Napok óta jókedvű voltam és, ez külön öröm, nem tudtam, miért. Figyeltem magam a cipőm fényesre suvickolt orrának visszatükröződésében vagy egy tócsában, és nem tudtam. Ekkor határoztam el, hogy megkísérlek olyan területet keresni a világban, ahol nem hallatszik kutyaugatás. Mindenáron őrizni akartam a jókedvemet, és ebben a kiváltságos pillanatban helyes következtetésekre törekedtem. Akkor (és most is) úgy éreztem (úgy érzem), hogy nincs más választásom. Ennél jobb magyarázattal nem szolgálhatok. Vitathatatlan, hogy a nem múló jókedvhez nagy célok illenek. Olyan helyet keresni, ahol nem hallatszik kutyaugatás, nem kis feladat. Akárhogyan is, érdemes belevágni. A kutyaugatás felismerése, látszólag, nem okoz különösebb nehézséget, így van remény, hogy a kutyaugatás-nélküli terület azonosítása is gyerekjáték lesz. Persze abból a fajtából, ami felnőttek kezében veszélyes lehet. Ezért szeretném szilárd alapokra helyezni a kutatásaimat, azaz néhány fontos szempontot azonnal megnevezek.
Nem hagyhatom figyelmen kívül az évszakok szerepét.
Minden kutya: kutya.
Egyre kényelmesebb világ vesz körül.
Bármit megtehetnek velem.
Ezek után némileg megkönnyebbülve nyilatkozhatok önmagamról. Nem titkolom, nehéz anyagi körülmények között élek. Saját, meglehetősen szerény igényeim kielégítésén túl rám hárul három pártában maradt húgom és idős nagynéném gondozása is. A legelvetemültebb fantázia sem képes elképzelni, mi mindenre van szüksége egy (négy) vénkisasszonynak. Keszkenők, kamáslik, kravátlik, konyakok, kencék, koncok, kelme, kámzsa, kokain, kötélhágcsó, kopoltyú, kerékbilincs, köménymag, konyhapolc, kereplő. És ez csak a „k” betű, abból is csak az, ami hirtelen eszembe jutott. Csekély fizetésem (borravalókkal néha összejön pár ezer peták) erre édeskevés.
A kutyaugatás-mentes terület felkutatása rengeteg utazást, az utazások gondos előkészítést, a gondos előkészítés tökéletes nyugalmat igényel. Ez pedig, mai túlhajtott, minden tekintetben összezsugorodott világunkban gyakorlatilag megfizethetetlen. Célszerűnek tűnt kutatói ösztöndíjak után néznem. Rögtön az első próbálkozásaim után észrevettem, hogy hazánkban (de attól félek, nemcsak nálunk, hanem az egész átláthatatlanul kusza világegyetemben) nem ez (a kutatásfinanszírozás és az ösztöndíj-elbírálás) a leg­átláthatóbb, legjobban működő terület. A számos pályázati kiírás ellenére szinte lehetetlen ösztöndíjhoz jutni. Eleinte azt hittem, hogy furcsa, mindenkiből ellenszenvet kiváltó nevem ennek az oka, aztán fizimiskámat vizsgálgattam. Hát igen, a tépett szakáll, a lapos tekintet, a himlőhelyek nem keltenek bizalmat. Persze a legtöbb ösztöndíjpályázathoz nem kell fényképet mellékelni, és személyes találkozás csak nagyon ritkán jött létre (általában az első rostán kihullottam). A magyarázat ennél bonyolultabb lehet, s valamiféle összefüggésben van a kutyaugatással. (Ebben biztos vagyok.) Rövidre zárva: az etológusok értetlenkedtek, a geográfusok rám se hederítettek, a nyelvészek kinevettek, a jogászok nem válaszoltak. Alig maradt reményem, amikor eszembe jutott, hogy mint minden, az emberiséghez kapcsolható esemény, a kutyaugatás is történelmi jelenség. Csak ebben a kontextusban értelmezhető megfelelően. Ez döntő fordulatot jelentett gondolkodásomban, és jelentős változásnak bizonyult az ösztöndíjak szempontjából is. Az Országos Tudományos és Kutatásfejlesztési Tanács Történeti Ökológiai alprogramja kétéves kutató-ösztöndíjban részesített. Ha minden jól megy, ennyi idő alatt elvégezhetem munkámat, amelynek téziseit itt szeretném közrebocsátani.


