←Vissza

Liget.org   »   2010 / 12   »   Bíró Zsuzsa  –  Szondi-teszt
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2141
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Két héttel ötvenhat október huszonharmadika előtt majdnem megtudtam, hogy voltaképpen ki vagyok és milyen vagyok és milyen sorslehetőségek várnak rám. Új barátom, Boglár Bandi megígérte, hogy csinál velem egy Szondi-tesztet, e téren „jól képzett sarlatánnak” mondta magát, mert a háború után egy-két évig pszichológiára is járt, mielőtt filmrendezést tanult itt és Moszkvában.
Akkori fogalmak szerint Bandi rendhagyó figura volt, szovjet ösztöndíjas, de akár a Holdról is jöhetett volna, veszélyes, tiltott dolgokkal foglalkozott, földalatti utakon olyan könyveket szerzett be, amelyeknek még az említése is tabu volt, tőle hallottam először Heidegger, Zamjatyin és Orwell nevét, és úgy beszélt a húszas évek francia avantgárd filmművészetéről, mintha azok a művek hozzáférhetőek lettek volna. Könyvekkel kitömött, ódivatú aktatáskával bicegett fáradhatatlanul, negyvennégyben egyik lábát elvitte egy bomba, műlába az ösztöndíjasok aranyfedezetének számított, a műtárgy, amit bármikor bevághattak a zaciba. Akkoriban Moszkvában egy ilyen protézisnek különleges értéke volt. Bandi házassága is rendhagyó volt: spanyol lányt vett feleségül, polgárháborús árvát, akit sok társával együtt ötéves korában menekítettek Barcelonából a Szovjetunióba, neve úgy hangzott, mint egy verssor: Isabella (becenevén Belka) Gonzalez Zapatero Torres Herrero.
E különös és szenzációs románc híre bejárta a béketábort. Hosszas várakozás és több elutasítás után végre megkapták a házassági engedélyt, hamarosan haza is jöttek, akkor már ici-pici kislányukkal. Belka nem hasonlított a tüzes spanyol nőkről alkotott klisére, szemüveges, sápadt és hallgatag volt, amikor azonban dallamos katalán kiejtésével elmondta vagy elénekelte Lorca valamelyik cigányrománcát, mondjuk a holdas holdról – El niño la mira, mira. / El niño la está mirando... (a fiú csak nézi, nézi. Ámul a fiú a holdra) –, mindenkit elbűvölt.
Bandiék még Moszkvában voltak, mikor megkezdődtek a tárgyalások a spanyol és a szovjet kormány között arról, hogy az egykor Moszkvába menekített gyerekek egy Odesszából induló hajóval néhány hétre szülővárosukba látogathassanak, és ez a kegy a házastársakra meg a gyerekekre is vonatkozzon. Ötvenhat kora őszén az akció kivitelezése egyre valószínűbbnek látszott, Bandi álmatag kék szeme is a várakozást tükrözte. „Rumbát akarok járni a Ramblán!”– mondogatta megszállottan. De addig is szeretett volna egy kisfilmet csinálni, a Bukfenc Tóbiás című butácska mese alapján, hadd higgyék, hogy ez csak egy ártalmatlan, népbutító hülyeség lesz, valójában hatalmas dolgokról fog szólni, mondta gőgösen, és az asztalra csapott. „Hadd higgyék...” – mondtam én is. Hetekig húzta az időt, mindig más kifogást mondott, látszott, nincs nagy kedve a munkához.
Az említett őszi délutánon azonban azért találkoztunk a Kati nevű presszóban az Uránia mozi mellett, hogy a hatalmas dolgokat végre átbeszéljük. Világmegváltó hangulatban voltam, Bandi is ünnepélyesen kérdezte, felkészültem-e, megilletődve válaszoltam, hogy igen, jegyzeteim is vannak, „remek” – mondta ő, „akkor ma belevágunk!” És előszedett egy dobozt, a dobozban a nyolcszor nyolc Szondi-féle lapot, azoknak az ijesztő embereknek a fényképeivel, és magyarázni kezdte, hogy mi a dolgom, engem meg szorongás rohant meg, mint amikor két emelet között elakad a lift, erre most nem készültem, mit tudok meg önmagamról?, nem akarom, azt ígérte, hogy azokról a hatalmas dolgokról beszélgetünk!
„Egy ilyen teszt is hatalmas dolog...” – vigyorgott Bandi, és elém rakta az első lapot a nyolc fényképpel, ijesztő volt, ki a legrokonszenvesebb, válasszam ki! És akkor kialudtak a presszóban a lámpák, áramszünet volt, a presszó személyzete tudta, hogy ez hosszan tartó állapot lesz, már hozták is a gyertyákat. Ez a deus ex machina mindent megoldott, a homályban képtelenség lett volna rendesen megszemlélni a fotókon látható arcokat, a tesztet és a munkát is elnapoltuk.
És hamarosan valóban jöttek a hatalmas dolgok, csak másképpen, mint ahogy akkor képzeltük. Az Odesszába induló hajó fantomhajóvá változott, a hazalátogatási akció leállt, Bandiékat azonban már nem lehetett leállítani, elhagyták az országot. „A röhej az – írta bizakodva első levelei egyikében –, hogy a spanyolok hasra estek a moszkvai diplomámtól.” Az első években valóban úgy nézett ki, hogy karriert csinál, azt írta, ha Párizsban leszek, átjön, Párizsban voltam, nem jött át, nem volt pénze, tíz évvel később sem volt pénze, amikor közös barátunkat, Herskó Jancsit váratlanul meglepte a San Sebastian-i filmfesztiválon, Herskó úgy csempészte őt be a hotelbe, mint egy potyautast. Addigra már megszakadt a levelezésünk, nem tudtam, hogy feladta a filmszakmát, hogy száz dologgal is próbálkozott, végül visszatért a pszichológiához, talán diplomát is szerzett, mesélték, hogy a páciensei vakon bíznak benne, a saját életét és Belka életét azonban rettentően összekuszálta.
„Menekülőben vagyok...” – mondta, amikor a hatvanas évek végefelé felbukkant Budapesten. „Van egy csodaszép flandriai szekrénykém, tele elintézetlen ügyekkel. De a te Szondi-tesztedet most megcsináljuk...” – és előszedte a régi dobozt. Hülyén vihogtam, magamat nevettem ki, mert megint mintha liftben lennék, két emelet között. De most belevágtunk, délelőtt volt, jól látszottak az ijesztő arcok, én választottam, rokonszenv–ellenszenv, ő egy nagy kockás papírra, kifürkészhetetlen arccal írogatta a titokzatos jeleket, majd elküldi az értékelést, ígérte búcsúzóul. Vártam, nem küldte, elsüllyesztette abba a flandriai szekrénykébe – vagy mégis elküldte? Nem tudhatom, egy váratlan, banális epekőműtétbe belehalt.