GYŰJTÖGETŐ ÉLETMÓD A 21. SZÁZADBAN
A gazdasági fejlődésben élenjáró országok az utóbbi évtizedekben valóságos szemét-nagyhatalmakká váltak.
Számítások szerint jelenleg az Európai Unió minden egyes állampolgárára
6 tonna szemét jut évente, és ez a mennyiség egyre növekszik. A
Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) becslése
alapján a tagországok 2020-ra 45%-kal több szemetet fognak előállítani,
mint 1995-ben. Valósággal dúskálhatunk tehát a szemétben, és ráadásul
ennek jelentős hányada tulajdonképpen nem is szemét, hanem egyszerűen
feleslegessé vált, ám még tökéletes állapotban lévő használati cikk vagy
éppen élelmiszer.
Az Egyesült Államok Mezőgazdasági Hivatalának
(USDA) 1997-ben kiadott jelentése szerint 1995-ben az USA-ban több mint
43,5 millió tonna élelmiszert dobtak ki a kereskedelmi létesítmények,
vendéglátóhelyek és a fogyasztók együttesen. Az antropológus Timothy W.
Jones hosszú évekig tartó kutatásai után napvilágra hozott adatai azt
mutatják, hogy egy átlagos amerikai háztartásban több mint fél kiló
élelmiszert dobnak ki naponta, évente 212 kilót, és külön figyelemre
méltó, hogy ennek 14%-a a szavatossági idő lejárta előtt, eredeti gyári
csomagolásban kerül a szemétbe.
Az angol Tristram Stuart 2009-ben
megjelent könyvében egyenesen azt állítja, hogy az Egyesült Államokban
és az Európai Unióban rendelkezésre álló élelmiszer mennyiségének így
vagy úgy csaknem a fele kárba vész.
Eközben az Egyesült Államokban
és az Európai Unió területén több tízmilliónyi ember él, aki –
legalábbis alkalomszerűen – nem jut annyi táplálékhoz, hogy teljes
mértékben fedezhesse energia- és tápanyag-szükségletét.
Érthetően
jórészt közülük kerülnek ki, akiket a körülmények végül arra
kényszerítenek, hogy a mások által kidobott szemétben kutassanak
ennivaló után, ám mind többen akadnak, akik spórolásból, hobbiból vagy a
mérhetetlen pazarlás elleni tiltakozásképpen döntenek úgy, hogy a
szokásos bevásárlás helyett inkább a kukákból elégítik ki
szükségleteiket, vagy legalábbis ezek egy részét. A freeganizmus
legradikálisabb képviselői arra törekszenek, hogy guberálás és más
stratégiák segítségével nagymértékben függetlenítsék magukat az emberek,
állatok és a természet kizsákmányolásán, materializmuson és
komformizmuson alapuló fogyasztói társadalomtól.
Emellett az sem
elhanyagolható szempont, hogy aki legfőbb szükségletei tekintetében
önellátóvá válik, egyszersmind bizonyos fokig kivonja magát a Foucault
által a „hatalom diszciplínájának” nevezett specifikus technológiák
alól, és többek között attól a kínos kötelességtől is mentesül, hogy
élete javát mások gazdasági, ideológiai érdekeinek szolgálatában töltse.
Thoreau számára az éhség és a hideg kevésbé rossznak tűnt, mint a
módszerek, amelyeket az emberek ezek elhárítása érdekében alkalmaznak,
és mint azt Nietzsche megállapította, a szakadatlan tevékenységgé váló
munka a „legjobb rendőrség”, mivel erőteljesen gátolja az értelem és a
függetlenségre irányuló vágyak kibontakozását. Az irodai munkát
végzőkről Jacques Ellulnek az a véleménye, hogy olyanok, mint a „legyek
a légypapíron”, míg Lewis Mumford szerint a munkavállalók „pusztán
mereven szabványosított elemek a gépezetben”.
Foucault írásaiból
tudjuk, hogy a börtönök és a gyárak irányítói tudatosan kölcsönözték
egymástól a totalitáriánus kontroll különböző technikáit, és hogy
bizonyos fegyelmezési módszerek tekintetében a munkahelyek nagyfokú
hasonlóságot mutatnak az iskolákkal, koncentrációs táborokkal,
börtönökkel és elmegyógyintézetekkel.
