←Vissza

Liget.org   »   2011 / 1   »   Handi Péter  –  Szerep
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2158
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Hiába a beállított színpadi jelenet a renassaince-ihlette toszkán tájjal, a valószínűtlenül magas asztalkára terített, pokrócszerű abrosszal, hiába az asztalnál ülő két alak; a kisestélyibe fűzött nő és az inkább tisztviselősen ünneplő öltönyt viselő fiatalember. Ugyanis hiába az a gyanúm, hogy itt afféle félszeg és protokolláris leánykérésről van szó, egy szerelmi vallomás gyomorszorításos kiöklendezéséről. Azért hiába számomra, mert agyam rejtett, de néha kegyelemteljesen készséges régióiból e jelenet láttán minduntalan tudatomba vetül egy másik, külsőleg hasonló jelenet, noha anekdotikumánál fogva merőben ellenkező „eszmei tartalommal”.
Az arisztotelészi dramaturgián némileg csavarintva megfordítom hát a jelenet színhelyét: Valamelyest előkelőbb szoba az egyik angliai grófság méregzöld parkjában álló nyaralóban. Napsugaras reggel, madárfütty, a széles raffolt függönyű ablak előtt éppen elhalad a kertész, frissen metszett rózsákkal teli taligát tolva maga előtt. A szobában a reggelizőasztalnál egy házaspár ül egymással szemben, teájukat kavargatva, miközben a Times lapjaival bíbelődnek, közben néha egy-egy mosolyt küldenek egymásnak, az egyetértés és megállapodottság arcjeleit. A férfi Lawrence Olivier, az asszony a felesége, Vivian Leigh. A színészházaspár eme időkben – úgymond – Thália „koronázatlan uralkodói”, a színházi- és filmvilág minta-házaspárja, II. Erzsébet királynő kitüntetettje. Leruccantak ide vidéki nyaralójukba a hétvégére, kiszellőztetni agyukat, londoni életük forgatagát; előadások, próbák, a „social set” kívánságainak kielégítése, riporterek és rajongók körforgása a piedesztál körül.
Az ezüst teáskannán és a barackízen csúszkáló fénybe lép be egy ajtón a komornyik, fehér kesztyűs kezében ezüsttálcával. Illemtudóan hajlott testtartással közeleg a reggelizőasztalhoz, a két alak elé helyezi a tálcát, melyen néhány levél fekszik.
– A reggeli posta mylord, madame – közli, és mintegy bocsánatkérőn a zavarásért, főmeghajtással távozik.
Olivier felrakja szemüvegét, a tálca fölé hajol, kiválasztja a néki címzett leveleket, egy nagyobb borítékot a tálcán hagy. „Ez magának szól, drágám” – szól Viviennek és hátradől székében, a borítékokat bontogatva.
Vivien Leigh felveszi a tálcáról a neki címzett vaskosabb borítékot, ahogy bontja, szájaszélén gyík-siklású mosoly fut fel, lám, gondolja, még ide is elér némely hódoló elragadtatása!... A színésznő kinyitja az iratot, belenéz – és elsápad.
A borítékban Olivier ügyvédje továbbítja Viviennek a férje által indított válóper iratait, beleegyezést szentesítő aláírás végett.
Anekdota vagy valóság. Az állítólagosan hiteles sztori, Lawrence Olivier elegánsan cinikus – mondhatnánk kegyetlen – közlésmódja arról, hogy nem kíván a következőkben együttélni a gyenge idegzetű színész-feleséggel, szemléletes és ritka példája a bagatellizálásnak. Ezenkívül vérbeli alakítás; dráma és időzítés molnárferenci bravúrja, egy nagy művész szerepjátszási ösztönének megnyilatkozása saját magánszférája színpadán. Úgy tűnik, az életben az alakításé a főszerep, annyira fontos és természetes, hogy még közönség és taps sem igényeltetik. L’art pour l’art-jelenet, talán az úgynevezett „angolságból” eredő jellegzetes vonás, színpadra politúrozott karakter-darab.
Kisasztalok mellett sok minden lejátszható. Ketten beszélgetnek – szól az írói és rendezői utasítás. Ezen belül aztán a világ is felosztható, és Hacsek is megkérdezheti: Hol járt Sajókám, hogy tegnap nem láttam a kávéházban? Az asztal mellett ülő pár nagyhatalom. Nem tudni, mire képes ez a két ember és mit akar. Akkor érzem biztonságban magam, ha visszakerülnek az archívumba.