Kutyaugatás a 18. században

A kutyaugatást a 18. század fedezte fel számunkra mint összetett kulturális és ökológiai jelenséget. A 18. század előtti kutyaugatás, ha volt ilyen egyáltalán (megkérdőjelezhetetlen hitelű források ugyanis nem említik egyszer sem), megmaradt animális szinten. Ez a század egyébként is rendelkezik egy, ha nem is titkos, de elfelejtett történelemmel. Pontosabban ez az egyetlen olyan század, amelyben élesen megmutatkozik, mennyire nem a hagyományosan bevett és elfogadott történelmi jelenségek a meghatározók. A különböző háborúk és forradalmak és dinasztikus purparlék: a nagyhatalmi politika ostobácska és kisszerű kavargása mellett, mögött meghúzódott az emberiség nagyszabású próbálkozása, hogy bebizonyítsa, mennyire tehetséges. A bizonyítás elbukott, de a mi szempontunkból nem is ez a fontos. A 18. a leginkább félreértett század, paradox módon éppen azért, mert ezt akarták a legtöbben, a legtöbbször megérteni (ha nem vesszük figyelembe a reménytelen huszadikat, amit megérteni eleve képtelenség, ezért csak csalók vagy bolondok tettek rá kísérletet). Senki sem foglalkozott komolyabban a kérdéssel, beleértve a legélesebb megfigyelőkészséggel rendelkező kortársat: Giacomo Casa­novát. Az ő memoárjai megmutatnak ebből valamit, de még Casanova alapos korrajza sem visz közelebb az ún. „újfajta” vagy „megemelt” kutya­uga­tás megértéséhez. Persze a régi és az új határvonala, ahogy az már lenni szokott, nagyon homályos, szinte kitapinthatatlan. Ezzel kapcsolatban egy személyes élményemet szeretném nyilvánosságra hozni. A 18. századból nem hallatszik át korunkba a kutyaugatás. Azt is gondolhatnánk, ez már félsiker: hiszen kutatásunk célja a kutyaugatástól mentes területek felfedezése. Olybá tűnhet, és ez a tudományos gondolkodás nagy eredménye volna, hogy kiindulópontunk, legalábbis történeti összefüggéseiben, a végpontunk is egyben. Megtaláltuk a helyes metódust, és ezzel be is fejeztük. Mégis, ebben a helyzetben a hallgatás legalábbis csalóka. Hódító hadak járta, sokszor elpusztított hazánk 18. századi építészeti emlékekben szerencsére bővelkedik, szinte valamennyi településen legalább egy templomot találunk ebből az évszázadból. A templom egyébként különösen jó választás, mivel általában csendes, nyugodt hely. Alkalmas, hogy feltűnés nélkül az egyik félhomályos sarokban a falhoz lépjünk és fülünket a hideg kőfelülethez tapasszuk. Rövid várakozás után felhangzik a kutyaugatás. Ha elvesszük a fülünket a faltól, elcsitul. Ha visszarakjuk, újra hallatszik. Más a helyzet a kastélyokkal. Itt talán nem akkora az ontológiai csend, a világcsend, mint egy templomban, de a kutyaugatásra nem kell várni egy pillanatig sem, és jóval hangosabban jelentkezik. Egész kutyafalkáról van szó, és nem tévedünk, ha vadászebek csaholására gyanakszunk. Kipróbáltam a dolgot polgár- és parasztházaknál, sőt, skanzenben, eredeti épületrészekből újraépített puzzle-házaknál. Minden esetben hallottam a kutyaugatást. Cseppet sem lepett meg, tudtam, éreztem, hogy nem lesz ilyen egyszerű a dolog.


A kutyaugatás mint kételkedés

Egy dolgot mindenesetre át kellett gondolnom a fentiek hatására. Létezik-e egyáltalán a kutyaugatás, ha historikus vonatkozásaiban nézem: létezik-e mint történeti tény, vagy félre- és túlinterpretált források segítségével én konstruálom. Megijedtem, és közel merészkedtem egy kutyához. Nagy testű, fekete állat volt, büdös szájjal, vicsorgó fogakkal, párálló nyelvvel. Mellétérdeltem, átöleltem, és fülemet a bordái magasságában a testére tapasztottam. Minden korábbinál hangosabb kutyaugatást hallottam. Nem lehet kétséges: 1. a kutyaugatás nem független a kutyától; 2. kutyaugatás van. Nem kis megdöbbenésemre ekkor a kutya hevesen ugatni kezdett és elszaladt, majd visszajött és megnyalta az arcomat mintegy biztatásul. Igen, veregettem meg a hátát, van harmadik következtetés is: a kutyaugatás abszolútum-igénye a világkétely kifejeződése.


A kutyaugatás háborús felhasználása

A kutyaugatással kapcsolatban egy szomorú tényre kell felhívnom a figyelmet. Kocsárné, a fekete kutya gazdája, alattomos módon ugatásra biztatja ezt a dögöt, ha a gyerekek az ablaka alatt játszanak. A bérház belső udvara fel­erő­síti a harci acsargást, mint egy szép mondat a gondolat igazát. Nem kell magyaráznom, hogy ez a logika hová vezet, ha történeti összefüggéseit nézzük. A kor technikai színvonalán pedig, ha az alapötlet rossz kezekbe kerül, beláthatatlan következményekkel jár.