Cirele alig múlt tízéves, amikor apja a megjavított cipővel elszalasztotta Gold­bergékhez. Hosszú, fekete haja összegubancolódott a kora téli szélfúvásban, és amíg orrát szivogatva a ház asszonyára várt a konyhában, hogy átadja a megtalpalt lábbelit, Herschel Goldberg, a gazdag varsói kereskedő egyetlen fia beszaladt mákos kiflit kérni a szakácsnőtől.
Első pillantásra beleszerettem, mondogatja a vevőinek Herschel, és olyan gyengéden simogatja a pultnál álló felesége karját, hogy Cirele tésztássá hízott arcán megjelenik az egykori mosoly halvány árnyéka. A haját most is havonta kell vágnia, hogy beférjen a paróka alá, de a vastag fekete szálak közé egy-egy szürke keveredik. Férje lángvörös haja és szakálla is lassan szalmaszínűvé fakul, a környékbeliek mégis Vörös Herschelként emlegetik, hogy megkülönböztessék a pár utcával arrébb lakó Herschel Goldbergtől, aki rokona ugyan, de régi haragosa. A Kopasz Herschel Goldberg segédrabbiként tengődik, és a rossz nyelvek szerint a felesége praktikáitól hullott ki a haja – legalábbis Cire­le ezt meséli a vevőknek, pedig jól tudja: egész fiatalon kopaszodott meg.
A család hosszú idővel ezelőtt két ágra szakadt, de a gazdag kereskedők, boltosok, meg a szegény tanítók és írnokok között dúló viszály eredetére már senki nem emlékszik. A két Herschel a nevét is a versengésnek köszönheti: mindkettőjüket csodarabbiként tisztelt híres ősük után nevezték el, mintha ezzel végre markukba kaparinthatnák a Goldberg család dicsőségét. A Vörös Herschel két nappal később született, és apja olyan dús lakomára hívta meg a környékbelieket, hogy a másik gyerek egy időre feledésbe merült. A Kopasz Herschelt így kiskorától rosszalló tekintetek követték, mint egy törvénytelen házasságból született herceget, aki bármelyik pillanatban trónbitorlóként léphet fel.
A Kopasz Herschel jó pár évvel a Vörös után nősült. Az apja nyomdokába lépve írnok lett, talán mert eszébe sem jutott, hogy más is lehetne. A családi háborúságot a három bádogtányérral és a rongyos Talmuddal együtt az apjától örökölte. Nem sokat törődik a Vörös Herschellel, inkább távol tartja magát a boltostól. Olykor tanítványokat vállal, hogy sovány fizetését kiegészítse, ám a gyerekek sokszor gúnyt űznek belőle, tintát borítanak a nadrágjára és az arcába nevetnek. Herschel ilyenkor sem emeli fel a hangját, csak értetlenül bámul, és ahogy tintás kezével a fejét vakargatja, még jobban összemaszatolja magát. Olyan ügyefogyott, hogy sokan el sem hiszik, amit saját szemükkel láttak: néhány éve a vékony, inas Herschel fél kézzel hajított ki egy férfit az imaházból, akiről messziről lerítt, hogy a cári tikosrendőrségnek dolgozik. Az idegennek a szakálla is olyan csálén állt, mintha felragasztotta volna, és egyre a rabbiról meg a nézeteiről kérdezgetett. A férfiak idővel észbe kaptak és elnémultak, de a Kopasz Herschelt mintha megszállta volna az ördög: galléron ragadta a betolakodót, és szó nélkül kipenderítette az ajtón.
