenek az emberek. Bár bekecsben,
prémes gallérú kiskabátban, télikabátban jönnek mind, és legtöbbször le
sem vetik. Akkor is.
Próbára nincs idő, csak ha agyon kell ütni
valamivel a délutánt. Ilyenkor elmorzsolgatják egymásnak a szöveget.
Népszínművet játszanak. Az egyszerű és szereti a közönség. Magukra
ismernek benne. Vagy játszanak valami romantikusat, esetleg izgalmas
bűnügyit. Mindenképpen legyen benne szerelem, és persze gonosz, aki a
szerelmesek boldogságára tör. Meg kell ríkatni a nézőt, hadd tudja, hogy
színházban volt. Ők másnap-harmadnap mennek tovább. Egy faluban kevés a
néző, a városokban nem játszhatnak, ott állandó színház van. A falusi
kocsmában másnap „művész úr” vagy „művésznő” a megszólításuk, és a
kocsmáros néha meghívja őket egy-egy sörre. Ha tetszett neki a játék. De
ezek a falusiak igénytelenek. Minden jó nekik. A darabok szövegét minek
megtanulni? Úgyse tudja senki, mit írt a szerző!
Rosszkedvű csapat ez.
A kép bal szélén álló mandolinos fiatal lány játszhatja a szerelmes
kisasszonyokat. Ráosztják, bár sokat nem tud a szerelemről. Hívták ide,
itt ragadt. Nincs kedve az egészhez, a csoportképhez sem. Mindig
szorong, még remeg a gyomra, amikor színpadra lép. Mondták, hogy ez majd
elmúlik, hát nem múlt el! A fiúk folyvást zaklatják, így szokás, ő meg
enged nekik, ez is szokás. Legyünk túl a dolgokon, ha már nincs más.
Pénzt kell keresni, és valamivel el kell tölteni az időt.
A kép
közepén két ifjú. A magasabb a hősszerelmes. Zsebre dugott kézzel,
magabiztosan emelkedik ki a társaságból. Ő választja ki az eljátszandó
darabokat, s talán tőle származik a vándortársulat ötlete is.
Összegyűjtötte a csapatot, ő a siker legfőbb záloga. Tudja, hogy mit
akar. Néha verseket is költ, s ezeket közösen megzenésítik. A másik fiú a
jópofa, a mókamester – a zenés darabok táncoskomikusa. Énekelni is
szokott; úgy tartja a vőfélypálcát, mintha fáklyát vinne. Szívesen
mutogatja magát, s legalább nem olyan savanyú, mint a többiek. Ő is
innen-onnan szedegette össze jelmezét, de tudja viselni az egymáshoz nem
illő darabokat: a tollas kalapot és a csokornyakkendőt. Tartásában van
valami a komédiajátszók öröméből.
A fotográfus villant.
Megörökítette őket. Most már a földön ülők is föltápászkodhatnak;
levetik jelmezeiket. Jöjjön a beígért sör, jöjjön még egy korsó! Aztán
eldőlnek, mint a zsák. Padláson, pajtában, bolhák társaságában. A szalma
közt egér motoz. Kibírható. Csak egyet alszanak itt. Ébredés elnapolva.