Építészeti fikcióesszé

Az emberiség kollektív evolúciója döntő jelentőségű ponthoz közeledik, a világ mára gazdaságilag, társadalmilag és ökológiai értelemben egyaránt instabillá vált.
(László Ervin)


A 2010-es Sanghaji Világkiállítás Magyar Pavilonjának külső és belső kialakítására két évvel ezelőtt írtak ki tervpályázatot. Pályaművünkben leírtuk a Gömböc-simogató pultokat tartalmazó tér ötletét, de a zsűri választása más pályázóra esett. Az expóról szóló őszi híradásokból tudtuk meg, hogy a nyertes „sikeresen adaptálta” ötletünket – anélkül, hogy velünk egyeztetett volna. Ismerjük a mondást: Lopj el egy tyúkot, levágják a kezed, lopj el egy országot, kineveznek helytartónak.
Magyarország 39 x 21 x12 méteres ipari konténert bérelt a 2010. május 1. és október 31. között zajló sanghaji seregszemle időtartamára, vélhetően az olcsóbb bemutatkozás reményében. A 3,2 milliárd költségvetésű kiállításnak talán futotta volna ennél többre is – Izrael például harmadennyi költségből kifejezetten impozáns, egyedi kiállítóteret produkált. A mi kínai konténerünk tehát hatalmas doboz volt, aminek 21. századi „csodakamra”-ként, a külső-belső installációval kellett volna elvarázsolni a közönséget. A kiírás szerint a pályázóknak a Jobb város, jobb élet és a „Gömböc” összehangolására kellett felépítenie tervét úgy, hogy az a kiállítás látogatója számára érthető és értékelhető legyen.
Mi is a Gömböc? Az internetes ismertető szabatosan tömör, köznyelvi megfogalmazásában: A Gömböc az első ismert homogén test, melynek egy stabil és egy instabil, azaz összesen két egyensúlyi pontja van. Bizonyítható, hogy ennél kevesebb egyensúlyi helyzettel rendelkező test nem létezhet. A stabil egyensúlyi pont: A Gömböcöt bárhogy tesszük is le, mindig a stabil egyensúlyi pontjába tér vissza. Így viselkedik a keljfeljancsi is. Míg a keljfeljancsi visszaállása egy nehezéknek köszönhető, a Gömböc csupán egyetlen, homogén anyagból készült, ezért maga a forma biztosítja talpra állását. Az instabil egyensúlyi pont: A Gömböc gerincének tetején található egyetlen instabil egyensúlyi pontja. Ebben a helyzetben elvileg képes lenne megállni, de a legkisebb zavarás hatására elbillen onnan, hasonlóan egy hegyére állított ceruzához.
Hozzásegítheti-e Földünket a Gömböc a jobb város – jobb vidék – jobb élet helyes arányainak keresésével az áhított globális ökológiai egyensúlyhoz? Találhatunk-e analógiát a Gömböc instabil egyensúlyi helyzete, mint potenciális katasztrófaállapot, és a stabil egyensúlyi helyzet elérését célzó – a katasztrófát megkötni és feloldani remélő vagy azt pusztán követő – mozgás között? Vajon felelősebb emberekké varázsolhat-e bennünket a Gömböc, ha kozmikus világmodellként tekintünk rá parányi létünk „átmeneti terében”? ... az embernek mint a teremtés legfontosabb földi objektumának, de úgy is mondhatjuk, hogy a földi fejlődés jelenleg legmagasabb értékű produktumának gyökeres megváltoztatásával próbálkozhatunk csak azzal, hogy önpusztításunk folyamatát megállítsuk, és talán meg is fordíthassuk – írja Beney Zsuzsa Endreffy Zoltán: „hogy művelje és őrizze...” című humánökológiai esszékötete előszavában. Nem szabad erőfeszítéseink kimenetelét, hatásfokát fontolgatnunk. Enélkül csak lelkiismeretünk parancsának engedve kell szólnunk, s hogy a bizalomnak, a sokszor irracionálisnak tűnő reménynek erősebbnek kell lennie a mérlegelésből fakadó pesszimizmusnál. Vannak – ha ritkán is – olyan helyzetek, amikor az irracionalista remény teremti meg a racionális cselekvés lehetőségét, és vannak olyan embertársaink, akik filozófus létükre is az értelemnél magasabb rendű értelem nevében szólnak hozzánk.
