Kezembe került ez a fénykép. Ismerem a fotót már régóta, de most egészen újnak látom. Idős asszonyt ábrázol, aki botját fogva üldögél kisszékén. De minél tovább nézem, annál inkább felsejlik a mosoly mögötti szomorúság.
Egy kelet-európai kicsi stetlben, azaz zsidó faluban készült a kép a múlt század harmincas éveiben. A jellegzetes falépcső tetején ülő asszony egye­nesen ránk, mert a gép lencséjébe néz. A mereven húzódó vonalak kínos párhuzamát enyhíti összetöpörödött, hajlott alakja.
Hétköznapi élethelyzet, de a történelmi háttér ismeretében minden más jelentést kap. Ebben az időszakban Kelet-Európa lengyel és ukrán stetljeiben mindennaposak voltak a zsidók elleni támadások. A pogrom-sorozatok végeláthatatlan folyamnak tűntek, holott az állandó félelem és létbizonytalanság csak bevezette a végső megoldást.
Az asszony mosolyában nemcsak szomorúság és beletörődés, de valami ősbölcsesség is felfedezhető. Fején a hagyományos paróka, amelyet soha, semmilyen körülmények között nem vesz le, különösen akkor nem, ha fotózzák. Királynői korona.
Mintha nyugodtan várná sorsa beteljesedését, ám ez a nyugalom felelősségre vonja a nézőt.
Az ajtóban ül. Nem egészen kint, nem is bent. Nem támaszkodik a botra, épp csak egyik kezével markolja, mégis a legfontosabb eszköze, olyannyira, hogy a bot a fotó mértani középpontja. Másik kezével kinyúl – felénk, s persze a fotós felé. Valamit talán magyaráz – valami rejtőzik a tenyerében?
Szegénységében, öregségében nemcsak a méltóságát, hanem a kedvességét is megőrizte – ezt látom (képzelem?) bölcsességnek. Adott helyzetében, fenyegetettségében adomány ez?, nem inkább átok?
Nincs benne elzárkózás, mégis házőrzőként ül a kitárt, romos ajtószárny előtt, a küszöbre tett kisszéken. A spaletták behajtva. Semmi nem látszik a bentiből – s voltaképpen a kinti világból sem. Az asszony maga a határ. Nem merev, nem kemény, de fájdalmas határ. Szinte magzati pózba görnyed, hagyományosan és persze öntudatlanul kuporog így – legszívesebben mellé ülnék, nem szólnék semmit, csak ülnék a küszöbön.