Mikor 1982-ben áhítatosan végigjártuk a
Canterbury katedrálist, elidőztem egy vörös márvány emléktábla előtt. Ez
állt rajta: „Az 1838 és 1844 között teljesített affghanistani szolgálat
során akár a kimerültségtől, akár az ellenséggel vívott harcokban a 13.
Albert herceg könnyűgyalogsági ezredből elpusztult D. alezredes1, K.
címzetes őrnagy, F. és S. őrnagy, F., H. és S. százados, A.
főtörzsőrmester, 12 őrmester, 11 káplár, 3 kürtös és 264 közlegény.
Továbbá, nem sokkal ama országból történt hazatérésük után, T. őrnagy,
S. százados és B. ezredorvos. Kiknek emlékére emez emléktáblát
állíttatták életben maradt ezredbeli fegyvertársaik.”2 Arra gondoltam,
az angolok készíthetnének pár ezer képeslapot erről a márványtábláról,
és intelemként szerteküldhetnék a Szovjetunióba meg a szocialista
táborba. Bár ők korántsem büszkék történelmüknek az 1. afgán háború
néven ismert eseményére. Erről tanúskodik P. Hopkirk A nagy játszma című
monográfiája3 is.
A könyv kellőképpen alapos, hisz megadja a
közép-ázsiai események brit, orosz és világtörténelmi hátterét, továbbá
kellemesen olvasmányos, mivel a szereplők kalandjaira, illetve katonai
akcióira koncentrál.
Nagy-Britannia a Bécsi Kongresszus óta féltette
Indiát a Lengyelország és Perzsia felé agresszívan terjeszkedő
Oroszországtól. Évtizedekig jól képzett, muzulmán/buddhista zarándoknak,
tatár/indiai lókereskedőnek, olasz/francia orvosdoktornak álcázott
orosz, illetve angol tisztek térképezték a kánságokat és a sivatagokat;
csak 1830 után jutott eszükbe, hogy a régi rablóhadjáratairól hírhedt
afgán királyságot is föl kell deríteniük. A titkos ügynökök mellett
utóbb munkába álltak a félig-meddig legális utazók, majd a hivatalosan
akkreditált diplomaták, még utóbb a sajtótudósítók. A fehér foltok
kitöltése, az összes pamíri hágó föltérképezése 1890 körül fejeződött
be; a titkos ügynökökre néha a hóhérbárd, máskor az útszéli sír, később a
háziőrizet és a kiutasítás, kedvező esetben a megfelelő brit, illetve
orosz érdemkereszt várt.
Ez idő alatt mindkét birodalom – ha
kudarcok árán is – eredményesen terjeszkedett. A Kelet-Indiai Társaság –
1859-től Nagy-Britannia4 – bekebelezte a mai Pakisztán területét,
csatlósává tette Kasmírt, majd annektált több kis magashegyi
királyságot. Oroszország csatlósává tette Perzsiát, és bekebelezte a mai
Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán területét.
Egymás ellen
egyetlen háborút viseltek, a Krimben (1853–56). De hadseregüknek a nagy
játszma térségén5 kívül is bokros teendői támadtak. Anglia Kína
területén két ópiumháborút vívott (1839–42 és 1856–60), utóbbit
Oroszországgal közösen. Azután a királynőnek le kellett verni a
szipoj-fölkelést (1857–59), a cárnak a lengyelt (1863–64). A britek
súlyos harcokat vívtak Mahdi ellen Szudánban (1882–89), a búrok ellen
Dél-Afrikában (1899–1902); ezekhez képest könnyebben kezelték a kínai
boxerlázadást (1899–1901).
De térjünk vissza a vörös márvány emléktáblához!
Az 1830-as években William Burnes diplomata kitűnő kapcsolatokat alakít
ki Doszt Mohammed afgán uralkodóval, így állandó brit képviseletet
nyithat Kabulban.
A kaukázusi törzsek (angol ügynökök bátorításával) jelentős orosz erőket kötnek le.
1837-ben hatalmi harc tör ki Afganisztánban. Doszt Mohammed el szeretné
foglalni a „független” pandzsábi királyságot, ehhez brit csapatokat
kér, de elutasítják; így az oroszoknál tapogatózik, akik támogatást
ígérnek neki.
A hírre Lord Auckland indiai főkormányzó ultimátumot
intéz hozzá: utasítsa ki az oroszokat, és mondjon le Pandzsábról,
különben megfosztják trónjától. Burnes távozni kénytelen.
1837-ben
perzsa erők ostrom alá veszik Herátot. Őket orosz, a védőket angol
szakértők segítik. Egy év után a város felszabadul: megalázó orosz
kudarc.
Palmerston külügyminiszter, Auckland és William Macnaghten
indiai titokminiszter (Wellington herceg intelmei ellenére) elindítja az
expedíciós hadsereget – 15 ezer katonát és 30 ezer segéderőt –, hogy
letegyék a trónról Doszt Mohammedet, és sah Súdzsát ültessék a helyébe.