A hatalmas, húsos testű Vörös Herschel külsőleg mindenben a Kopasz ellentéte, de őt is megmosolyogják a háta mögött. A boltost mindig hűségesen szolgálta a szerencse, de az esze lassan forog. Az üzleti ügyeket Cirele intézi, ám gondosan ügyel a látszatra, és esténként rendszeresen kikéri a férje véleményét. A Vörös ilyenkor előredől, két könyökkel az asztalra támaszkodik, hogy enyhítsen a vacsorától feszülő nadrág szorításán, és a rend kedvéért pár percig mélázik, mielőtt jóváhagyná az asszony döntését. Bár ezt a játékot közel két évtizede űzik, és szinte tökélyre fejlesztették, a környékbelieket egy pillanatra sem tévesztik meg. Az aprócska, gömbölyű Cirele tanácsát gyakorta kérik a szomszédasszonyok, és a vajszívű boltosné ennek megfelelően adja az áruját: a tiszteletért cserébe púpozott mérőkanál és a gyerekek markába dugott csíkos selyemcukor jár.
A Kopasz Herschel szépséges felesége, Libe Goldberg ócska göncökbe burkolt alakját legalább annyi megvető szempár kíséri, mint a férjét – az asszonyok tekintetét féltékenység, a férfiakét kínzó vágy homályosítja. Egyesek azt beszélik, Libe megbabonázta a férjét, azért olyan ügyefogyott, de néhányan még emlékeznek a Kopasz apjára, aki fiatalon halt meg. Ugyanilyen mesüge volt, legyint az öreg Jakob Feinstein rabbi, aki nem kedveli az ostoba beszédet, és különösen rossz szemmel nézi a pletykálkodó asszonyokat. A rabbitól biztonságos távolban sutyorgók szerint azonban sötét titok lappang a Kopasz Herschel szuvasodó ajtaja mögött.
A Vörös Herschel hosszú udvarlásának minden apró részletét ismeri a bolt teljes vevőköre: hogy milyen fekete és milyen gubancos volt Cirele haja azon a réges-régi, kora téli napon, milyen bánatosan szívogatta az orrát a meleg péksüteménytől illatozó konyhában, és mennyire meglepődött, amikor a lángvörös hajú fiú szó nélkül a kezébe nyomott egy friss mákos kiflit. Kettejük kapcsolatában valószínűleg ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy a Vörös kezdeményezett, ezért a jelenet újra és újra előkerül a bolti beszélgetésekkor. Fejből tudják Herschel büszke anyjának minden érvét, amellyel le akarta beszélni fiát az esztelen szerelemről, és akárhányszor hallják, mindig meghatódnak, hogy Cirele később mégis milyen gonddal ápolta az idős asszonyt. A számtalan Goldberg-gyerek nevét azonban gyakran eltévesztik: mind a hat fiú kísértetiesen hasonlít az apjára, vörös fürtjeik alól lassú jóindulattal pislognak a világra, de anyjuk egyetlen intésére megelevenednek, és fürgén teljesítik minden parancsát, mert Cirele keze hamar eljár.
A Kopasz Herschel messzi földről hozta a feleségét, és nem tudni, hol talált rá. Az anyja halála után eltűnt pár hónapra, és amikor egy ócska szekéren hazaérkezett, Libe is vele volt. A hófehér bőrű asszony kopott, fekete ruhát viselt, de a tekintete furcsán parázslott, és senki nem tudta eldönteni, hány éves: volt, aki esküdött rá, hogy még szinte gyerek, mások szerint meg a Kopasz anyja lehetett volna. Valójában nem látták közelről, mert Libe egy pillanatra sem állt meg, hogy köszöntse az utcabelieket. Egyedül szállt le a szekérről, és szó nélkül követte Herschelt a házába, mintha mindig is ott élt volna. Ügyet sem vetett a szomszédokra, és később, amikor a kíváncsi szomszéd­asszonyok ilyen-olyan ürüggyel bekopogtak, hogy közelről szemügyre vegyék, nem nyitott ajtót – mintha megérezte volna a fürkész tekinteteket. Talán nem is a szú rágta az öreg ajtót, hanem a mohó szemsugarak fúrtak száz meg száz apró járatot, hogy kikutassák a házaspár titkát.
