„Első gyerek?” – vet rám szakszerű pillantást a madám, amikor belépek a szülőszobába. „I...i...igen” – dadogom röstelkedve, amiért így lerí rólam az aggodalom. Pedig valójában büszke vagyok, és hálás a sorsnak, hogy eljutottam idáig.
Mindig három gyerekről álmodoztam, de az elsőt is alig tudtam kihordani. Végig feküdtem, hetente hormon-injekciókat kaptam, és szorongtam, hogy mégis elvetélek. Nem tudhattam, fiú vagy lány lesz-e, de bizonyára nagyon okos, mert a várakozás hónapjait én is szellemi pezsgésben töltöttem. Végre időm is volt –, a terhesség alatt elkészült bölcsészdoktori disszertációm.
A két „szülés” szinte naptári pontossággal egybeesett, de mennyivel könnyebb „szublimálni”, mint a kifejezés eredeti értelmében „világra hozni” valakit, aki a testemben növekszik, folyamatosan életjeleket ad, puhán rugdalózik – s akinek éreznie kell simogatásainkból, mennyire várjuk.
Még most, a szülőszobában sem tudom legyűrni félelmeimet: olyan sok riogató történetet hallottam harmincon felül szülő nők Down-kóros utódairól, génhibákról... És most már csak órák választanak el a bizonyosságtól: mennyire erősítem a szabályt...
Két nővérke vesz gondozásba. Járkálnom kell a folyosón föl-alá, ameddig csak bírok, és jelentkeznem, ha fokozódnak a fájások. Rovom a métereket, egyre gyakoribbak a görcsök; fél óra után úgy érzem, szétrepedek. Szólok a nővérkéknek: nem megy tovább! Fölnevetnek: „Ha ezt így mondja, még nincs itt az idő”. Elszántan gyalogolok tovább, de gyorsan fogy az erőm: az állandó fekvés során elgyengültem.
Artikulálatlanul ordítok. Szégyellem magam. Ekkora fájdalom nem is lehetséges! Abban a pillanatban ott terem a madám, fölfektet az ágyra, megvizsgál, és üzen az orvosnak: jöjjön gyorsan, kezdődik a kitolás.
A doktor rutinosan biztat: nyomjak erősen, mindjárt túl leszünk a nehezén. Hiába – merő görcs vagyok, kibírhatatlanok az egymásba érő fájások. Az orvosról lefoszlik az udvariasság, üvölt, hogy szedjem össze magam, toljak, toljak; ráfekszik a hasamra, nyomja helyettem is. Hiába.
A gyerek megrekedt a szülőcsatornában.
Csődület támad a szülőágy körül; utasítások hangzanak el, a zöld köpenyesek kapkodnak, valamit behoznak – utólag tudom meg: a vákuum-berendezést –, s még időben kiszippantják belőlem a félúton elakadt gyereket.
Fölsír. Boldog vagyok. A rettenetes fájdalom is elmúlt.
A gyereksírástól eltűnik a szorongás – egy darabig. Mert hosszú-hosszú percekig senki nem szól hozzám. Fogalmam sincs, mi történik: a zöld lepedő mindent eltakar. Talán nyomorék gyereket hoztam a világra, és csak kíméletből hallgat mindenki? A bizonytalanság rosszabb, mint valaha.
„Doktor úr! Fiú vagy lány? És... és egészséges?”
Az orvos fölemel egy parányi testet, felém fordítja, hogy jól láthassam: „Gratulálok, anyuka, gyönyörű fiút szült!”
Első látásra valóban csodaszép.
Nem lila, nem ráncos, csak a feje púpos kicsit – a vákuumtól –; már nem is sír. A lámpák fényében nyitogatja a szemét: kék, mint az enyém. A homloka az apjáé, a halántékától lefelé én vagyok.
Kétségkívül: igazi szerelemgyerek.