Kínos viszontagságok s egy diadalmas várostrom után 1839 júliusában
bevonulnak Kabulba. Doszt Mohammed eltűnik. Macnaghten bőkezűen pénzeli a
törzsi vezetőket, de a kabuli bevonulás egy tanú szerint „inkább
hasonlít temetési menetre”. Palmerston viszont „ragyogó afganisztáni
sikerről” szónokol. A haderő jelentős része hazavonul. Kabulban vidám
garnizon-élet kezdődik, a bazár boldog, a tevék a pezsgő és a szivar
után a tiszt-feleségeket is meghozzák, Lady Macnaghtennek még a kedves
csillárjait is.
1839 újabb kínos orosz kudarcot hoz: a Khíva ellen
indult csapatok a sivatagi tél miatt fele útról, 20 százalékos
veszteséggel visszafordulnak.
Egy évre rá brit diplomaták látványos
sikert érnek el a khívai kánnál, aki félezer orosz rabszolgának szabad
elvonulást engedélyez.
Doszt Mohammed feladja magát a brit hatóságoknak, s ugyanez év novemberétől indiai száműzetésben pergeti napjait.
Kabulban sah Súdzsa adókkal sanyargatja a népet; a brit csapatoknak nem
akaródzik távozni, ráadásul isznak, afgán szeretőket tartanak. 1841-ben
egyre hangosabbak a szakértők vészjelei. „A mullahok az ország egyik
sarkától a másikig ellenünk prédikálnak” – írja egyikük. Macnaghten
viszont várja, hogy fáradozásai jutalmául kinevezzék Bombay
kormányzójává, tehát a harmonikus nyugalomról küld jelentéseket a
főkormányzónak.
Novemberben haragosok gyülekeznek Burnes óvárosi
kertes háza előtt. Elterjed, hogy a szomszéd ház a helyőrségi kincstár:
már fegyveres tömeg kavarog az utcán. Burnes futárt küld a
parancsnokságra, de a köszvényes, vén Elphinstone tábornok nem mer
intézkedni, Macnaghten pedig – politikai botránytól tartva – nem akar.
Egy alakulatot átküldenek az erődbe, ahol Súdzsa kijelenti, hogy majd az
ő erői rendet csinálnak. Aztán felgyújtják az istállót, lőnek, az őrség
visszalő, rájuk gyújtják a házat, és következik a mészárlás.
A brit
alakulat pedig a Súdzsa-katonák fejvesztett menekülését fedezi. A 4500
katona, 12 ezer kísérő, a nők és gyermekek szálláskörlete dombok közé
ékelt belvizes síkon fekszik, Macnaghten a biztonságos erődöt a
politikai külcsín érdekében átengedi Súdzsának. Felbukkan Mohammed Akbar
kánnak (Doszt Mohammed fiának) 30 ezres serege, kitör az országos
fölkelés. A szálláskörlet külső őrállásai elesnek, fogy az élelem, egy
kitörési kísérlet kudarcba fullad. Macnaghten tárgyalásokat kezd
Mohammed Akbarral. Elvileg megegyeznek, de Macnaghten megpróbálja a kán
ellen hangolni a rivális törzsfőket. Amaz csapdát állít neki, és
megöleti. A bestiálisan megcsonkított tetemet a bazárnál teszik
közszemlére. Elphinstone rettegve elutasítja tiszttársai terveit
(törjenek át az erődbe), és tárgyalni kezd Mohammed Akbarral. 1842
január 1-én megegyeznek, ágyúkat és túszokat adnak a szabad
elvonulásért. Január 6-án a 16 ezer ember útnak indul a dzsalalabádi
helyőrség felé. A kán ígérte élelem és kíséret sehol, kisebb csapatok
állandóan lövik-zaklatják a menetet, éjszaka sok vonuló halálra fagy. A
támadásokra a katonák próbálnak visszavágni, de egy hágónál gyilkos tűz
tizedeli őket. Mohammed Akbar időnként új túszokat kér, majd 9-én
elvezeti a nőket és a gyermekeket. 12-re tán 200 katona és 2000 kísérő
marad talpon. A kán újabb tárgyalást ajánl, ennek örvén Elphinstone-t is
elfogatja és megöleti. Éjszaka elkövetkezik a végső támadás, pár
tucatnyian drágán adják az életüket, néhányan lovon menekülnek,
egyenként vágják le őket. A több sebből vérző William Brydon katonaorvos
egyetlen élő tanúként 13-án ér Dzsalalabádba.6
Az új főkormányzó
elindítja a büntető haderőt, április közepére fölmentik a dzsalalabádi
és kandahári helyőrséget. Sah Súdzsát ekkortájt koncolják fel Mohammed
Akbar hívei. A törzsfők hamarosan pártot ütnek a kán ellen. Így a brit
hadtest szeptember 15-én puskalövés nélkül vonul be Kabulba. Kollektív
büntetésül felrobbantják a híres bazárt, aztán nekivadultan kifosztják a
várost. A vidéki agyagvárban őrzött túszok lefizetik az őrséget,
átveszik a parancsnokságot, és felvont brit lobogóval várják a
szabadítókat. A büntető haderő október 11-én hazavonul. Doszt Mohammed
pár hónap múlva brit kívánságra ismét Afganisztán uralkodója – további
majd’ húsz évig.