Hiába a beállított színpadi jelenet a
renassaince-ihlette toszkán tájjal, a valószínűtlenül magas asztalkára
terített, pokrócszerű abrosszal, hiába az asztalnál ülő két alak; a
kisestélyibe fűzött nő és az inkább tisztviselősen ünneplő öltönyt
viselő fiatalember. Ugyanis hiába az a gyanúm, hogy itt afféle félszeg
és protokolláris leánykérésről van szó, egy szerelmi vallomás
gyomorszorításos kiöklendezéséről. Azért hiába számomra, mert agyam
rejtett, de néha kegyelemteljesen készséges régióiból e jelenet láttán
minduntalan tudatomba vetül egy másik, külsőleg hasonló jelenet, noha
anekdotikumánál fogva merőben ellenkező „eszmei tartalommal”.
Az
arisztotelészi dramaturgián némileg csavarintva megfordítom hát a
jelenet színhelyét: Valamelyest előkelőbb szoba az egyik angliai grófság
méregzöld parkjában álló nyaralóban. Napsugaras reggel, madárfütty, a
széles raffolt függönyű ablak előtt éppen elhalad a kertész, frissen
metszett rózsákkal teli taligát tolva maga előtt. A szobában a
reggelizőasztalnál egy házaspár ül egymással szemben, teájukat
kavargatva, miközben a Times lapjaival bíbelődnek, közben néha egy-egy
mosolyt küldenek egymásnak, az egyetértés és megállapodottság arcjeleit.
A férfi Lawrence Olivier, az asszony a felesége, Vivian Leigh. A
színészházaspár eme időkben – úgymond – Thália „koronázatlan uralkodói”,
a színházi- és filmvilág minta-házaspárja, II. Erzsébet királynő
kitüntetettje. Leruccantak ide vidéki nyaralójukba a hétvégére,
kiszellőztetni agyukat, londoni életük forgatagát; előadások, próbák, a
„social set” kívánságainak kielégítése, riporterek és rajongók
körforgása a piedesztál körül.
Az ezüst teáskannán és a barackízen
csúszkáló fénybe lép be egy ajtón a komornyik, fehér kesztyűs kezében
ezüsttálcával. Illemtudóan hajlott testtartással közeleg a
reggelizőasztalhoz, a két alak elé helyezi a tálcát, melyen néhány levél
fekszik.
– A reggeli posta mylord, madame – közli, és mintegy bocsánatkérőn a zavarásért, főmeghajtással távozik.
Olivier felrakja szemüvegét, a tálca fölé hajol, kiválasztja a néki
címzett leveleket, egy nagyobb borítékot a tálcán hagy. „Ez magának
szól, drágám” – szól Viviennek és hátradől székében, a borítékokat
bontogatva.
Vivien Leigh felveszi a tálcáról a neki címzett
vaskosabb borítékot, ahogy bontja, szájaszélén gyík-siklású mosoly fut
fel, lám, gondolja, még ide is elér némely hódoló elragadtatása!... A
színésznő kinyitja az iratot, belenéz – és elsápad.
A borítékban
Olivier ügyvédje továbbítja Viviennek a férje által indított válóper
iratait, beleegyezést szentesítő aláírás végett.
Anekdota vagy
valóság. Az állítólagosan hiteles sztori, Lawrence Olivier elegánsan
cinikus – mondhatnánk kegyetlen – közlésmódja arról, hogy nem kíván a
következőkben együttélni a gyenge idegzetű színész-feleséggel,
szemléletes és ritka példája a bagatellizálásnak. Ezenkívül vérbeli
alakítás; dráma és időzítés molnárferenci bravúrja, egy nagy művész
szerepjátszási ösztönének megnyilatkozása saját magánszférája színpadán.
Úgy tűnik, az életben az alakításé a főszerep, annyira fontos és
természetes, hogy még közönség és taps sem igényeltetik. L’art pour
l’art-jelenet, talán az úgynevezett „angolságból” eredő jellegzetes
vonás, színpadra politúrozott karakter-darab.
Kisasztalok mellett
sok minden lejátszható. Ketten beszélgetnek – szól az írói és rendezői
utasítás. Ezen belül aztán a világ is felosztható, és Hacsek is
megkérdezheti: Hol járt Sajókám, hogy tegnap nem láttam a kávéházban? Az
asztal mellett ülő pár nagyhatalom. Nem tudni, mire képes ez a két
ember és mit akar. Akkor érzem biztonságban magam, ha visszakerülnek az
archívumba.