Politikai víziók és diáklázadás a vasfüggöny két oldalán
1968-ban
új gondolatok és felfedezések bukkantak fel a keleti és nyugati
politikában. Prágában a mindennapokban is érezhetővé vált az ideológiai
nyugtalanság: korábban betiltott könyveket árultak, nyugati filmeket
vetítettek a mozikban, a zeneklubok megteltek hosszú hajú beatnikekkel,
a diákok életükben először Nyugatra utaztak, az unott kommunista
újságokat élénk viták töltötték meg, és órák alatt elkeltek. A cenzúra
fokozatos felfüggesztésével és a korlátlan utazás növekvő lehetőségével
az információk és a gondolatok keletről nyugatra és nyugatról keletre
utaztak, ami szokatlan élmény volt a háború után megosztott Európában.
A folyamatról sokat elárul a cseh egyetemisták hetilapja, a Student,
amely a hivatalos Cseh Ifjúsági Unió hűséges orgánumaként indult, de
idővel független és radikálisan szókimondó újság lett; még a szovjetek
is felfigyeltek rá, és később politikai provokációként emlegették. A
hetilap tartalma – a cikkek politizálódó jellege, a nyugati
diákmozgalmak fokozatos megismerése – a cseh diákmozgalom alakulásával,
terjedésével, majd frakciókra szakadásával párhuzamosan változott.
1953 után a sztálinizmus Magyarországhoz, Lengyelországhoz és
Kelet-Németországhoz képest csak lassan oldódott Csehszlovákiában, mert a
kormányzati vezetők nem akarták felfedni saját szerepüket az ötvenes
évek koncepciós pereiben. Amikor a politikai liberalizáció elérte
Csehszlovákiát, nemcsak a politikai, de a kulturális határok is
átjárhatóvá váltak. Az 1965-ös tavaszi diákfesztiválon, a Majáles-en,
amely inkább mondható abszurd színházi eseménynek, mint politikai
demonstrációnak, például megkoronázták
Allen Ginsberget, az amerikai
beatnik költőt. Tad Szulc újságíró szerint a hatvanas évek
Csehszlovákiájának hangulata egyet jelentett „a jazz és beat hangjaival,
mintegy kárpótlásként a sztálinista évek monoton unalmáért...
farmernadrágok és szakállak jelentek meg Prágában és Pozsonyban”. A
prágai diákok persze nem egyértelműen körvonalazott politikai téziseket
hangoztattak, csupán alapvető elégedetlenségüket fejezték ki, amelyhez,
úgy érezték, minden más generációnál több joguk van. Alan Levy
újságírónak egy tizenkilenc éves fiú ezt így magyarázta el: „Az ötvenes
években a sztálinisták leírták a szüleinket, de ránk számítottak.
Rosszul tették. Egész életemben ugyanabban a rendszerben éltem, így
minden jogom megvan, hogy kritizáljam.”
A fiatalember véleménye
megjelent a Kommunista Párt által megrendelt tudományos felmérésekben
is. A kutatásokat a fiatalokkal egyre nagyobb számban foglalkozó
szociológusok végezték, és felméréseik eredményeit 1965-ben egy belső
kormányzati beszámoló úgy foglalta össze, hogy „a fiatalság politikailag
hátrányos helyzetben van, mert nem élték át a második világháborút és
az azt követő osztályháborút”, amely szüleik életében „a legfontosabb
iskolának” bizonyult. Számukra a szocializmus „nem idealizált politikai
elképzelés volt, hanem átélt tapasztalat, maga az objektív valóság.” Az
1960-as évek fiataljainak, amikor közvetlen tapasztalatokat szereztek a
szocializmusról, a „szociális gazdaság” és a „független, kritikus
gondolkodás és kommunikáció” volt a legfontosabb. A kormányzati
beszámolók vénemberként zsörtölődtek a fiatalok fizikai kényelme,
bőséges szabad ideje és végtelen követelődzése miatt, és figyelmeztető
jelként értékelték, hogy kerülik a párt szervezte tevékenységeket, és
inkább informális csoportokban gyülekeznek, „amelyekben saját
viselkedési normákat teremtenek, és ezekhez szigorúan ragaszkodnak”. Ez a
generáció minden félelem nélkül kritizálta a szocialista társadalom
hibáit. A nyugat-európai fiatalokkal szemben nem álmodozók, hanem
realisták voltak.