Az amerikai Bob Black híres
esszéjében (The Abolition of Work) úgy véli, korunk demokráciáit
valójában a munkahelyi fasizmus elnevezés illeti meg, majd a tőle
megszokott keresetlen szavakkal hozzáteszi: „Aki azt állítja, hogy ezek
az emberek (a munkavállalók) szabadok, az vagy hazudik vagy hülye.”
A
történelemben mindeddig páratlan hatásfokkal működő bürokráciai
apparátus igyekszik csírájában elfojtani az individuális akaratot és a
spontaneitás megnyilvánulásait, így az uniformizált világból mindinkább
kiszorulnak az alternatív életformák és a hangzatos jelszavak ellenére
végső soron mindenki csupán nézővé, fogyasztóvá, munkaerővé
degradálódik.
„A munkanélküliség számunkra tulajdonképpen azt
jelenti, hogy passzív nemlétből az élet aktív résztvevőivé válunk” –
jegyzi meg egy névtelenség homályába burkolózó szerző, és Abbie Hoffman
már 1971-ben megjelent könyvében (Steal This Book) számos praktikus
tanáccsal szolgál az erre fogékonyaknak.
Az utóbbi években ugyancsak
több mű született a kukázás elméleti és gyakorlati aspektusairól, a
téma iránt egyre növekszik az érdeklődés, hiszen a guberálás szabad
levegőn végzett, kötetlen, adómentes és meglehetősen kellemes
tevékenység, ráadásul még csak költséges felszerelést sem igényel.
Tulajdonképpen legfeljebb egy elemlámpára van szükség, mivel a nagyobb
szemetes konténerek belsejében napközben is félhomály uralkodik, és
esetleg jól jön egy kerékpár, mivel nagymértékben növeli a mobilitást.
A hozzáértők szerint, aki megfelelő helyen és időben néz körül, nem
csupán vákuumfóliázott, minden szempontból kifogástalan bio-zöldségeket,
drága import sajtokat, joghurtokat, gyümölcsleveket, gyári csomagolású
friss pékárut, csokoládét és más efféle ínyencséget találhat, hanem a
fűnyírótól a CD-lemezekig, a számítógéptől a művészeti kellékekig szinte
bármit, amire valaha is szüksége lehet.
A mai viszonyok ismeretében persze nem meglepő, hogy a guberálás sok országban büntetendő tevékenységnek számít.
Nagy-Britaniában, Németországban, Svédországban, Belgiumban például a
hivatalos álláspont szerint a kuka tartalma a kuka tulajdonosának
tulajdona, így elméletileg minden kukázó felelősségre vonható és
elítélhető lopás büntette miatt. Igaz – felmérve a helyzet paradox
voltát – az illetékesek általában eltekintenek attól, hogy a törvény
szigora valóban lesújtson a vétkesekre.
Az Amerikai Legfelsőbb
Bíróság 1988-ban úgy határozott, hogy az utcára kitett lakossági
hulladékra már nem vonatkozik a magántulajdon alkotmányosan biztosított
védelme, így a rendőrség mindenféle korlátozás és engedély nélkül
szabadon átvizsgálhatja. Ám ironikus fordulatként mindenki más számára
egyre több és több városban helyi rendeletekkel tiltják a kukázást,
azzal az indokkal, hogy a kitett szemét már a szállító cég tulajdona.
A guberálóknak egyébként is számos előítélettel kell szembenézniük,
holott ha úgy vesszük, a kukázás tulajdonképpen visszatérés az ősi
gyűjtögető életformához, amelyet – Thomas Hobbesszal és a közelmúltig
szinte általánosan elfogadott állásponttal ellentétben – több jeles
antropológus szinte idilli korként emleget.
Ha a jóléti társadalmat
úgy definiáljuk – írja például Marshall Sahlins –, hogy abban a
szükségletek kielégítése nem okoz különösebb nehézséget, akkor a
paleotikum gyűjtögetői kétségkívül jóléti társadalomban éltek, hiszen a
modern ember természeténél fogva határtalan materiális vágyaival
szemben, az akkori limitált igények kielégítése általánosnak tekinthető.