Teltek az évek, és mert Libének nem született gyermeke, az asszonyok fejükbe vették, hogy emberbőrbe bújt gonosz démon, vagy maga Lilith, aki halált és betegséget hoz a csecsemőkre. Olyan fehér a bőre, mint egy dibuknak. Magányos, karcsú alakja kimagaslik a környék gömbölyded asszonyai közül, de a szeme a legkülönösebb: hol zöld, hol kék, máskor meg szinte feketének tetszik, és elég ránéznie az emberre, hogy furcsa szédülés fogja el – legalábbis Ráhel Grajek a szemközti házból így meséli. Igaz, Libe soha nem néz senkire, mindig leszegett fejjel, sietve jár az utcán – fél, hogy lelepleződik, vélik az asszonyok. Ha olykor megállna, és szóba elegyedne némelyikükkel vagy legalább panaszkodna néha, mint mindenki más, talán megbocsátanák a szépségét.
A férfiak a fejüket csóválják a pletykák hallatán, de az anyák védőamulettet akasztanak újszülötteik nyakába, és ha Libe felbukkan az utcán, kendőt borítanak a fiúk szemére.
Libe Goldberg soha nem vásárol a gyűlölt rokonnál, inkább elgyalogol tíz utcával arrébb, Mendel Koffler boltjához, pedig mindenki tudja, hogy az jóval drágább. Cirele így kénytelen a zsinagógában meglesni, és évről évre titkos elégedettséggel tölti el, hogy míg egyre több vörös hajtincs lángol a gazdag boltos és fiai számára fenntartott első sorban, Libe egyedül ül az asszonyok között, mindig ugyanabban a ruhában. De hiába húzódik leghátra, a szeme villogását a sötétben is jól látja, aki rátekint, és különösen a férfiak közül sokan fordulnak arrafelé, mintha csak a ruhájukat igazgatnák. Az asszonyok azért bámulják, hogy megtudják, igaz-e a szóbeszéd, és Libe Goldberg valóban nem öregedett egy napot sem azóta, hogy a városba érkezett. Egyedül a Kopasz Herschel nem néz soha a feleségére, és mintha a nők rettegő és a férfiak vágyakozó pillantásait sem venné észre, egyre csak a fejét vakargatja vagy gyér szakállát simogatja. Cirele olykor hosszú percekig nézi az írnok görnyedt hátát, olvasna a testtartásából, a mozdulataiból, mohón kutat egy árulkodó jel után – vajon csakugyan megbabonázta a felesége? Azt beszélik, ha démon szállja meg az embert, az arca beesett lesz és a bőre megsárgul, mint a méhviasz. A Kopasz Herschel fejebúbja is viaszosan fénylik, de akárhogy nézi, egy cseppet sem sárga. Bár magának sem vallja be, Cirele fél a különös asszonytól, mintha Libe maga volna a balsors, amely eddig elkerülte a Vörös Her­schel családját, mégis ott kering, fenyegetően egyre közelebb és közelebb furakszik, hogy árnyékot vessen a boldogságukra.
Az egyik este két távoli rokon érkezett a Vörös Herschelhez, így a szokásosnál korábban zártak. A boltos hazasietett a látogatókkal, Cirele pedig még egyszer ellenőrizte a másnapi szállításokat, és gondosan mindent kulcsra zárt. Amikor hazaindult, egy kisfiú szaladt hozzá az üzenettel, hogy Herschel Goldberg meghalt. Mit beszélsz?, ragadta meg a gyerek karját. A fiú ijedtében rögtön bőgni kezdett, aztán szemét törölgetve ismételte, hogy a Kopasz Her­s­chel meghalt, összeesett az utcán, talán a szíve miatt, magyarázta szipogva a kölyök, azt mondják, a szíve nem bírta. Cirele homályos szemmel hallgatta, az izmai lassan elernyedtek, elengedte a gyereket és a bolt lépcsőjére ereszkedett.
A fiú megnyugodva dörzsölgette fájó karját és várakozóan ácsorgott. Az asszony végre feleszmélt, hogy a gyerek rá vár, és pillanatnyi tétovázás után felállt. Ismerem az utat, bólintott a fiúnak, és elküldte a férjéhez. Mondd meg neki, hogy Libe Goldberghez mentem.