Bíró Zsuzsának

Még a nyár elején, hűvös-esős időben a Mammut áruház Retek utcai oldala mellett parkoló autók között leguggolt egy nő, derekáig emelte a szoknyáját, letolta a bugyiját, és látszólag aggodalmaskodás nélkül pisilt. Nem volt megbotránkoztatni kész fiatal, lerobbant öreg se; nem látszott hajléktalannak vagy őrültnek. Mintha csakis azért pisilt volna ott és akkor, mert épp rátört a vizelési inger.
A szemközti járdáról én is azért figyeltem föl rá, mert az égvilágon semmivel sem akart provokálni. A fal mellé húzódó, de mindenkit megszólító virág- és seprűárusok, szárított gombát, petrezselymet, mákot és vászonzacskóban molyriasztó levendulát kínálók mellett ösztönösen elhúz az ember, védekezőn süketet, vakot játszik, mint a koldusok, hittérítők, szórólap-osztogatók és közvéleménykutatók között szlalomozva. Az árut tukmálók erőszakossága hasonlít – és folyamatosan hasonul is – a szánalmat követelőkéhez vagy a meggyőződésből biciklizők gátlástalanságához. Újra meg újra szorongat a kérdés: lehet-e egyáltalán, akárhogyan, kimaradni a nonstop demonstrációból. De ne kérdezd!, intem magamat; hiába, elhessenthetetlen; szavak nélkül is kérdésféle keveredik az ingerültségbe.
A nő utcai vizelése tökéletesen öncélú volt, s ezzel kirítt az általános nyomulásból.
Mint amikor megérzi az ember, hogy valaki nézi, arra fordultam, felé, és szemérmesen, sietősen el is kaptam a tekintetem. Bámészkodóként nem asszisztálok, elég villanásra látnom, hogy középkorú, ötvenen felüli, vörösesszőkére festett, fehér kardigánt visel, épp leguggol, levélmintás szoknyáját felemeli – beérem a jelzésszerű látvánnyal, hisz rutinosan úgyis mindjárt kiegészítem a benyomásaimat. Sűrítem, valósággal összepréselem a hamarjában elérhetőt, és hozzáteszem a képzeltet, bár nem tudom, így van-e, nem ellenőrizhetem megbízhatóan, hogyan kotyvasztom magamnak ezeket a pillanat-tartalmakat, de évtizedek óta tapasztalom, milyen meglátni és megragadni a felkínálkozó képet. A komolykodó önértelmezéstől azonban, hogy miért azt és akkor, viszolygok. Az efféle analízis sterilizálja a lelket, óhatatlanul újabb és újabb okoskodásra hajt, a védtelenek rémisztő gyorsasággal idomulnak is a semmi-tekergetés szokványos gyakorlatához.
Nem tudom, miért azt és akkor, noha a koreográfia zavarba ejtően ismerős: odafordulok, meglátom, belém villan: ez nekem való, a képrögzítést pattintás, vaku-kattanás kíséri, pici pukkanás, mint dugóhúzáskor, persze még annyi se, hisz képzelem; az előgomolygás alig érzékelhető, mert máris novella- vagy regény-szereplő alakot öltött – a kocsmája előtt cigarettázó, félkarú behemót; őt ujjatlan polóban láttam meg, egyetlen karja válltól csuklóig tetovált, és hallottam a hangját is, de csak a novellabelit; vagy a földszinti ablakból figyelő öregasszony; észrevettem, nézi, ahogy kiszállok a járó motorú autóból, sietősen kukába dobok egy zacskó szemetet, s már húznék is tovább; felvillanyozódott, önkéntelenül előrébb hajolt, a karját is felemelte: nahát!, talán szemtanúja, hogy valaki eltüntetné a bűnei nyomát, kínos dokumentumokat vagy megölt csecsemőt?; láttam, hogy néz, de nem találkozott a tekintetünk; arcához mégis testet és sorsot képzeltem, tolókocsit, sorvadt lábat például, és elképzeltem, hogy mit képzel rólam; meglehet, üresen bámult csak, vagy nem üresen; nem tudhatom, mi volt valójában, de szertelenül változatokat is költöttem; pillantás alatt haldokló lett és szívós-gonosz sárkány is, semennyi idő se kellett, hogy gátlástalanul elfészkelődjön világomban, s bizonytalanná tegyen: van-e bármilyen köze novella-szereplőmnek az éppen akkor, ott, ablak előtt ülő, az utca tökéletesen érdektelen forgalmát szemlélő öregasszonyhoz; és a nap nap után ugyanannál a piros lámpánál hivatásszerűen kolduló, hidegben-melegben, esőben-kánikulában ugyanazt a neonzöld dzsekit, tornacipőt és nagy fakeresztet viselő fiatalember, inkább suhanc, régi-nyűtt hajléktalanújsággal kéregető, alázatosan görnyedező, aki akár kapott alamizsnát, akár nem, áldást osztott, ő miért különült el a rengeteg hozzá hasonlóan lerobbant, futtatott koldustól?; melyik kelléke vagy mozdulata volt kihívóbb a többiekénél?, mivel fogott meg azonnal, s vajon ő követelt-e helyet nálam, vagy én ejtettem el a mit sem sejtőt?
Mióta történeteket írok, szégyenkezem kezelhetetlen képzeletem miatt. Hogy mégiscsak vadászom, és kórboncnok-hidegen meg szenvedélyes-kíváncsian nézek arcokra, ellesek és rögzítek nem a tekintetemnek szánt mozdulatokat – aztán meglep a kiszámíthatatlanság: a Retek utcán autók közé guggoló nő mégsem lett szereplőm. Nem kerítettem hozzá, köré semmiféle mesét, mintha erőszakmentes vizelése nem lett volna elegendő, hogy megragadjon, megragadjam. Odanéztem, elfordultam, és az asszony maradt, ami volt. Bár ezt sem tudhatom biztosan.