Két héttel ötvenhat október huszonharmadika előtt
majdnem megtudtam, hogy voltaképpen ki vagyok és milyen vagyok és
milyen sorslehetőségek várnak rám. Új barátom, Boglár Bandi megígérte,
hogy csinál velem egy Szondi-tesztet, e téren „jól képzett sarlatánnak”
mondta magát, mert a háború után egy-két évig pszichológiára is járt,
mielőtt filmrendezést tanult itt és Moszkvában.
Akkori fogalmak
szerint Bandi rendhagyó figura volt, szovjet ösztöndíjas, de akár a
Holdról is jöhetett volna, veszélyes, tiltott dolgokkal foglalkozott,
földalatti utakon olyan könyveket szerzett be, amelyeknek még az
említése is tabu volt, tőle hallottam először Heidegger, Zamjatyin és
Orwell nevét, és úgy beszélt a húszas évek francia avantgárd
filmművészetéről, mintha azok a művek hozzáférhetőek lettek volna.
Könyvekkel kitömött, ódivatú aktatáskával bicegett fáradhatatlanul,
negyvennégyben egyik lábát elvitte egy bomba, műlába az ösztöndíjasok
aranyfedezetének számított, a műtárgy, amit bármikor bevághattak a
zaciba. Akkoriban Moszkvában egy ilyen protézisnek különleges értéke
volt. Bandi házassága is rendhagyó volt: spanyol lányt vett feleségül,
polgárháborús árvát, akit sok társával együtt ötéves korában
menekítettek Barcelonából a Szovjetunióba, neve úgy hangzott, mint egy
verssor: Isabella (becenevén Belka) Gonzalez Zapatero Torres Herrero.
E
különös és szenzációs románc híre bejárta a béketábort. Hosszas
várakozás és több elutasítás után végre megkapták a házassági engedélyt,
hamarosan haza is jöttek, akkor már ici-pici kislányukkal. Belka nem
hasonlított a tüzes spanyol nőkről alkotott klisére, szemüveges, sápadt
és hallgatag volt, amikor azonban dallamos katalán kiejtésével elmondta
vagy elénekelte Lorca valamelyik cigányrománcát, mondjuk a holdas
holdról – El niño la mira, mira. / El niño la está mirando... (a fiú
csak nézi, nézi. Ámul a fiú a holdra) –, mindenkit elbűvölt.
Bandiék
még Moszkvában voltak, mikor megkezdődtek a tárgyalások a spanyol és a
szovjet kormány között arról, hogy az egykor Moszkvába menekített
gyerekek egy Odesszából induló hajóval néhány hétre szülővárosukba
látogathassanak, és ez a kegy a házastársakra meg a gyerekekre is
vonatkozzon. Ötvenhat kora őszén az akció kivitelezése egyre
valószínűbbnek látszott, Bandi álmatag kék szeme is a várakozást
tükrözte. „Rumbát akarok járni a Ramblán!”– mondogatta megszállottan. De
addig is szeretett volna egy kisfilmet csinálni, a Bukfenc Tóbiás című
butácska mese alapján, hadd higgyék, hogy ez csak egy ártalmatlan,
népbutító hülyeség lesz, valójában hatalmas dolgokról fog szólni, mondta
gőgösen, és az asztalra csapott. „Hadd higgyék...” – mondtam én is.
Hetekig húzta az időt, mindig más kifogást mondott, látszott, nincs nagy
kedve a munkához.
Az említett őszi délutánon azonban azért
találkoztunk a Kati nevű presszóban az Uránia mozi mellett, hogy a
hatalmas dolgokat végre átbeszéljük. Világmegváltó hangulatban voltam,
Bandi is ünnepélyesen kérdezte, felkészültem-e, megilletődve
válaszoltam, hogy igen, jegyzeteim is vannak, „remek” – mondta ő, „akkor
ma belevágunk!” És előszedett egy dobozt, a dobozban a nyolcszor nyolc
Szondi-féle lapot, azoknak az ijesztő embereknek a fényképeivel, és
magyarázni kezdte, hogy mi a dolgom, engem meg szorongás rohant meg,
mint amikor két emelet között elakad a lift, erre most nem készültem,
mit tudok meg önmagamról?, nem akarom, azt ígérte, hogy azokról a
hatalmas dolgokról beszélgetünk!
„Egy ilyen teszt is hatalmas
dolog...” – vigyorgott Bandi, és elém rakta az első lapot a nyolc
fényképpel, ijesztő volt, ki a legrokonszenvesebb, válasszam ki! És
akkor kialudtak a presszóban a lámpák, áramszünet volt, a presszó
személyzete tudta, hogy ez hosszan tartó állapot lesz, már hozták is a
gyertyákat. Ez a deus ex machina mindent megoldott, a homályban
képtelenség lett volna rendesen megszemlélni a fotókon látható arcokat, a
tesztet és a munkát is elnapoltuk.
És hamarosan valóban jöttek a
hatalmas dolgok, csak másképpen, mint ahogy akkor képzeltük. Az
Odesszába induló hajó fantomhajóvá változott, a hazalátogatási akció
leállt, Bandiékat azonban már nem lehetett leállítani, elhagyták az
országot. „A röhej az – írta bizakodva első levelei egyikében –, hogy a
spanyolok hasra estek a moszkvai diplomámtól.” Az első években valóban
úgy nézett ki, hogy karriert csinál, azt írta, ha Párizsban leszek,
átjön, Párizsban voltam, nem jött át, nem volt pénze, tíz évvel később
sem volt pénze, amikor közös barátunkat, Herskó Jancsit váratlanul
meglepte a San Sebastian-i filmfesztiválon, Herskó úgy csempészte őt be a
hotelbe, mint egy potyautast. Addigra már megszakadt a levelezésünk,
nem tudtam, hogy feladta a filmszakmát, hogy száz dologgal is
próbálkozott, végül visszatért a pszichológiához, talán diplomát is
szerzett, mesélték, hogy a páciensei vakon bíznak benne, a saját életét
és Belka életét azonban rettentően összekuszálta.
„Menekülőben
vagyok...” – mondta, amikor a hatvanas évek végefelé felbukkant
Budapesten. „Van egy csodaszép flandriai szekrénykém, tele elintézetlen
ügyekkel. De a te Szondi-tesztedet most megcsináljuk...” – és előszedte a
régi dobozt. Hülyén vihogtam, magamat nevettem ki, mert megint mintha
liftben lennék, két emelet között. De most belevágtunk, délelőtt volt,
jól látszottak az ijesztő arcok, én választottam, rokonszenv–ellenszenv,
ő egy nagy kockás papírra, kifürkészhetetlen arccal írogatta a
titokzatos jeleket, majd elküldi az értékelést, ígérte búcsúzóul.
Vártam, nem küldte, elsüllyesztette abba a flandriai szekrénykébe – vagy
mégis elküldte? Nem tudhatom, egy váratlan, banális epekőműtétbe
belehalt.