Szervusz, H.!
Először azt hittem, tanácsot
kérek Tőled, azután rádöbbentem, hogy ha én magam sem tudok tanácsot
adni magamnak, akit (elvileg) mindennél és mindenkinél jobban és
régebben ismerek, hogyan számíthatnék egy Idegen tanácsára?
A nevem
Andrea. Andrea, Békásmegyerről. És ennyi. Két napja múltam negyvenéves.
Szándékosan nem azt írtam, hogy betöltöttem a negyvenet, mert az olyan
véglegesnek, befejezettnek hat – én pedig annyira gyűlölök mindent, ami
végleges és befejezett, hogy... hogy nagyon.
És miért gyűlölöm? Nos,
miért gyűlölnek az emberek valamit vagy valakit? Könnyű a válasz. Mert
nem tudják megkapni. Törekednek rá, majd megvesznek érte,
kezüket-lábukat összetörik, hogy végleges és befejezett valamit vagy
valakit birtokoljanak – és semmi. Mihelyt úgy érzik, hogy célhoz értek,
kezdhetik elölről az egészet.
A gimnáziumban utáltam a magyarórákat,
néztem Ica nénit, vajon miért pakol magára mindig több festéket, mint
kellene, és miért mindig feketét, de Sziszüphosz történetére emlékszem.
Különös büntetés volt, hogy minden nap ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy
végződik. Arra gondoltam, tudja-e vajon a szerencsétlen, hogy innen
nincs tovább. Ha igen, csakugyan szörnyű a büntetés. Mi forog a fejében
az ébredés, az ugyanarra-ébredés első másodperceiben? Felfogta, hogy
nincs választása? És azt is felfogta, hogy boldognak kell lennie, amiért
nincsen? Boldog a gondolattalan és döntések nélküli ember, de a
legboldogabb az ezeréves kőszikla, amin sok-sok ember meg állat
tapodott; s miként a breton tengerparton szürkéllő szirt se térhet ki a
partra szálló vikingek, Napóleon katonái vagy a kanadai 1. Ranger
zászlóalj támadása elől, a legboldogabb, a tehetetlen embernek sincs
választása.
Ó, hogy irigylem ezért!
Egy ideig én is boldog voltam, H.
Most úgy írok neked, mint gyerekkori játszótársamnak (nem volt ilyen,
mert mindig a fiúkkal lógtam volna, de anyám nem engedte), vagy olyan
pajtásomnak, aki lehettél volna, ha...
Ha. Ezek a ha-k megőrjítenek.
Itt ülök a ha-todik emeleti erkélyen (pazar kőerkély a nyolcvanas
évekből, oldalfalakkal, így nyáron forró, télen jéghideg cella), a
billegő kisasztalka mellett és almát eszem, közben bámulom a lenti fák
lassú hervadását az őszi alkony fényében. Ahogyan a délután sarkában
loholó szürkület, ez a kámzsás kószáló ruhaujjába rakosgatja a lakótelep
megannyi világosságát, az valami csuda! Fáznom kellene, a fürdőköpeny
alatt mégis ragadok az izzadságtól: a gyengeség ragacsa ez. Nem volt ám
mindig így, H.
A gimiben szerelmes lettem, mint mindenki más. És úgy
tűnt, megérkeztem. Itt a végállomás, kész, passz. A hosszú, nyakigláb,
szemüveges fiú kedvelte a történelmet, ha nem is annyira, mint engem.
