1.
Mostanában, hogy Z.-nek nehezére esik
az utazás, és én is átléptem hetvenedik évemet, megpróbálom kevesebbel
beérni. Ha szünet van az iskolában és ki tudom magam szakítani csip-csup
tennivalóim közül, elmegyünk pár napra egy közeli kis fürdőhely nádasok
övezte tavaihoz vizet nézni, és ha ez sem jön össze, megcsapolom a BBC
hangtárát, hogy sirályhangokkal vagy a Loch Lomond loccsanásaival oltsam
el sóvárgásomat. Olykor a világhálót böngészem; tengert és holdat,
mohával benőtt sziklákat, levendulamezőt, olajfaligeteket nézegetek,
háttérképet cserélek a laptopomon, és utána egy ideig nem gondolok
azokra a vidékekre, ahova már soha nem jutunk el, mert nemcsak az időnk
zsugorodik, hanem a tér is szűkül körülöttünk. Napról-napra fogy
territóriumunk, a föld, amit gyalog vagy az öreg Volvóval
bejárhatunk. Csak a vágyakozás nem fogy el, a vadlúdösztön, a menni és
látni parancsa, a lábunk alá tekeredő, végtelenbe futó utak hívása.
A
Lány, aki bennem lakik, nem nyugszik bele az idő múlásába, folyton ki
akar törni az évek börtönéből. Elszorul a torka, ha meghallja
Korfu, Palermo és a többi soha nem látott hely nevét. Egyre csak menne
újabb látványt és újabb élményeket habzsolni.
A Lány még mindig tizenhat éves.
Valaha egyidősek voltunk, de a korkülönbség nőttön-nő közöttünk, már
régóta az unokám lehetne. Fiatalabb koromban nem törődtem vele, és ő se
velem, akkor szólított meg először, amikor Kertész Klári fölfedezte és
kitépte az első ősz hajszálamat, én meg nekiugrottam, mit képzelsz? Hogy
merészeled?, és erre szólalt meg a Lány, ne parázz már, kapsz helyette
száz másikat hamarosan. Igaza lett. Mára jócskán hamuszínnel melírozott a
frizurám, ő meg azóta jogot formál rá, hogy beleszóljon az életembe.
Rendszerint csendben lapul, meghúzza magát, hogy azt higgyem, elment
vissza a múltba, holdvilágnál úszni a folyóban vagy megkeresni a fiatal
Z.-t – unalmas lehet állandóan egy öregasszony társasága – , azután
váratlanul előkerül, és mond valami zaklatót. Te soha nem nézel tükörbe?
Menj fodrászhoz! Vegyél már magadnak egy rongyot! Ne gatyázz
ennyit! Utazzatok el végre valahova, ahelyett, hogy itt szenvedsz!
kiabálja. Ne hagyd el magad! Ne légy ennyire lúzer! Ne mondj le
mindenről! A lemondás halál. Nem tudom, honnan veszi botcsinálta
bölcsességeit – van neki több is – és az olyan szavakat, mint a lúzer és
a parázás. Én nem használok ilyeneket, de a Lány fütyül rá, hogy
tetszik-e a stílusa, megy a saját feje után.
A hajszál-ügy után sokáig hallgatott.
Legközelebb Isztambulban szólalt meg, egy bazárban, amikor a pávaszín
ruhára alkudtam. Nem tudom pontosan, hányban történt, talán a nyolcvanas
évek végén. A gyerekek rég felnőttek, megházasodtak, volt már fél tucat
unokánk. Z. nagyon jól tartotta magát, meg nem mondta senki, hogy
elmúlt hatvan, és ha ismeretlen társaságba kerültünk, még mindig
előfordult, hogy egy fiatalabb nő megpróbált ráhajtani, én azonban
– hiába van köztünk tíz esztendő – kezdtem érezni az évek súlyát.
