Erővesztetten ülök a széken, az orrom vérzése ugyan már elállt, de felszakadt számban egy harang mázsás ólomnyelve pihen. Beszélni szokás szerint nem tudok, úgyhogy csak figyelem a Teri nénit, miként toldozza-foldozza sebeimet. Ott kuporog mellettem, és a szemhéjam környékén matat valamit, miközben – kissé avas szagot árasztva – elégedetlenül motyog. Ejnye, de elbánt veled, ejnye, de csúnyán lerendezett, fiam, szégyelld magad, hát hiába etetlek, hiába tömlek mindennel, amit csak találok? A múlt héten is bezabáltál tíz kiló karajt, egy családra való adagot, aztán meg hagyod, hogy az a tyúkszarnyi kis senkiházi így elverjen. Erre nem tudok mit mondani, gyorsabb volt, nekem meg elkalandozott a figyelmem, van ilyen, a karajnak ehhez semmi köze.
Sötét van a szobában, szürkének tűnik a két szék és az asztal. Az alagsorban vagyunk, ide nem jut le sok fény. Teri néni mormogásán kívül csak a közeli kazánház zúgása hallatszik, meg az én nehéz légzésem, ami időnként úgy szakad fel a mellkasomból, mintha beporosodott fújtatóba szorult volna. Szívesen ücsörögnék még azon a széken, akár napokon keresztül is, amíg be nem forrnak a sérülések, amíg helyre nem jövök, de két nap múlva újabb meccsem lesz, ráadásul arra még több pénzt tett fel a Karesz bá. Most jut csak eszembe, milyen mérges lesz, amiért vesztettem, biztos üvöltözni fog, vagy csak előveszi a nádpálcáját, vagy a stopperóra szíját, aztán jól elcsapkodja a hátamon a kedvenc ritmusát. Teri néni lassan befejezi az ápolgatásomat és vele együtt a dohos zsörtölődést is. Térdét fájlalva óvatosan fel­egye­nesedik, végigmér, rám legyint, majd kimegy a hűtőkamrába húsért. Enned kell, te szegény barom, suttogja még csoszogós léptei közepette, enned kell, hogy visszaszerezd a pénzünket. Teri néni nem az anyám, de én úgy tekintek rá, mintha az lenne. Ő etet, ő varrja a sebeimet, és ő az, aki időnként még lányokat is hoz nekem, hogy levezethessem a feszültségemet, nehogy az izmaimba fészkelődjön az ideg. Most egyedül vagyok tehát a szobában, ülök a széken, mozdulatlanul, hagyom, hogy zsibongjanak a zúzott végtagok. Hallgatom a kazán mérges hörgését, igyekszem vele együtt lélegezni. A földön, amennyire így a sötétben látom, kis tócsában összegyűlt az orromból kicsöpögött vér. A talpammal komótosan szétkenem a betonon, legalább ennyivel is segítek Teri néninek a takarításban. Sokáig várakozom, amíg végre elönt a jól ismert forróság. Valószínűleg a fájdalomból ered, valószínűleg abból veszi fel a hőt, de a lényeg nem is ez. A lényeg, hogy ilyenkor nagyon jól érzem magam, ilyenkor azt hiszem, volt értelme a napnak, mert változás történt, mert másmilyen lettem, mint mikor reggel felkeltem a priccsemről. Akárhogyan is, de jó érzés megvertnek lenni, és utána csak egy helyben ülni, fáradtan, zsibbadtan, ettől a forróságtól elöntve. Sokáig persze nem élvezhetem ezt az imádott állapotot, mert hamarosan hallom a féktelen üvöltözést, a csapdosást, a keményen földhöz vert talpak erősödő zaját, amik mind Karesz bá közeledtét jelzik. Igyekszem egyenes derékkal ülni a széken, igyekszem bűnbánatra cserélni az arcomra telepedett mosolyt, így fogadva a dühödt öreget. A Teri néni által betett ajtó kivágódik, orromat megcsapja a savanykás bagószag, amibe most pálinka gőze is keveredik. Karesz bá végigtrappol a helyiségen, széles kört ír le, majd megáll velem szemben, és csípőre vágja melegítőbe bújtatott kezét. Nem ordibál rögtön, előbb még leken egy pofont, de nem haragszom rá emiatt, végül is igaza van, jó sok pénzt bukott ma rajtam. Te mihaszna tenyészállat, krákogja aztán reszelős hangján, te ügyefogyott mócsing, te hülye melák, mi ütött beléd?! Tudom, hogy neki válaszolnom kell valamit, hát megpróbálom, habár biztos vagyok benne, hogy érthető szó nem fogja elhagyni péppé vert számat. Boánat, Kaesz bá, é ne akata veszíeni, de gyosap vó a sác, mondom aztán nagy elszántsággal a hangomban. Karesz bá elvörösödött fejjel rúg félre egy betadinos üveget, ami csörömpölve vágódik a málló vakolatú falnak. Karesz