„Őszi éjjel / izzik a galagonya / izzik a galagonya / ruhája”... a verba manent sorozat darabjai közül ezeket a verssorokat tanultam meg először – mondhatnám úgy is: ezekkel a szavakkal együtt tanultam meg beszélni. Weöres Sándor Bóbitája volt az első igazi könyvem, a verseket a képekkel együtt jegyeztem meg, és annak ellenére, hogy a szavak nagy részét nem értettem, a ritmus, a lüktetés megigézett. Már csak halványan emlékszem, de szüleim mesélik, hogy Weöres Sándorral kétévesen találkoztam – el is skandáltam neki a „Fut, robog a kicsi kocsi” kezdetű verset.
Az óvodáskor előtti megszokott, békés kiszámolóknál, mondókáknál sokkal izgalmasabbak voltak a Bóbita versei, így a „Galagonya” szövege is, mert meg lehetett érezni benne valami sejtelmes, titkos feszültséget. Kissé amorf, meghatározhatatlan nemű, lilakendős arc volt az illusztráció – jól illett a vershez, egyszerre sajnáltam és féltem tőle. Arisztotelész szerint a szánalom és a félelem a katarzis előfeltétele – utólag tehát úgy is értelmezhetem, hogy ez volt számomra az első katartikus élmény. Akkor persze csak ennyi tudatosult belőle: milyen jó, hogy én bent vagyok a meleg szobában, és nem ott kint, ahol szegény galagonya. Fogalmam sem volt, ki vagy mi a galagonya, hangzás alapján leginkább valami anyókához hasonlítottam, vagy erdei öregapóhoz, mivel az egyik kedvenc mesém, „Az ezüstpatás őz” főszereplője egy Kokovanya nevű apóka volt. Abban biztos voltam, hogy öreg.
Utánanéztem: a galagonya a rózsafélék családjából való bokor, kilencméteresre nőhet és tavasszal, virágjában a domboldalak menyasszonyaként emlegetik, így tehát őszre természetesen és szimbolikusan is „megöregedhet”.
A vers egyik feszültsége azonban épp az életkorok közt van: a galagonya nem „ázik”, hanem „izzik” – ez a szó fiatalos, tüzes szenvedélyt is jelölhet. A vers megörökít egy feltételes átváltozást, furcsán fordított ovidiusi metamorfózist: a bokor „lánnyá válik”, vagyis megfiatalodik, semlegesből (?) hímneműből (?) határozottan nőnemű lesz, és emberi megelevenedésének bizonyítékaként sírva fakad. Hogy a versben pontosan mi történik, mitológiai homály fedi.
A mélyvörös bogyókra utaló izzó ruha Herkules történetére emlékeztet, de mindenképpen valamilyen szenvedést idéz: a véres verejtéket is eszünkbe juttatja, ahogyan a magában reszkető alak kiszolgáltatottságában látni vélhetjük a Getsemáné-kertet, a zúgó tüskében pedig – a néphiedelem szerint – a töviskoronát. De mielőtt túl messzire mennénk az asszociációkban, észre kell vennünk, hogy a galagonya „passiója” teljes passzivitással párosul, mindent elszenved, szenvedő alanya az eseményeknek, még a saját tüskéitől is fél, ahelyett, hogy védekezne velük, tehát szó sem lehet arról, hogy aktív hősként valamiféle megváltást adjon vagy idézzen elő. A feltételes cselekvő a hold: „Hogyha a hold rá fátylat ereszt, / lánnyá válik, sírni kezd.” Ez a rítus értelmezhető felmutatásként és elrejtésként, a fátyol egyszerre helyezi menyasszonyi reflektorfénybe és borítja homályba a galagonyát. Hatására a növényhatározó által igénytelennek, szárazságtűrőnek nevezett bokor különleges nedvességet termel: könnyeket. Mennyiben hoznak ezek a könnyek megkönnyebbülést (katarzist)? Érezhetjük azt is, hogy a galagonya a hold fátylától meghatódik, szép lesz, élni kezd – de azt is, hogy a fátyol még elhagyatottabbá, még kiszolgáltatottabbá teszi a viharos éjszakában.
A zakatoló ritmus, mint az ide-oda szaladó szél, nyugtalansággal tölti el a verset – való ez a gyerekeknek? Miféle zaklatott anyanyelve lesz annak, aki ezeken a szavakon keresztül tanul meg beszélni? Nemrég fedezték fel, hogy a korábban mérgezőnek hitt galagonya-bogyóból magas flavonoid tartalma miatt nagyon hatásos szíverősítő és vérnyomáscsökkentő gyógyteát lehet főzni. Ez a tea gyakorlatilag mellékhatás nélkül alkalmas a szívműködés szabályozására (bár nagy mennyiségben gyermekeknek és terhes nőknek nem ajánlott). Úgy érzem, a teához hasonlóan Weöres Sándor verse is szabályozza a szívritmust. Remélem, a tizenhat rövid sor éppen arányos mennyiség, fiatalon és öregen is mellékhatások nélkül erősödhetünk, ha ismételgetjük kívülről, azaz szívből, „by heart” megtanult szavait.