Álláspontját több meggyőző példával illusztrálja a Föld különböző
pontjain ősi életformát folytató népcsoportok körében végzett
antropológiai kutatások alapján. Ezek az emberek, akik manapság
nagyrészt a minden más tevékenységre alkalmatlan, marginális területekre
szorultak vissza – tehát a paleotikumban élő sorstársaiknál jóval
kedvezőtlenebb helyzetben vannak –, hírből sem ismerik a megélhetési
gondokat, és szükségleteik kielégítése korántsem igényel szakadatlan
tevékenységet.
A Kalahári sivatagban élő busmanoknál például egy
felnőtt gyűjtögető általában 15 órát dolgozik hetente, és az így
szerzett élelemmel 4-5 másik embert (gyereket, öreget) is eltart, akik
nem végeznek effektív munkát.
Az ideiglenes szükség lehetősége
természetesen nem kizárt, ám Sahlins véleménye szerint, minden technikai
fejlődés ellenére, jelenleg az emberiség jóval nagyobb hányada éhezik,
mint a kőkorban.
Az élelemszerzés praktikáihoz – a kukázás mellett –
valóban hozzátartozhat a vadon termő növények gyűjtése is, hiszen több
tucatnyi közönséges, mindenfelé elterjedt gyomnövény létezik, amely
ásványi anyag és vitamintartalom tekintetében messze felülmúlja az
üzletekben kapható zöldségek jó részét.
A zöld disznóparéj
(Amaranthus lividus), a pongyola pitypang (Taraxacum officinale), a
laboda (Altriplex spec.), a lórom (Rumex spec.), a csalán (Urtica
spec.), a réparepce (Brassica campestris), a fekete mustár (Brassica
nigra) még a vaskorban is közkedvelt saláta- és főzeléknövények voltak.
A fehér libatop (Chenopodium album) magvait középkori éhínségek idején
tömegesen gyűjtötték magas fehérjetartalma miatt, fiatal leveleit pedig
főzelékként készítették el. A parajlibatopot (Chenopodium
bonus-henricus) ugyanebben az időben termesztették is.
Ugyancsak
sokoldalúan felhasználható a makk, amely pörkölve kitűnő és tápláló
csemege, sőt, lisztté is őrölhető. Az erdőt, mezőt járó emberek még a
19. században is előszeretettel fogyasztották, és az előkelőségek
asztaláról sem hiányoztak a makkból készült ételek. 1570-ben megjelent
szakácskönyvének tanúsága szerint még Bartolomeo Scappi, V. Pius pápa
szakácsa is készített olykor makk-lepényt.
A lehetőségek tárháza
szinte kimeríthetetlen, és gyomnövényekből általában mindig jó termés
várható, amely kiváló alternatívát kínál a nagyüzemi módszerekkel
operáló mezőgazdaság által előállított szintetikus zöldségek helyett.
Mindezek alapján aligha tagadható, hogy a régi görög és latin szerzők
elképzelte legendás aranykor bizonyos aspektusai közeli hasonlóságot
mutatnak a freegan-életforma sajátosságaival.
Hésziodosz szerint
Kronosz idejében a halandókat olyan bőségesen ellátták élelemmel a
termékeny földek, hogy egyáltalán nem kellett mezőgazdasági
tevékenységet folytatniuk, és Vergilius a Georgicában ugyancsak osztja
ezt a véleményt.
Ovidius szerint az Aranykorban az emberek vackort,
hegyi epret, somot, szedret stb. gyűjtögettek, és joggal
feltételezhetjük, hogy a kukázást sem vetették volna meg, ha megfelelő
mennyiségű és minőségű szemét áll rendelkezésükre.
Ha Vergilius ma
élne, valószínűleg maga sem idegenkedne a gyűjtögető életforma e 21.
századi változatától, Ovidius esetében pedig csaknem biztosra vehetjük,
hogy egyik szemét rajta tartaná a lakóhelye környékén lévő kukákon,
hiszen, mint az közismert, apja rosszallása ellenére még hivatali
tisztségéről is lemondott, hogy a költészetnek szentelhesse életét.
Feltehetően Démokritosztól, Plutarkhosztól, Lucretiustól (hogy csak néhány nevet említsünk) sem állna távol a kukázás.
És ki hibáztatná őket?
Hiszen manapság, amikor a technokrata despotizmus ellenőrzése alá vonta
a köz- és magánszféra szinte valamennyi területét, minden olyan
törekvés külön figyelmet és elismerést érdemel, ami a függetlenség ügyét
szolgálja.