bá nem az apám, mégis ő az egyetlen, aki ilyenkor érti, hogy mit mondok. Mi az, hogy gyorsabb volt, bazdmeg, rikácsolja az idegességtől elvékonyodott hangon, egy ugráló kis szöcske volt hozzád képest, csak el kellett volna taposnod! Addig kellett volna a földön püfölnöd, amíg van benne szusz, de te ehelyett csak lomhán követted körbe-körbe a ringben, és hagytad, hogy oda-odacsapjon neked! Sajnálom Karesz bát, mert látom a szürkés szőrrel benőtt, lesoványodott arcán, mennyire kiakadt, én meg nem szeretem felbosszantani őt, mert tudom, hogy így sem jó a szíve. Ő fedezett fel engem, még két éve egy sikátorban, és neki köszönhetem, hogy azóta van fedél a fejem fölött. Lekever még egy pofont, de azt már csak úgy kötelességből, mert érzem rajta, hogy halványabb a haragja. Utána egy ideig járkál körülöttem, fejét vakarja, mozdulataiban csillapodó idegességgel. Én csak ülök a széken ugyanúgy, és nézem, mit csinál az öreg. Karesz bá végül elhúzza a faltól a másik széket, és leroggyan rá. Most olyan tanácstalanul bámul, mintha azt mondaná, édes fiam, hát mit tegyek veled, hogy normális legyél. Aztán hátradől a székben, előkotorja az olcsó cigarettáját, és rágyújt. Két nap múlva lesz a következő bunyó, tudod, mondja csendesen. Készségesen bólintok, azt akarom, hogy lássa, megbántam a dolgot, és mindent megteszek majd, hogy jóvátegyem. Ma kipihened magad, holnap kesztyűzünk egyet, holnapután pedig a szart is kivered az ellenfeledből, igen? Megint csak bólintok, majd rámosolygok Karesz bára. Az öreg a mosolyt nem viszonozza, de az óraszíjat sem veszi elő, úgyhogy tudom, megbocsátott, hiába teszi még hozzá, hogy ha azt a meccset is elveszíted, akkor mehetsz vissza az utcára a narkós haverjaidhoz, számomra akkor tovább már nem létezel. Amíg elszívja a cigit, csak ülünk egymással szemben, és egy szót sem szólunk. Teri néni rövidesen visszajön a szobába, megterít az asztalnál, középre még egy gyertyát is helyez. Odaülünk a tányérokhoz, karaj van vacsorára. Szó nélkül rágjuk a húst, én meg jókedvűen hallgatom, hogyan nyammog Teri néni, és hogyan csámcsog Karesz bá. Mikor befejezzük, Teri néni elfújja a gyertyát, és lerámol az asztalról, Karesz bá rágyújt még egy cigire, én pedig kissé sántikálva otthagyom őket, hogy végre lezuhanjak a priccs­re, és szinte azon nyomban álomba is forduljak.

A meccs előtti napon kiküldenek kicsit a levegőre, járkálok hát a városban, jókat derülve a járókelők rémült arckifejezésén. Egy könyveket cipelő, satnya okostojás még oda is jön hozzám a segítőkész pofájával, hogy fiatalember, magának kórházban a helye, nagyon csúnyák a sebei. Ellököm magamtól és ráförmedek, hogy neke lealáp fanna seeim, én lealáp ne ety satnya könymoly vagyok, erre úgy megijed, hogy hanyatt-homlok menekül. Más önjelölt megmentő nem is környékez meg. Délben a hentesnél eszem húst, kaptam zsebpénzt Teri nénitől. A végtagjaim már kevésbé fájnak, de az egyik szemem úgy bedagadt, hogy azzal nem is látok semmit. Annyi baj legyen, gondolom, és egy kenyérrel kitörlöm a levet eresztett hús szaftját. A hentes udvariasan meg­kérdezi, ízlett-e, én meg büszkén kidüllesztem a mellem, és azt válaszolom, hogy nem vó rossz, nem vó rossz. Délután kimegyünk a Karesz bával a sportpálya szélére, és öklözünk egy-két órát. A felkészülés után megkérdezi tőlem, mikor voltam utoljára csajszival, én meg kissé szégyenlősen bevallom neki, hogy hát a Teri néni az elmúlt időszakban nem nagyon hozott nekem tyúkokat, úgyhogy kicsit ki vagyok éhezve. Karesz bá gondterhelten veszi szemügyre a pénztárcáját, aztán kijelenti, hogy akkor ma csak egy olcsó menetet kapsz. Elrakjuk hát a kesztyűket, és keresünk egy olcsó lányt. Nem is valami szép a szentem, de a célnak megfelel. Dolgom végeztével megköszönöm az odakint várakozó Karesz bának a lehetőséget, aztán megyünk vissza az alagsori otthonunkba. Bőséges vacsorát kapok, a karaj mellé krumplit is. Miután befejezem az evést, otthagyom őket, és lezuhanok a priccsemre. Ma jó korán kell lefeküdnöm, hogy sokat tudjak pihenni.