A mester minden reggel megjelent a felhők alatt, pontosan abban az időpontban, amit a legalkalmasabbnak tartott erre. Egy pillanattal sem korábban vagy később. Mélyeket lélegzett, nyújtózkodott, megropogtatta csontjait, sóhajtott, aztán ráfeküdt a langyos, sós tengeri szellőre, és méltóságteljes testtartással, biztos mozdulatokkal tett egy kört a levegőben. Repülése nagyvonalú volt, elegáns, lezser. Ezek a reggeli levegőbe rótt körök szórakoztatták, és lélekemelő testmozgásként alkalmat kínáltak neki a belső vizsgálódásra is. Arról nem beszélve, hogy onnan a magasból ellenőrizhette az alsóbb régiókat.
Hozzá kell tennem, pár napja kitagadott a mester. Pontosabban lefokozott mostohafiává, azaz kétségbe vonta, hogy tőle származom. Nem rázott meg különösebben a dolog. Lehetett rá számítani, persze nem esett jól. Kivált, mert mindketten tudjuk, hogy én vagyok az egyetlen édesfia. Mégsem hasonlítunk szinte semmiben. Legalábbis nem birtoklom azokat a tulajdonságokat, amelyeket apám (a mester) a legtöbbre tart. Hosszú évek után eljutott oda, hogy nem vállalhatta a vérszerinti közösséget velem. Én jóval korábban lemondtam arról, hogy olyan legyek, mint ő. De tettem egy legutolsó, eleve kudarcra ítélt, reménytelen kísérletet, hogy elnyerjem megbecsülését. Nem tudnám megmondani, miért. Mindenesetre a jobb megértés érdekében beszélnem kell az apámról (a mesterről).
Igazi fajsúlyos személyiség. Figyelme és érdeklődése kiterjed mindenre, s mielőtt belekezdene egy mondatba, már meg is győzött az igazáról (pusztán azzal, hogy rád emelte a tekintetét). Tudása lenyűgöző és kiapadhatatlan. Olvasta (eredetiben) a De occulta philosophiát, és hosszú mondatokat tud idézni fejből a De incertitudine et vanitate scientiarum című munkából. Annyira okos, hogy kedvenc mondását, egy szanszkrit mondattöredéket rajta kívül senki sem érti. Ehhez az állandó, alig tapinthatóan feszült fegyelem és jóakaratúnak tűnő szelídség furcsa keveréke járul.
Néha úgy képzeltem el, mint egy katonatisztet a gyilkos háború után, mikor minden lehetséges rangot és kitüntetést megszerzett, és már visszavonultan, méltósággal nyilatkozik. Jóllehet ezek a rangok és kitüntetések mindenki számára nyilvánvaló tárgyi bizonyítékai háborús bűnösségének. Mégis töretlen megbecsülés és szeretet veszi körül. Máskor úgy láttam, mint egy bűvészt, akiből cirkuszigazgató lett, de még mindig emlékszik a hajdani trükkökre. Bár szerényen nem használja ezeket.
És ez áll legközelebb az igazsághoz. Apám ugyanis spirituális fejlődése mellett nagy hangsúlyt helyezett a hétköznapok világára. Fiatal pincérből (talán innen az arisztokratikusnak tűnő tartása) néhány évnyi taposás és kriminalisztikai toposzokat ismétlő törtetés után vendéglőtulajdonos lett. A böllérmájakból és vegyesköretekből szépen gazdagodott. Felhalmozódó vagyonát pedig befektette ide is, oda is. Majd jöttek a részvények, a tőzsde, a vízilófarm, a barrakuda-gyűjtemény, a gyémántbányák, a tajgai szafarik, szakértői kormányok. Legbüszkébb azonban az óceánparti villájára volt. Ő tervezte minden négyzetcentiméterét, leggondosabban a vízre nyíló homlokzatot, nagy üvegablakokkal, kiúszóval, kikötővel, műanyag félszigettel, kilátóval. Innen a magasból nézte minden reggel a birodalmát. A városrésznyi házat, távolabb a sós vizet utáló vízilovak őrült seregét, a tájba illővé épített kőolaj-finomítót, a napfénytetős atomreaktort. Javai láttán megelégedett öröm uralkodott el rajta, és minden porcikáját, őszülő halántékától kislábujjáig áthatotta a tudat, hogy amibe belefogott, minden sikerült neki. Ilyenkor bőrére rózsavízillatú faggyút folyattak titkos boldogságmirigyei, szeme kifordult és... repült.