Jirina Siklová, aki később politikai ellenzékiként
vált ismertté, de akkor még szociológusként és a fiatalokkal foglalkozó
új tudományok képviselőjeként dolgozott, 1967-ben így írt a Studentben
megjelent cikkében: „A nyugat-német szociológus, Hans Heinrich Muchow
úgy véli, a mai fiataloknak nincs következetes életmodellje, és
esetünkben ez kétszeresen igaznak tűnik.” A cseh fiataloknak nemcsak a
hősök és a mentorok hiányoztak, mint nyugat-német társaiknak, hanem
azzal is szembe kellett nézniük, hogy a Kommunista Párt elítéli őket,
mert értelmiségiek. A Student egyik szerkesztőségi cikke úgy vélte, a
párt gyanúsnak találja a tanulást, ezért szerintük az egyetemistáknak
„minél több hivatalos párttevékenységen kellene részt venniük, és
amikor befejezték tanulmányaikat, kapják a lehető legkisebb fizetést”. A
párt igyekezett általánossá tenni a nézetet, hogy „a tanulás nem
munka”. A szerkesztőségi cikk szerzője úgy vélte, ez okozza, hogy kevés
fiatal kíván belépni a Kommunista Pártba. A reformkommunisták és az
állami televízió vezetője, Jiri Pelikán beismerte: az ő generációjuk és
az értelmiségiek új nemzedéke közötti jelentős különbség, hogy „korábban
a diákok nagy részének a kommunista párt ideológiája jelentette a
progresszív politizálást... így – a mai helyzettel ellentétben – éppen
az aktív, elit diákok érezték magukénak a pártot és politikáját”. A
hatvanas évek diákjai azonban nem azonosultak a párttal, és valójában
sem ők, sem a párt nem volt biztos benne, hogy szükségük van egymásra.
1967-ben, a prágai Vár mögötti Strahov kollégiumban a legismertebb cseh
diáktüntetés is ezt a kényelmetlen kapcsolatot feszegette. Október 31-e
éjjelén a kollégium fényei kialudtak. Már korábban is tapasztaltak
áramkimaradásokat: ilyenkor a diákok hangosan káromkodtak, égő
papírfecniket dobáltak az ablakokból, kis csoportokban összegyűltek az
udvaron, majd rendszerint valamelyik prágai kocsmában vagy éjszakai
mulatóhelyen kötöttek ki. Október 31-én azonban az udvaron összegyűlő
diákok között kiáltásokat lehetett hallani: „Menjünk mind ki!” Az egyik
egyetemista beszámolója szerint mindannyian a Vár felé vonultak, aztán
tovább a Nerudová utcához, és azt harsogták: „Fényt akarunk!” A diákokat
hamarosan rendőrautók vették körül, és amikor megfordultak, hogy
visszamenjenek, a rendőrök fel-alá autóztak az utcán, és a járdára
akarták szorítani őket. Aztán komolyabbra fordult a helyzet, mert a
diákok azt hitték, a kollégium udvarán biztonságban lesznek, de a
rendőrök követték őket, és gumibottal meg könnygázzal támadtak rájuk. Az
erőszakos összetűzést akkor még nem hasonlították a nyugat-európai
diáklázadásokhoz. A Strahov-afférban a rendőrség brutalitása volt a
lényeges, és ezzel tovább romlott a viszony a fennálló rezsim és az
„ellenséges osztályként kezelt” értelmiség között.
Strahovot azért
nem hozták összefüggésbe a nyugat-európai történésekkel, mert Keleten és
Nyugaton a belföldi és nemzetközi problémák jelentősen különböztek. A
vietnami háború miatti diáktüntetéseknél ez nyilvánvaló volt. 1968
februárjában a brnói egyetemisták hétnapos, 238 kilométeres felvonulásra
indultak Prágába, hogy tiltakozzanak az amerikaiak vietnami háborúja
ellen. De ellentétben a hasonló Egyesült Államok-beli tüntetésekkel, itt
a diákok a hivatalos álláspontot képviselték, és így a tüntetés sem
volt igazán hiteles. Az egyik résztvevő szerint az egyhetes vonulás
végén az amerikai követségen barátságos körülmények között Pepsi-Colát
fogyasztottak, a Vietnami Demokratikus Köztársaság követségén „megható
pillanatok” vártak rájuk, és ettek néhány teasüteményt a Kommunista Párt
volt első titkárával, a reformellenes Antonín Novotnýval, akit ugyan
már megfosztottak tisztségétől, hogy Alexander Dubceket ültessék a
helyére, de még ekkor is makacsul ragaszkodott a csehszlovák elnöki
szerephez.
A brnói diákok érezték, milyen kellemetlen helyzetbe
kerültek, ráadásul azt is meghallották, amikor az egyik párttitkár így
összegezte háborúellenes tiltakozásukat: „Na ugye, a diákok nemcsak
bejelentetlen demonstrációkon vesznek részt (mint például Strahov),
hanem olyan szép kis politikai akciókra is kaphatók, mint most ez.”
Hiába teáztak Novotnýval, az egyetemisták ragaszkodtak ahhoz, hogy
tiltakozásuk „része a diákok fokozódó politikai aktivitásának”. 1968
februárjában azonban ez még csak vágyálom volt. A legtöbb cseh diáknak
esze ágában sem volt eltérni a Kommunista Párt által meghatározott
programtól, és önálló politikai erővé válni.
A legismertebb kivétel
egy egyetemistákból álló csoport volt, akik még 1965-ben beszivárogtak a
hivatalos Ijúsági Szövetségbe, és vakmerőn kijelentették, hogy szükség
esetén a szövetség szembeszáll a párt politikájával. A „prágai
radikálisok”-ként hírhedtté vált csoport azonban elvesztette jellegzetes
arculatát, amikor a népszerűtlen Ifjúsági Szövetséget feloszlatták.
Néhányukból a 68-as események diákvezére lett, és továbbra is a párt
határait feszegették – de soha nem lépték át.
HORGAS JUDIT fordítása