Az idióma hagyományos értelme: első látásra megszeretni valakit. Hááát... Nem tudom.
Gyerekkorban a dolog értelmezhetetlen: eleinte nem is láttam, később is alig regisztráltam azokat, akik szívükben szeretettel „körülállták bölcsőmet” – etettek, tisztába tettek, fürösztöttek.
Ahhoz, hogy anyámat az ösztönös ragaszkodáson túl megismerjem – a szó komoly értelmében szeressem – kamaszkoromnak is el kellett múlnia. Akkorra tudtam (remélhetőleg) igaz arányba állítani gyarlóságait és erényeit. Kisfiúként például borzasztóan zavart hitének egy-egy megnyilvánulása: a templomban, mise közben, a rengeteg ember szeme láttára leborult a kőpadlóra – nem szerzetesi prostrációval hasra, csak muzulmán módon homlokra – én belevörösödtem a szégyenbe. Felnőttként mértem föl, hogy bűnbánatának alázata mindig őszinte volt, a túlzó gesztus ellentétele pedig hegyeket mozgató hit Krisztusban. Hasonlóképpen sokára láttam meg pénzzavarai ellenoldalán a nagylelkűséget, félénksége ellenoldalán a ragyogó tehetséget.
Ugyanígy nagyanyámnál, aki a tollsöprű nyelével verte el a fenekemet, mikor hazaküldtem a némettanár nénit; aki minden apró stiklimet szigorúan büntette, minden lépésemet ellenőrizte egyetemista koromig. Tulajdonképpen szülőként jöttem rá, mit jelent tiszta ruhát, friss ételt rakni egy gyerek elé nap nap után, évekig. Nem is szólva arról, hogy az idegrendszerem épségét mentette meg, mikor szüleim válása után magához vett.
Kamaszkorban könnyen megy első látásra megszeretni valakit, csak az eredmény rendszerint abszurd. Tizenhárom éves koromtól egyik lány után a másikba habarodtam – életem szerelmét, rozoga öregkorom támaszát, feleségemet első látásra jószerivel észre sem vettem. Valami középiskolás KISZ-felvonuláson (1958 tavaszán) előttem ment, egyszer-kétszer a sarkára léptem, olyankor (de nem csak olyankor) idétlen vicceket sütöttem el, s az egész délutánt másnapra elfelejtettem.
Egyetemista éveim során alakult ki bennem eléggé megbízhatóan az első látásra diagnózis, a valahová helyezés képessége. Első látásra megszeretnem valakit talán ritkábban sikerült, mint első látásra megutálni: ez a dolgok természetéből ugyanúgy fakadt, nyilván, mint az enyémből. Megéreztem a nyíltszívűséget, a segítőkészséget – viszolyogtatott a nagyképűség, a sunyiság, a linkség. Rádiós koromban aztán az első óra elég volt – értekezleten, stúdió-munkában –, hogy pontos képem legyen valakiről.
Fura módon első látásra szerelem legkorábban és legmegbízhatóbban nem emberek, hanem kicsiny, majd nagy tájak iránt ébredt bennem. Az udvart a négy akácfával rögtön megszerettem, amint nagyanyám kiengedett játszani. Aztán sorolhatnám a Duna kis szigeteinek vadevezős-barát partjait, a Pilis, a Mátra, a Bükk egy-egy darabját. A Börzsönyben Diósjenőről Kemence felé menet fölérünk egy fennsíkra, ahol átellenben áll egy óriási bükkfa – remélem, ma is –, azt első látásra úgy megszerettem, hogy amíg élek, el nem felejtem.