Szabad-e ugrálni a természetben? Ez az a kérdés, amely nem nagyon vetődik föl, holott másként, szentenciaszerű állító formába foglalva unásig ismerjük, ismételjük, tapogatjuk és ízlelgetjük. Natura non facit saltum – a természet nem ugrándozik; Arisztotelészt latinosítva így intették a művelés alá vont főket a biztos támaszték értékére tudományban és az életben. Így mondta Leibniz, Newton, majd Linné, sőt, még Darwin is. Kissé átfogalmazva: Non datur saltus in natu­ra – nincs ugrás a természetben. A szándékolatlanul mély, élcelődő félrefordítás egyszerre utal a bennünket körülvevő természetre és saját emberi természetünkre: nem szabad ugrálni a természetben. Jókai egyenesen a gyomor túl gyors ugrásaitól óvja hősét a latin szentenciával, mondván, hogy nem lehet a lábadozó betegnek járó kompót után rögtön nekiesni a fokhagymás sültnek – egyelőre be kell érni libapecsenyével. Nem ugrál a természet sem, te se ugrándozz hát, pajtás. Legalábbis a gyomrod ne nagyon rugódozzék – efféleképpen lehetne összefoglalni a természetvizsgálatból leszűrni vélt régi életvezetési tanácsot.
Nem sokat kérdezősködött az sem, aki ellene mondott a régi tanításnak. Natura facit saltum – van ugrás a természetben. Mi mindenre mondták ezt már boldogan a biológiai mutációtól a maghasadásig, látható élvezettel szemlélve a folyamatos átmenetekre épülő világszemlélet hirtelen – ha tetszik: ugrásszerű – hanyatlását, bukását. Az ugrándozó természet világában persze ugrándozik a világot megismerő emberi elme is. A körülményes, hosszú világleírások folytonos finomítgatását heurisztikus felfedezések váltják föl. Minden új elmélettel megpördül a világ: ahogyan a természet szökdös, úgy szökjön, szökelljen utána emberi megismerése, leírása is. Sőt, valójában csak az utóbbi szökell. Az új szentenciát sohasem fordítják már aktív igével. Azt még
– tagadólag – lehetett mondani, hogy a természet nem ugrándozik, viszont azt állítani, hogy a természet márpedig ugrándozik, vagy ugrándozni szeret, nem lehet, de legalábbis nem szokás. A természet megugráltatása helyett azt mondjuk inkább: van ugrás a természetben. Hogy a nagy természet melyik kicsiny részletében? Leginkább abban, amelyik képes az ugrást fölfedezni: az emberi elmében. A természet, ha maga nem is ugrál, de megengedi az ugrabugrálást, elismeri az ugrálót a maga részének – ugorj magad, pajtás, de legalább az eszedet szöktesd. Ez volna az újabb kor merészebb, de ugyanakkor rafináltabb természetszemléletéből következő életvezetési tanács.
Ugráló gyomor, szökellő ész, a természet, amint ugrál, vagy nem ugrál
– ugyan honnan hová, mihez képest ugorhatna? – az ugrás mint elvont fogalom, amelyet a természet tartalmaz, avagy nem tartalmaz. Az egész ugrándozó metaforarendszer valahogyan híján van a szemléletességnek, a képeknek. Azokat a természeti folyamatokat, változásokat, amiket jelölni szeretnénk, kényszeredetten ugrásszerűeknek nevezzük. Valamilyenszerű: olyasmi, de nem az, sőt, nem is hasonlít. A mutáns csikót ugyanolyan körülményesen elli a kanca, mint előző évi testvérét. Maga a mutáció és a mutáns, bár a természet ugrásának nevezzük, nemigen ugrál.
Az ugrás szót hallván szinte sohasem merülnek föl bennem képek, az izmaim sem emlékeznek úgy egykori mozdulatokra, mintha futásról, úszásról, dobásról, rágásról esnék szó. Az ugrás elképtelenedésének oka éppen a szónak e mélyen gyökerező, az eredeti képtől, mozdulattól igen messzire sodródott metaforikus használata. A nagy ugrás kifejezéssel még inkább így vagyok. Ha leírva látom, már mozdul is a kezem, hogy odaírjam a két nagy kezdőbetűt, hiszen e szavakról először mindig Mao elnök neve jut eszembe. A Nagy Ugrás nekem már mindig ennek az alacsony termetű honani hszüecajnak (elterjedt, de félrevezető kifejezéssel: dzsentrifiúnak) és országának ijedtében megkísérelt, kétségbeesett gesztusa marad. Talányos példázat arra, hogy van-e ugrás a társadalomban. Az ugrándozás előtt jó darabig azt lehetett gondolni, hogy a bő évszázada tartó háborúk lezárása és az idegen ördögök távozása után a dolgok maguktól visszatérnek természetes kerékvágásukba, és észrevétlenül elérkezik a boldogság. A nagy kormányos is arra biztatott, hogy önerőre támaszkodva, megfontoltan járjanak a két lábukon, biztosan támaszkodva a talajra. Mi­után a háborúk utáni újjáépítés kézenfekvő teendőit nagyjából elvégezte az ország, már korántsem voltak maguktól értetődőek a következő lépések. A két láb előbb csak inogni kezdett, majd egyre gyakrabban megbotlott. Ekkor próbálta a kormányos ugrásra bírni a botladozó lábat. Nagy lábat Nagy Ugrásra. Hiszen a társadalomban is kell lennie ugrásnak, nem csak a természetben. Kollektívan azonban legtöbbször csak ijedtünkben ugrunk. Nem a világcsúcsért, nem azért, hogy utolérjünk valakit, hanem hogy ne essünk csúnyán – hiszen az ugrás valójában szép, önkéntes esés.
Miben rejlik hát kétségtelen varázsa? Mostanra végignéztük a képeket, már láttuk a cselt: az ugró ember elhiszi egy pillanatra, hogy zuhanása – repülés.