Én viszont a kis lépések embere vagyok, az egészen kicsi lépéseké, még akkor is, ha ne adj isten, azok jó irányba tartanak. Megelégszem azzal, amim van, s már azt is roppant feladatnak tartom, hogy ezeket kézben tartsam. Nem vágytam barrakuda-gyűjteményre, nem akartam Szibériában sem medvét, sem tigrist lőni. A gyémánt értékének mibenlétét sosem értettem. Egy meleg kabátot mindig többre becsültem, mint egy átlátszó követ. Gyerekkoromban kedvenc rádióműsorom a vízállásjelentés volt, azóta is borzongva, titkos örömmel mondom ki a szavakat: hajóvonták találkozása tilos.
Nem kell tovább magyaráznom! Hogy a mester (az apám) rokonszenvét újra elnyerjem, valami igazán hozzá méltó teljesítménnyel kellett előrukkolnom. Elhatároztam, hogy megtanulok repülni. Hosszas könyvtári előtanulmányok után satnya testemet kellett rendszeres testedzéssel felkészíteni a nem mindennapi feladatra. Végül megpróbáltam. Miután felépültem, újult erővel, még nagyobb elszántsággal kísértettem meg a lehetetlent. Hosszú hónapok teltek el nagyon szerény eredményekkel. Aztán eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, egy másodperccel tovább vagyok a levegőben, mint illenék. Nem volt könnyű ezt az egy másodpercet kettőre növelni. Repülni azonban továbbra sem tudtam. Rendkívüli erőfeszítések árán csupán azt sikerült elérnem, hogy meglehetős gyakorisággal fenn ragadjak a levegőben. Mintha galléromnál fogva felakasztanának egy láthatatlan szögre. Mozdulni nem tudok, egyszerűen megállok az ég és a föld között, nem lebegve: bénultan, az ugrás furcsa mozdulatába merevedve. Ráadásul eddig ez is csak télen sikerült. És máskor már nem is fog, mert felhagytam a további próbálkozásokkal. A levegőben ragadni jó, de csak pár pillanatig. Utána kényelmetlen lesz, és jön a hátborzongató, lidérces félelem: hogyan, miként és mikor enged el az átlátszó szent anyag. Ezt még semmilyen formában nem sikerült befolyásolnom. Egyszer csak lezuhanok és kész. Van úgy, hogy szinte azonnal, és van úgy, hogy órákat töltök a föld fölött. A döntést a további próbálkozások felfüggesztéséről akkor hoztam meg, amikor félórányi kínos várakozás után egy autó­ szélvédőjére estem. Végre repültem, de minek? Mozgásomat a levegőben most sem én irányítottam. A csattanás után éreztem, hogy nem történhet komolyabb bajom. Szinte kívántam, hogy jó magasról a puha hóba hulljak. Mielőtt ez bekövetkezett volna, nem addigi életem pergett le előttem, mint egy kiérdemesült haldokló előtt, hanem az elkövetkező hosszú, eseménytelen élet. S miközben többször megpördültem a levegőben, maradt időm megfigyelni, mi van fölöttem s mi alattam. A szép, egyszínűre fagyott eget láttam, amelybe, mint szabálytalan kottavonalak, húzódtak a csupasz villanyvezetékek. Fölém hajolt néhány púposan megcukrozott faág. Az ő édességüket éreztem a számban, a nyelvem tövénél. (Ami mégis azt jelezte, valami eltört bennem.) Aztán fordulok, és a földet látom. Jó étvággyal elfogyasztott oroszkrémtorta után maradt roskatag habnyomok. Messzire nyúló forró fehérség.
És újra az eget látom, és újra a földet, az eget, a földet, az eget, a földet.