Pályaművünk írásakor Balogh János ökológusprofesszor előző évezredben felröppentett szentenciája járt a fejünkben: – Az emberiség jövője azon áll vagy bukik, hogy Kína a világfelélő amerikai, vagy az önfenntartó, tradicionálisan megújított kínai modellt választja. Úgy találtuk, a Gömböc taraja vagy gerince, ahol az instabil egyensúlyi pont is elhelyezkedik, kísértetiesen emlékeztet a Földgolyó (és Kína) ökológiai „Achilles-inára” – a Himalája vonulatára. A Himalájából hatalmas folyók erednek, amelyek mintegy hárommilliárd ember életfeltételeit határozzák meg. A Föld lakosságának majdnem feléről van szó, így Tibet függetlensége Kínát geostratégiailag is kényesen érinti. Az édesvíztől függő termőtalaj az agrár-ökológusok előrejelzése szerint hamarabb elfogyhat a Földön, mint az olaj. A kínai szocio-kapitalista mandarinkormányzás súlyos ellentmondásokkal terhes: már ott is egyre gyakrabban hallani a magyarországi agrárkonferenciákról ismerős „vezetői” kijelentéseket, hogy a 21. századi modern, nagyvárosiasodó életforma keretei között a falvak világa „korsze­rűt­len”, kvázi „gazdaságtalan”, felszámolásra váró „feudális, félázsiai csökevény”. Egy ökológiai metaforával igazolható, milyen veszedelmesen téves elképzeléssel van dolgunk: ha a környező hegyek erdeit kivágjuk, nincs, ami felfogja a lezúduló vizeket, így pusztító árvizekre és belvizekre számíthatunk. Hasonlóképp, ha a vidék élelemtermesztő és mikrotelepülés megőrző képességét felszámoljuk, a munka nélkül maradt, elkeseredett vidéki földönfutók el­áraszt­ják a nagyvárosokat, kezelhetetlen társadalmi, gazdasági és politikai problémák elé állítva az éppen aktuális kormányzatot Párizstól Pekingig, Brüsszeltől Budapestig, Ulanbátortól Sanghajig. A 21. század elejére a városi területek túlsúlyba kerültek a vidékkel szemben. Gandhi és tanítványai lassan már egy évszázada felhívták a figyelmet, hogy a településföldrajzi egyensúly helyreállítása (jobb város – jobb vidék – jobb élet!) a globális túlélési stratégia alapvető eleme. Már az ógörög filozófusok sem helyeselték a hatezer főt meghaladó városállamok kialakulását, mert a polgárok nem tudják demokratikusan kontrollálni a tisztviselők politikai és erkölcsi alkalmasságát. Beney Zsuzsa gondolataival élve: Rettenetes a világ megsemmisülésének tudata. De mérhetetlenül, összehasonlíthatatlanul rettenetesebb az a tudat, hogy ezt a katasztrófát nem valamely külső hatalom, nem a kozmosz vagy a földi természet ereje, hanem önmagunk, az emberi szellem fejlődésének folyamata hozta létre. Ennek a paradoxonnak felismerése sokunk számára kétségbeejtőbb a megsemmisülés folyamatánál.
Ezt a szorongást jelenítené meg a Gömböc instabil egyensúlyi helyzetéből következő aszimmetrikus vetődése, dőlése. A pokolkarcoló életérzés irracionálisan reményteli, virtuális ellenpontozásaként jutott eszünkbe, hogy a kiállítótér centrumában egyensúlyát kereső, felnőtt- és gyermekléptékű Gömböc-páros hologramként jelenjen meg. A Gömböc-hologramon balesetveszély nélkül, mintegy álomszerűen átsétálhatunk, akár családostól is.
