Miért mérgelődik ilyen nevetségesen Delenay?
Érdemes ennek utánajárni? Nem, nem hiszem. Nincs a világon ember, akit
érdekelne Delenay mérgelődése. Ki ez a Delenay? Hogy néz ki? Mit csinál?
Akárki, akárhogy, akármit. Mégis a történet végére néhány dolgot
megtudunk róla. Bár azt már most elmondhatom, hogy ez cseppet sem lesz
érdekfeszítő vagy tanulságos. Vagy vegyük Mr. Coxx-t, aki ugyanakkor
(miközben Delenay mérgelődik) a tengerparton bandukol, s egyelőre nem
tesz fel egyetlen kérdést sem magának. Talán majd később. Esőre áll. Ami
ebben az időszakban errefelé (Coxx és Delenay városában) meglehetősen
szokatlan. Azt viszont koránt sem tekinthetjük szokatlannak, hogy egy
fiatal lány is éppen a tengerparton sétál. Akkor sem, ha korán reggel
van még, és ez a fiatal lány (Rita) történetesen pont Mr. Coxxnak
háttal, ellentétes irányban halad. Kellene még néhány szót ejtenünk
Alvesről és egy papucsról, de ez talán már tényleg túlzás. Hagyjuk őket
most, a kellő pillanatban úgyis előkerülnek, hogy ne tudjunk meg róluk
semmi lényegeset. Semmi pontosat. Nem lesz könnyű olyan perspektívát
találni, amelyben bármely cselekedetük különös színt, netán értelmet
nyer. Egy valamit azért le kell szögeznünk: nem tudjuk, van-e valami
közük a kalligráfus lányhoz. A történet végére sem szerzünk
bizonyosságot efelől. A kalligráfus lány áll a hegy tetején, a háza
teraszán, és azon gondolkodik, hogyan lásson munkához.
A
kalligráfus lány kilépett a teraszra, kezében gőzölgő tea, a szíve üres.
Az ébredés utáni derengő szertartás részeként minden reggel vetett egy
pillantást a jól ismert táj valamennyi részletére, olyan bizonytalan
örömmel, mintha először látná. Minden reggel így kezdte a napot, ezzel a
csodálkozással. S mivel mindig ugyanabban az időben, a nap első
sugaraival együtt ébredt, hozzászokott a táj, hogy az ő csodálkozása
kelti életre. Mintha ez a pillantás egy nagy igen lenne. Beleegyezés a
világ dolgaiba, akárhogyan is állnak. Hozzájárulás, hogy elkezdődjön a
nap.
A horizontvonalat nézte meg először, ahol az ég és a tenger
összeér. Aztán a tenger felületét: egyetlen óriási csillanás. Utána az
öböl pontosan kirajzolódó részleteit. A tengerparti házsort, ami
promenádban végződik, az utána kezdődő strandokat. Balra a sziklafokot,
ahogy meredeken beleszalad a vízbe. Alatta közvetlenül a halpiacot,
kicsit közelebb a kikötőt, s végül az egymásra torlódó házakat, amint
szélesedő sávban körülzárják a hegyet (ahol ő él). Ezen a reggelen
azonban éppen csak a tengert nézte meg, a strandokra egy tört
félpillantás jutott. A sirályok eltűnése megakasztotta szokásos reggeli
szemlélődését. Ilyenkor a még néptelen strand szemetes, sekély vízében
szoktak vadászni, rikoltozásuk messze elhallatszott. Furcsa kavargásuk,
amelyről nem lehetett eldönteni, hogy élesen összecsiszolt táncrend vagy
céltalan ide-oda kapkodás, máskor hosszú percekre lekötötte a
figyelmét.
