„...mert az igaz / Embert egyedül az idő mutatja meg, / Míg a hitványra első percben felfigyelsz” – mondja Kreón Szophoklész Oidipusz királyában. Oidipusz vádjait hárítja; érezhető, megszenvedte a felismerést. Bizonyára sokszor engedett első benyomásainak, melyekre csúfosan rácáfolt az idő. Akkor mostanra már megváltozott – gondolhatnánk. Ám a jelenet végén ezt mondja: „Már megyek. Te nem / Ismersz. Ezek ismernek: én nem változom.” Szophoklész jól tudja: Kreón elvek szerint él, és bölcsességei – helyzetenként más és más – mindenkor előrángathatók. Például a színdarab végén a vak Oidipusz – könnyek közt, erőt véve önmagán – azzal korholja, hogy rendelkezései miatt kénytelen idegen földre botorkálni. Irgalomért könyörög, az együttérzés minimumát akarja kicsalni anyja-felesége testvéréből. Kreón válasza kőkemény: „Istené a száműzés” – ő maga mozdíthatatlan. Mintha semmi köze nem lenne­ nővére fiához. Nem „hazudik”, valóban nincs hozzá köze. Éppúgy rá­hagyatkozik „valakire” – vélt vagy valós személyre, istenekre, jósra, egyre megy –, mint Oidipusz szülei, akik anélkül, hogy értették volna, hitelt adtak a fiuk sorsát megjövendölő jóslatnak. És ki akarták cselezni. A gyermek nem ismerhette szüleit, így tették valósággá a jövendölést.
„Minden isten gyűlöl engem” – mondja összetörten Oidipusz király. „Akkor vágyad teljesül” – lám, így „vigasztal” a jó Kreón. „Gondolod?” Oidipusz kérdésében halvány remény villan: lehet még ebből valami jó? Ám Kreón ismét megingathatatlannak bizonyul. „Én sohse mondom azt, amit nem gondolok.” Milyen büszke, milyen elégedett. Észre sem veszi, hogy embertelen, hogy éppen következetességével vonja ki magát a felelősség alól. Istenek kedvezményezettje ő, „derék fiú”, akitől távol áll a tévedés. Mintapolgár. Az elvek embere. Mikor hogy nevezik. Ha őszinte lenne, tudná: nem látja Oidipuszt. Azt vallja: az idő igazolja, helyes volt-e valakiről az első benyomása. Merthogy – szerinte – azt meg kell szolgálni! Nem magát kellene kérdeznie? Nem neki kellene illúziók nélkül látni, pontosan ítélni? Nem akkor lenne-e szabad, független attól, kiről mi volt az első benyomása, kit milyennek ítélt egyáltalán?
Kreón kijelentése – „mert az igaz / Embert egyedül az idő mutatja meg, / Míg a hitványra első percben felfigyelsz” – voltaképpen igaz. De nem mindegy, ki, hol és mikor mondja. A feltűnően lobbanékony Kreon lelkesültségét gyakran keserű csalódás követi. Talán idővel szokásává is tette, hogy jellegzetes rituálé szerint eljátssza maga előtt az önsajnálat különböző változatait. És addig-addig intette magát: „Légy óvatos! Védd magad! Ne higgy könnyen az embereknek! Gyanakodj inkább!”, míg idővel valóban gyanakodott. Becsaphatta-e bárki? Csak amikor – meglehet, öntudatlanul – magát vezette félre, mint ahogy ezzel mind így vagyunk – beleegyezése nélkül senki sem megtéveszthető. Kreón „választottjai” – így tekintett rájuk – „elsőre” az ő „igaz ügyét” szolgálták, ám ha elvárásaitól eltérőt tettek, azonnal sértetten fordult el tőlük. Mindenkor elvek, bölcsességek, eszmények erősítették önbizalmát. Persze mindig a legrokonszenvesebbnek tűnő elméletek. Mintha könyvekből tanulta volna. Kreón népszerű ember volt, szeretett mindenkinek kedvében járni, s egyre inkább igyekezett a „nép” elvárásainak megfelelni. Társuralkodó volt Oidipusz mellett, második ember. Döntések, rendelkezések felelőssége soha nem volt az övé. Végrehajtásuk igen. Úgy tekintett Oidipuszra, mint akit isteni jel tett uralkodóvá: ő szabadította meg Thébát a Szfinx szörnyű hatalmától. Akit ily nagy jel tesz királlyá – annak Kreón feltétlen engedelmességgel szolgál.
Egyébként az „igaz embert” valóban az idő mutatja meg. De ki az, akiről elmondható, hogy „igaz”? Valakinek meg kell ezt ítélnie, tanúskodni róla. És rá­bólintani. Erre csak az képes, aki tapasztalatai révén megtanulta megkülönböztetni – önmagában és másban – az igazat a hamistól. A magabiztos, „soha nem tévedő” ítélkező gyanús – a megkülönböztető ítélkezés szabadságunk alapja.
Nagyon is jelentős az első benyomás, ám hogy „első”, legfeljebb a másodikból visszanézve ismerjük fel. Elmesélünk egy történet, elmondjuk, mit vettünk észre már „első látásra”, s mi az, ami belőle később igazolódott. De ne áltassuk magunkat! Az utólagos magyarázat is „első látásra” van. Ilyen értelemben minden pillanatunk „első”, és előre biztosan soha nem tudható, egy-egy kapcsolatunkból mi lesz. Nemcsak az elvi lehetetlenség miatt, hanem mert az alany, akik vagyunk, mindig újra látja múltját, és mindig alakul, mindig más. (Hacsak nem Kreón-szerű öntévesztő.) És mindig változik az is, akivel kapcsolatban állunk. Szimpátiáink elsődlegesek, de mindig kérdés, mit teremtünk az így adottból – voltaképpen az aktuális „jelen” dönt. Utólag legen­dává formálhatjuk első találkozásaink „csodáját”, „sorsszerűségét”, az „össze­rendeződések” egész misztikus rendszerét, a „véletleneket” – ezek kimondva vagy kimondatlanul az elrendelést sugallják. Tápot adnak kiválasztottságunk illúziójához, ami súlyos következményekkel jár. Kreón kemény határozottsága mögött az önbizalom, az önismeret, egyáltalán: az önálló gondolkodás hiánya sejthető, a biztonság sóvárgása, hipotetikus „istenhit”, amelynek semmi köze sincs a hithez, Istenhez.
De legyünk igazságosak: az „első látás” lelkesültségének olykor valóban van alapja: „eddig nem láttam, de most igen”. Ha valaki keserves szenvedések után vergődik ki egy válságból – a válság oka épp a figyelem megbetegedése: hogy az ember szinte kizárólag magára figyel –, az így alakuló, eleven érzékenységgel, a megszabadulás örömével tüstént értelmez és – a történteket megint csak önmagára vonatkoztatja. Folytatja, amit megszokott. Korábbi nyomorúságát is hajlamos kivételesnek tekinteni, s változásával együtt kivételezettként, kiválasztottként ünnepli önmagát. Démoni gondolat. A magukat megváltóként hirdető politikai szélhámosok és dilettáns művészek társaságában nem ritka a „küldetéses” ember, aki kiválasztottnak fantáziálja azokat is, „akikkel összehozza a sors”. És akik kívül vannak a „varázskörön”, nem tartoznak a (küldetéses) csapatba! Így ideologizálódik a hatalom.
„Nem az igazság, melyet valaki birtokol vagy birtokolni vél, hanem az igazság keresésére fordított becsületes fáradozás adja az ember értékét” – írja Gotthold Ephraim Lessing.
Erről Kreón nem tud.