Tizennyolc éves voltam, és addig szünet nélküli perlekedtem. Anyámmal,
nevelőapámmal, Henrik bácsival, aki mindent elkövetett, hogy anyám
rovarirtásból származó, nem kevés jövedelmének nyakára hágjon; a
tanárokkal, a hülye osztálytársaimmal, mindenkivel haragban voltam. És
jött Ő, és egy csapásra... mintha egy nagyon nehéz zsákot levett volna a
hátamról. A legszebb, hogy eleinte észre se vettem, milyen nehéz, csak
amikor már nem volt rajtam. Tizennyolc évesen nem kellett többet
döntésekkel és választásokkal vesződnöm. Ő szépen megmondta, mit tegyek,
és noha előző lényem berzenkedett, Ő erősebb volt annál a makacs Miss
Csakazértisnél. Én biológiát tanultam tovább (Neki köszönhetem, hogy
főnővérként tavaly meghívást kaptam egy neves plasztikai sebésztől,
dolgozzam a szépséglaboratóriumában), Őt katonának vitték, és nem is
jött vissza onnan... Vagyis valaki visszajött, de az nem Ő volt.
Ez
már a második alma. Szelim fintorog, ha látja, hogy almát eszem, de ő
mindenért felhúzza az orrát. Nem tehetek róla, hogy fél fejjel kisebb
nálam. Szelim azt mondja, az alma a bűn gyümölcse, én meg azt felelem,
hogy más felfogás szerint a bűn gyümölcse a gyerek. Anyám szavajárása
volt ez, még kislánykoromból.
Este nyolc óra van, de a hideg felkúszott a villámhárítókon. A döntéskényszer továbbra is verítékbe bugyolál.
H, te hogyan mondanád meg valakinek, hogy fel is út, le is út? Ugyanis ketten vannak. Szelim és Ő.
Igen, igen, visszatért. Húsz év után, ezt képzeld el! Nem is húsz,
huszonöt. Majdnem huszonöt. Ha a fiam elvette volna azt a lányt, és ha
az a lány nem vetél el, most nagymama lennék. Érted ezt? Hogyan értenéd,
amikor én se értem!
Nézem a lakótelep hosszú, egyre vastagodó
tömbjeit. A házak, mint egy-egy bizonytalan Titanic, úsznak a
csillagtalan ég ledobált sötétjében; néha elgondolom, kik húzzák meg
magukat a zengő csillárok fényesései mögött, és összeszorul a gyomrom.
Szelim éjszakai lény: nappal alszik (nem nálam,
a legtöbbször nem
nálam), és akkor indul vadászatra, amikor mások a fogmosó pohárral
szemeznek. Egyszer a maga tört magyarságával megpróbálta elmagyarázni,
mivel foglalkozik.
– Nem érdekel, Szelim, mit csinálsz – mondtam neki. – Az a lényeg, hogy csináld csendesen.
Szelim ezt szó szerint vette, és komolyan megsértődött, mert azt hitte,
arra célozgatok, amit az ágyban (ritkán) művelünk; Ővele más volt,
olyankor én Ő voltam. És ezt vedd szó szerint.
És tessék, egyik nap
válogatok az emailek között, ezt ismerem, ez spam, ez meg mind a kettő,
tehát egyből kuka, s megakad a szemem egy email-néven, ami az én
egykori, titkos, csak kettőnk által ismert becenevemet idézte.
Miért
kellett felbukkannia? És miért kellett ugyanazzal próbálkoznia, mint
azelőtt, a végleges és befejezett állapot létrehozásával? Ez már más
helyzet, szívem, mondtam neki, eltelt egy negyed század, megváltoztunk,
én Szelimmel élek, hogy te hol, nem tudom, de nem is vagyok kíváncsi rá,
az a tányér már széttört, nem lehet összeragasztani... itt
félbeszakított.
A McDonalds kék fényei úgy függtek asztalunk felett, mint a jégdenevérek.
Nagy, komoly szemét rám emelte, és mondta a jégkása felett (a kása nyersrózsaszín volt, tiszta őrület):
– Egy éve váltam el. Azóta nincs senkim.
Azt kellett volna válaszolnom, hogy:
– Na és?
Igaz, H? Ezt kellett volna válaszolnom, és engednem, hogy kifizesse a jégkásámat. Ehelyett mit tettem? Épp az ellenkezőjét.