A sirályok később jóllakottan rendszerint feljebb
röpültek, a házak fölött lebegtek, néha feltévedtek egészen a
hegytetőig, a házhoz, a teraszra, ahol a kalligráfus lány állt. Ezen a
reggelen azonban nem tűntek fel sehol. Aztán mielőtt kiszabadult és
szétterült volna az öböl felett a képlékeny gondolat, megállt benne,
mint egy félreszúrt tű. Megpróbált emlékezni, de nem tudott felidézni
egyetlen reggelt sem, amelyből hiányoztak a sirályok. Először látta úgy
az öblöt, hogy nem kavarogott benne a sirálycsapat. S mivel ez a
tengerfeletti kellemes bénultságban töltött pár perc volt napjainak
egyetlen komolyan számba vehető pillanata, mégiscsak kellett valamit
kezdeni a ténnyel. Elfordította a tekintetét, nem vette számba az öböl
további részeit, félbeszakította a szertartást. Letette a vastag falú
üvegpoharat a terasz korlátjára, s mint aki hosszú útról érkezik,
visszaért a házba.
Alig akart elindulni a kölcsönkapott, nagy
autó, s miután dolgozni kezdett és felbőgött a motor, méreteihez képest
halk duruzsolássá változott a hangja. Lassan gurult lefelé a
szerpentinen. A robusztus járművet bizonytalanul mozgatta a kalligráfus
lány, mintha az egész súlya, összes lehetetlen kiterjedése az ő vállát
nyomná. Pedig csak a kuplung bizonyult keményebbnek, mint amihez
szokott, és a váltó működött kicsit nehezebben. Amikor a szerpentin
jobbra kanyarodott a szárazföld belseje felé, s egy pillanatra nem
látszódott a tenger, a buszmegállóban felvette Miát. Az idősebb nő a
hátsó ülésre dobta táskáit, és nagy nehezen beszuszakolódott a lány
mellé.
– Szép az új kocsid.
– Nem az enyém.
Köszönés helyett
váltották a pár szót, s mintha ezzel azonnal kiszívnák a levegőt az
autóból, másra nem maradt erejük. A lány az utat nézte, megpróbálta ott
tartani a Fordot. Mia jobbra, a szerpentint övező látványtalan
sziklafalat bámulta.
– Itt állj meg. Mindjárt jövök.
Az autó
döcögve kikanyarodott a körforgalomból, és fölkaptatott a szűk járdára. A
fara még így is bőven belógott az úttestre. A kalligráfus lány is
kiszállt az autóból, az utca végén előbukkanó tenger felé fordult, aztán
visszanézett a hegyre, amelynek éppen az aljában álltak meg. Időközben
megérkeztek a sirályok is. Pontosabban egy sirály jelent meg nem messze
tőle, fejét furcsán félrebillentve totyogott felé. Mia visszajött, az
eget kémlelte.
– Eső lesz. – Aztán mintha magyarázatra szorulna, még hozzátette. – Mindjárt esni fog.
Leértek a partra, jobbra fordultak, igaz, balra nem is lehetett.
Leláncolt sorompó zárta el az utat. Ott kezdődött a kikötő, mellette jól
látszottak a halárusok bezárt bódéin a nagy fém ajtó- és
ablakborítások. Föléjük magasodott a kopár sziklafal. A kalligráfus lány
a túl nagy autóval a mind szűkebb utcákon alig tudott navigálni. A
féket sem érezte, hol hirtelen álltak meg, hol majdnem belecsúsztak az
előttük haladóba. Arcán megfeszültek az idegek, tekintetében felborultak
a fények, mint egy vízbe vesző villámlás kisülései.
– Jól vagytok? –
kérdezte Mia szándékosan olyan hangsúllyal, hogy érezni lehessen, nem
különösebben érdekli a válasz. A többes számot mégis megnyomta, amit
álságos kedvességnek vagy unott bizalmaskodásnak szánt.
– A piacra
megyünk először? – A kalligráfus lány nem próbált meg úgy tenni, mintha
nem hallaná a kérdést: egyszerűen nem válaszolt.
– Igen. Zöldséget akarok venni.
A piacot aprócska téren tartották, égig növő házaktól körülvéve. Mia
gyorsan kiszállt az autóból, aztán eltűnt a tolongó sokaságban. A
kalligráfus lány a tér néptelenebb sarkában várakozott. Hátát egy
kerítés falának vetette. Már melegen sütött a nap, de a levegő még friss
volt, és színtelenül fényes, mint amit a tengeri szelek mostak át még
jókor reggel.