(A Göm­böc-hologram Balogh Tibor matematikus háromdimenziós televíziójának Gábor Dénes találmányára épülő, napjainkban folytatott kísérleteire támaszkodott volna.) A Gömböc-hologrampár, üveg járófelülettel fedett, négyzet alakú víztükör felett keresné egyensúlyát. Ez persze csak a mi gondolatainkban volt így: a Sanghajban megvalósított magyar pavilonban a kínai házigazdák életveszélyesnek találták a középpontban felállított ember-nagyságú Vasgömböcöt és piros kordonnal kerítették el a látogatók elől, mint valami állatkerti vadállatot. Nagyon helyesen, mert ha egy játékos kis kínai véletlenül megbillentené a Vasgömböcöt, önmagát és másokat is halálra zúzhatná. Vajon mit árul el ez az építészeti elszólás a magyar-kínai kapcsolatok jelenéről és lehetséges jövőjéről?
A nyertes pályamű szerzője a Gömböc-simogató „adaptálásakor” nem bocsátkozott felesleges filozófiai fejtegetésekbe; célirányosan korrekt, sík asztalfelülettel oldotta meg a „simogatás” problémáját. Igaz, így is sokkal sikeresebben „járt el”, mint a pavilon többi részénél, például az indokínai maláj-hinták mintájára a pavilon mennyezetéről lelógatott, világító hegyű rudaknál. A rudazatok talajmentig himbáló erdeje kiszorította a pályázati kiírásban előírt közösségi és előadóteret a konténer előtti rusnya placcra. A budapesti szakmai közítélet szerint azért erre a pályaműre esett a választás, mert első ránézésre ez tűnt a legolcsóbbnak. Ám a kínai kivitelezők még időben észrevették, hogy „jutányos áron” bérelt konténerünk tetőszerkezete nem bírná el a rúd-erdő súlyát, így külön teherhordó álmennyezetet kellett beépíteni – persze tetemes költséggel.
A mi elképzelésünk szerint a Gömböc-hologrampár alatti üvegfelülettel fedett víztükröt egy folyóka kötötte volna össze a pavilon repkényes lugassal árnyalt kültéri ivókútjával. A folyóka átmeneti tere biztosított volna helyet a Gömböc-simogató pultoknak is. A zsűri hiányolta, hogy egyik pályamű sem emelte finoman a tenyerére ezt a tárgyat („Gömböc”), csak szolidan magyarázva erősítette meg jelentőségét – olvashatjuk a kelletlenül beismerő Zárójelentésben. Pálya­mű­vünk­ben a gyermek, felnőtt (női és férfi) könyökmagasságba tervezett Gömböc-simogató pultok sajátos térdinamikai, ökoegyensúlyi (és talán globális erkölcsi) problémát is felvetettek: a nem-euklidészi terek és a Gömböc találkozásainak „kézzelfogható”, gyakorlati próbáit. Tervünkben a Gömböc-simogató pultok konkáv, tehát tányér-(tenyér-)formájú terek, legömbölyített biztonsági peremmel. Ez a konkáv fogadófelület a Gömböc instabil egyensúlyi helyzetéből következő kezdeti dőlését, vetődését mérsékelné, mintegy körbe ölelné. Konvex, tehát fordított tányér esetén a Gömböc akár többször egymás után átfordulhatna a gerincén (sűrűsödő katasztrófa-helyzeteket szimulálva), és ez minden bizonnyal roncsolódáshoz vezetne. Sanghaj és térsége, a délkelet-ázsiai partvidék a napsütötte május és október közötti időszakban a tenger felől érkező, egyre kiszámíthatatlanabb ritmusban tomboló tájfunok, hőhullámok és nagy esőzések ideje. 2008-ban, amikor a pályaművön dolgoztunk, a Kalmaegi névre hallgató, csendes-óceáni tájfun Tajvan felől éppen Sanghaj felé tartott közel 200 kilométeres óránkénti sebességgel – és hasonló jelenségekre 2010 nyarán is számítani lehetett. A tervpályázat beadási határ­ide­jekor (2008. május 13-án) Szecsuan-tartományban földrengés és áradás rajzolta át a folyók és települések térképét. A biztonságosan körbe ölelő, Gömböc-simogató tenyér a globális településföldrajzi egyensúlyt jelképezi: így nyúlunk a gyerekünk fejéhez és a Földgolyóhoz is.