←Vissza

Liget.org   »   2010 / 12   »   Kutas József  –  Minden nap ugyanaz a nap
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2134
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Szervusz, H.!
Először azt hittem, tanácsot kérek Tőled, azután rádöbbentem, hogy ha én magam sem tudok tanácsot adni magamnak, akit (elvileg) mindennél és mindenkinél jobban és régebben ismerek, hogyan számíthatnék egy Idegen tanácsára?
A nevem Andrea. Andrea, Békásmegyerről. És ennyi. Két napja múltam negyvenéves. Szándékosan nem azt írtam, hogy betöltöttem a negyvenet, mert az olyan véglegesnek, befejezettnek hat – én pedig annyira gyűlölök mindent, ami végleges és befejezett, hogy... hogy nagyon.
És miért gyűlölöm? Nos, miért gyűlölnek az emberek valamit vagy valakit? Könnyű a válasz. Mert nem tudják megkapni. Törekednek rá, majd megvesznek érte, kezüket-lábukat összetörik, hogy végleges és befejezett valamit vagy valakit birtokoljanak – és semmi. Mihelyt úgy érzik, hogy célhoz értek, kezdhetik elölről az egészet.
A gimnáziumban utáltam a magyarórákat, néztem Ica nénit, vajon miért pakol magára mindig több festéket, mint kellene, és miért mindig feketét, de Sziszüphosz történetére emlékszem. Különös büntetés volt, hogy minden nap ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy végződik. Arra gondoltam, tudja-e vajon a szerencsétlen, hogy innen nincs tovább. Ha igen, csakugyan szörnyű a büntetés. Mi forog a fejében az ébredés, az ugyanarra-ébredés első másodperceiben? Fel­fogta, hogy nincs választása? És azt is felfogta, hogy boldognak kell lennie, amiért nincsen? Boldog a gondolattalan és döntések nélküli ember, de a legboldogabb az ezeréves kőszikla, amin sok-sok ember meg állat tapodott; s miként a breton tengerparton szürkéllő szirt se térhet ki a partra szálló vikingek, Napóleon katonái vagy a kanadai 1. Ranger zászlóalj támadása elől, a legboldogabb, a tehetetlen embernek sincs választása.
Ó, hogy irigylem ezért!
Egy ideig én is boldog voltam, H.
Most úgy írok neked, mint gyerekkori játszótársamnak (nem volt ilyen, mert mindig a fiúkkal lógtam volna, de anyám nem engedte), vagy olyan pajtásomnak, aki lehettél volna, ha...
Ha. Ezek a ha-k megőrjítenek. Itt ülök a ha-todik emeleti erkélyen (pazar kőerkély a nyolcvanas évekből, oldalfalakkal, így nyáron forró, télen jéghideg cella), a billegő kisasztalka mellett és almát eszem, közben bámulom a lenti fák lassú hervadását az őszi alkony fényében. Ahogyan a délután sarkában loholó szürkület, ez a kámzsás kószáló ruhaujjába rakosgatja a lakótelep megannyi világosságát, az valami csuda! Fáznom kellene, a fürdőköpeny alatt mégis ragadok az izzadságtól: a gyengeség ragacsa ez. Nem volt ám mindig így, H.
A gimiben szerelmes lettem, mint mindenki más. És úgy tűnt, megérkeztem. Itt a végállomás, kész, passz. A hosszú, nyakigláb, szemüveges fiú kedvelte a történelmet, ha nem is annyira, mint engem. Tizennyolc éves voltam, és addig szünet nélküli perlekedtem. Anyámmal, nevelőapámmal, Henrik bácsival, aki mindent elkövetett, hogy anyám rovarirtásból származó, nem kevés jövedelmének nyakára hágjon; a tanárokkal, a hülye osztálytársaimmal, mindenkivel haragban voltam. És jött Ő, és egy csapásra... mintha egy nagyon nehéz zsákot levett volna a hátamról. A legszebb, hogy eleinte észre se vettem, milyen nehéz, csak amikor már nem volt rajtam. Tizennyolc évesen nem kellett többet döntésekkel és választásokkal vesződnöm. Ő szépen megmondta, mit tegyek, és noha előző lényem berzenkedett, Ő erősebb volt annál a makacs Miss Csakazértisnél. Én biológiát tanultam tovább (Neki köszönhetem, hogy főnővérként tavaly meghívást kaptam egy neves plasztikai sebésztől, dolgozzam a szépséglaboratóriumában), Őt katonának vitték, és nem is jött vissza onnan... Vagyis valaki visszajött, de az nem Ő volt.
Ez már a második alma. Szelim fintorog, ha látja, hogy almát eszem, de ő mindenért felhúzza az orrát. Nem tehetek róla, hogy fél fejjel kisebb nálam. Szelim azt mondja, az alma a bűn gyümölcse, én meg azt felelem, hogy más felfogás szerint a bűn gyümölcse a gyerek. Anyám szavajárása volt ez, még kislánykoromból.
Este nyolc óra van, de a hideg felkúszott a villámhárítókon. A döntéskényszer továbbra is verítékbe bugyolál.
H, te hogyan mondanád meg valakinek, hogy fel is út, le is út? Ugyanis ketten vannak. Szelim és Ő.
Igen, igen, visszatért. Húsz év után, ezt képzeld el! Nem is húsz, huszonöt. Majdnem huszonöt. Ha a fiam elvette volna azt a lányt, és ha az a lány nem vetél el, most nagymama lennék. Érted ezt? Hogyan értenéd, amikor én se értem!
Nézem a lakótelep hosszú, egyre vastagodó tömbjeit. A házak, mint egy-egy bizonytalan Titanic, úsznak a csillagtalan ég ledobált sötétjében; néha elgondolom, kik húzzák meg magukat a zengő csillárok fényesései mögött, és összeszorul a gyomrom. Szelim éjszakai lény: nappal alszik (nem nálam,
a legtöbbször nem nálam), és akkor indul vadászatra, amikor mások a fogmosó pohárral szemeznek. Egyszer a maga tört magyarságával megpróbálta elmagyarázni, mivel foglalkozik.
– Nem érdekel, Szelim, mit csinálsz – mondtam neki. – Az a lényeg, hogy csináld csendesen.
Szelim ezt szó szerint vette, és komolyan megsértődött, mert azt hitte, arra célozgatok, amit az ágyban (ritkán) művelünk; Ővele más volt, olyankor én Ő voltam. És ezt vedd szó szerint.
És tessék, egyik nap válogatok az emailek között, ezt ismerem, ez spam, ez meg mind a kettő, tehát egyből kuka, s megakad a szemem egy email-néven, ami az én egykori, titkos, csak kettőnk által ismert becenevemet idézte.
Miért kellett felbukkannia? És miért kellett ugyanazzal próbálkoznia, mint azelőtt, a végleges és befejezett állapot létrehozásával? Ez már más helyzet, szívem, mondtam neki, eltelt egy negyed század, megváltoztunk, én Szelimmel élek, hogy te hol, nem tudom, de nem is vagyok kíváncsi rá, az a tányér már széttört, nem lehet összeragasztani... itt félbeszakított.
A McDonalds kék fényei úgy függtek asztalunk felett, mint a jégdenevérek.
Nagy, komoly szemét rám emelte, és mondta a jégkása felett (a kása nyersrózsaszín volt, tiszta őrület):
– Egy éve váltam el. Azóta nincs senkim.
Azt kellett volna válaszolnom, hogy:
– Na és?
Igaz, H? Ezt kellett volna válaszolnom, és engednem, hogy kifizesse a jégkásámat. Ehelyett mit tettem? Épp az ellenkezőjét.