Mire nagy szatyrokkal a kezében Mia visszatért,
megjelentek az első napégette árnyékok. Berakták az összevásárolt
zöldségeket a csomagtartóba, és újra beültek egymás mellé az autóba.
– És most?
– Tegyél ki Emmánál, aztán vidd fel a zöldséget hozzám – Miának egy
pillanatra elkomorult az arca, aztán folytatta –, vagy tudod mit? Igyunk
együtt egy kávét.
– Nagyon jó lenne, anya, de tudod, hogy sietek.
Csend lett hirtelen, mintha mindkettőnek egyszerre vert volna egyetlen
ütemtelen ritmust a szíve. Nem tudták, mennyire voltak őszinték magukkal
és a másikkal, kellett egy kis idő, amíg ezen a kérdésen túljutottak.
Bár nem sok.
– Mondd, tényleg minden rendben veletek?
A
kalligráfus lány belenézett az anyja szemébe. Megpróbálta kitalálni: nem
tudja, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy néhány hónapja egyedül él.
– Szóval már megint Emma. Rendben, de ezzel a döggel nem megyek be az udvarba. Kiteszlek a ház előtt.
– Persze, drágám, csodálatos lesz így is.
– Csodálatos?
Az
egyirányú utcák miatt a piacról nem fordultak vissza a kikötő felé,
inkább megkerülték az egész háztömböt, ami majdnem a fél várost
jelentette, és az autópálya bekötőútjára kiérve visszatértek a
belvárosba. A kalligráfus lány félrehúzódott az úton Emma háza előtt, de
Mia mégsem szállt ki.
– Mégis inkább várj meg. Igyunk egy kávét. Meg kell ígérned, hogy megvársz.
A lány bólintott, s miután az anyja kiszállt, továbbhajtott, a strandok
felé vezető úton talált parkolóhelyet. Visszasétált a nagy kapualjig,
aztán inkább átment a túloldalra és egy telefonfülkéből felhívta Emmát.
Az anyját kérte.
– Anya, bocs, de tényleg mennem kell. Majd legközelebb.
– Nem tehetsz ilyet, megígérted. Várj meg, mindjárt jövök.
– De értsd meg... – Itt elakadt, bár érezte, valamit mondania kellene,
nem jött ki hang a torkán. Bámult át a fülke üvegfalán, észrevette, hogy
a félrehajtott fejű sirály lépked felé. Bal szemével pontosan őt nézte.
Letette a telefont, kilépett a fülkéből, tett egy óvatos lépést a
sirály felé. Még csak meg sem rebbentette a szárnyát, félrefordított
fejjel, a bal szemével tovább nézte őt.
– Furcsák ezek a madarak.
Nem? – Magas, szikár férfi állt mellette. A sirályt nézte, aztán
előrehajolva a térdére támaszkodott, mintha a madárnak akarna mondani
valamit, de persze a lányhoz beszélt. – A szemük, a szemük a
legfurcsább. – A sirály szeme egyáltalán nem volt furcsa, a fejét
tartotta szokatlanul és balra fordulva figyelte az előtte álló két
embert. A kalligráfus lány szeretett volna a hegy tetején lenni, a
teraszon, onnét, nagyon messziről nézni a várost. Olyan magasságból,
ahonnét nem lát, nem hall semmit, sem kísérteteket, sem leendő
kísérteteket.
– Azt hittem, meghaltál.
– Csak szeretted volna. Gyere, üljünk be valahova, beszélgessünk kicsit.
– Nem lehet, az anyámat várom. Nem érek rá.
– Csak egy lépés, itt van a kávézó. Az üvegportálon át jól látjuk az utcát.
– Tudom, hol van a kávézó.
A férfi fehér zakót, fehér kalapot viselt. Vászonnadrágja zsebébe
mélyesztette bal kezét, és arcán zavarba ejtő, magabiztos mosolyt
őrizgetett, miközben beszélt. Kísérletet tett egy valamivel kedvesebb
mosoly összefércelésére, de a lány megrázta a fejét, elfordult. A
szemközti járdát kémlelte, mintha tényleg várna valakit. Ha nem is az
anyját, de valakit mégis.
Aztán mást gondolt, mert tudta, hogy nem
kell mindig ugyanazt gondolnia, és ha valamit, hát a következetlenségét
szerette magában. Besétált a kávézóba, leült egy asztalhoz a nagy
hűtőszekrény mellett, egy tilos a dohányzás felirat alá. Cigarettát
húzott elő és komótosan rágyújtott. A cigaretta végén furcsán lobbant el
a tűz, a füst megkaparta a torkát, a hamutartó kitisztítva, üresen
tátongott előtte. A kékes füstkarikák vízszintesen kavarogva oszlottak
szét a széke alatt. Nem nézett körbe, de rögtön megérezte, mennyire
megváltozott minden a kis kávémérésben. Minden bútor, árnyék, fal,
pohár, hang idegen volt. Most is rádió szólt, de egy ismeretlen adó.
Rajta kívül nem ült senki az asztaloknál, s a pult mögött sem várta
senki a rendelést. Hová tűntek innét az emberek? Miért nem ismerős
semmi?
A nagy üvegportálon keresztül tényleg jól lehetett látni az
utcát. Bárki halad arra, kényelmesen figyelheti, mozdulnia sem kell. De
nem jött senki.
Az utca néptelen volt, csúfondárosan kihalt, hiába,
hogy időközben reggel lett, a város felébredt, és mindenkinek a dolga
után kellett néznie. Nem tévedt arra egyetlen turista sem, nem kerestek
elszökött gyereket, menekült tolvajt sem, de a kukák ürítésére sem
érkezett senki. Nyilván másik napon kerül rá sor. A kalligráfus lány
szerette az „üres utcát”. Ha férfi lenne, hozzá menne feleségül, bár az
„üres utca” nemét illetően bizonytalan volt. Ha viszont elárvult madár
volna, fészkéből kiesett fióka, hazavinné, nevelgetné, férfit faragna
belőle, és akkor is a felesége lenne. De egyelőre csak egy üres utca
volt, a lehető legkisebb hajlandósággal, hogy bármi más legyen. A
kalligráfus lányt ez sem kedvetlenítette el, mert ebben a pillanatban az
üres utcára éppen üres utca formájában volt szüksége. Aztán mintha csak
az ő bosszantására, az utca túloldalán megjelent két sirály. Fejüket
furcsán félrefordítva tartották, bal szemükkel egyenesen a kávézó nagy
ablakait bámulták, s lehet, hogy nem a vörös reklámfeliratot, ami
Campari fogyasztására sarkallt, hanem valakit, aki az ablak mögött ül.
Egyelőre
apró fekete pont. Aztán kivehetőek lesznek kiterjesztett szárnyai.
Végül hallani a hangját. A sirály kirepült a tenger fölé, jó messzire,
ahol már nem látott semmi mást csak egymásba mosódó párát, majd éles
kanyarral visszafordult a part felé. Amint a szárazföldhöz ért, lejjebb
ereszkedett, s kivehető árnyékot vetve a fövényre vitorlázott át a
strandok felett. Mindent látott nagyjából a sziklafalig, a másik
irányban pedig a hegyekig. Nem akadt persze különösebb látnivaló egy
sirály számára. Inkább óvatosan ellenőrizte a környékbeli jelenségeket.
Csupán egy-egy villanásnyi megfigyelést tett. Látta a padon ücsörgő
férfit, aki nem tudta eldönteni, hogy Halas Joss vagy Mr. Coxx a neve. A
táskáját csapkodó Delenayt, aki nem tért még napirendre az odaégett
tojás fölött. Látta Ritát, aki éppen felemelte a bal lábát, hogy a jobb
lába elé tegye. És kicsit távolabb Alvest, aki lehajolt egy eldobott
papucsért, és éppen megszólalt. „Arr” ennyi hallatszott abban az egy
pillanatban, amíg elszállt fölötte a sirály. Kutya kapart gödröt már a
házak mellett, ami megért volna egy alacsonyabban megtett fordulót, de a
madár itt ellenséges légáramlatba ütközött. Kényelmesen kiterjesztette
a szárnyait, s a szél felkapta a házak fölé. Tett egy nagy kört,
miközben folyvást emelkedett. Felrepült a hegytetőre, egészen az utolsó
házig, de a teraszra nem szállt le.