Voltak még jó napjaim, remekül nézel ki, dicsértek néha az iskolában,
mihez képest? kérdeztem vissza, és arra gondoltam, mennyire öregnek
láttam anyámat ötvenéves korában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy
álmatlan éjszakáim voltak szaporodó ráncaim, kékülő visszereim és a
csípőmre rakodó hurkák miatt, de néha – kivált tücsökhangú nyári estéken
– belém nyilallt valami különös fájdalom, mardosó hiány, aminek nem túl
eredeti elnevezést adtam. Ez volt a Sohamár.
Isztambulba a sors
szeszélyéből jutottunk el. Látszólag véletlenül kerültünk oda, ismerősök
helyett utaztunk, fél áron. Mindenki örült volna a helyemben –
akkoriban felkapott úti cél volt a hajdani Konstantinápoly – mégis
tétováztam. Természetesen én is vettem törökből hozott cuccokat, ahogy a
Lány nevezte volna a csempészett isztambuli portékát, de más dolog
kiválasztani nagyszünetben egy blúzt vagy sálat a Kertész Klári asztalán
púposodó naftalinszagú halomból, és más olyan helyre utazni, ahová nem
kívánkozik az ember.
Nem akartam Isztambulba menni.
Nem érdekelt
a török építészet, nem vonzottak a minaretek; a Hagia Sophiát
idomtalan, marcona kőrakásnak láttam a képeken, nem értettem, hogy miért
vannak úgy oda érte. Ezeket az utakat bevásárló turistáknak szervezik,
és trombózist lehet kapni a másfélnapos buszozástól, tiltakoztam.
Z.-re nem hatott a lamentálásom. Te mindent meg tudsz ideologizálni,
legyintett, mert legalább annyira menni akart, amennyire én maradni. Az
első pillanatban elhatározta magát, én meg már az elején elvesztettem
ezt a meccset.
Duzzogva csomagoltam, és kelletlenül, szorongva
vágtam neki az útnak. Nem csalódtam, a hosszú és kimerítő utazás nem
cáfolt rá rossz sejtelmeimre. Ahogy haladtunk délre, egyre jobban
belefúrva magunkat a Balkán sötét szurdokvölgyeibe és alagútjaiba, az
utak mind rosszabbak lettek, a pihenőhelyek elhanyagoltabbak, a
mellékhelyiségek zárva, amit meg nyitva találtunk, azt jobb volt messze
elkerülni. Az utolsó határnál órákig kellett vesztegelnünk, mert az
innenső oldal vámosai nagyobb sarcot követeltek, mint amennyire az
utazási iroda számított. Hideg volt az éjszaka, komor hegyek sötét
vonulatai zártak körbe minket, és a kialvatlanságtól vacogva ácsorogtunk
a lerobbant határállomáson, amíg az egyenruhások felforgatták az
autóbuszt.
Virradt, mire elengedtek.
Összetörten és ingerülten
indultunk tovább, alig várva, hogy lemoshassuk magunkról a hosszúra
nyúlt utazás ragacsos mocskát, és a termoszban lötyögő maradék helyett
friss kávét igyunk.
Előtte azonban meg kellett járnunk a pokol bugyrait.
Isztambulhoz közeledve hatalmas szeméttelepek közé keveredtünk. Erről
egy szó sem volt az útikönyvben. Alighanem letévedtünk a főútról, a
sofőr azonban esküdött rá, hogy a térkép szerint ez visz be a városba.
Bárhogy is volt, ameddig elláttunk, hulladékmezők terültek el
körülöttünk, szeméthegyek magasodtak fölénk. Orrfacsaró szag hatolt az
autóbuszba, és a lezúdított szemétrakományok felkavarta por puha,
gyöngyházszín felhőként gomolygott a kietlen táj fölött, benne szürke
árnyak bóklásztak, feketére aszott, emberszerű lények. Botokkal turkálva
támolyogtak a rozsdás és rothadó lim-lomok közt, ehető és használható
dolgok után kutatva, hulladékból eszkábált, kezdetleges sátraik álltak a
roncshalmokon. Közelebb érve láttuk, hogy a homályból kiválva az
útpadkára botorkálnak, és csoportokba verődve onnan nyújtogatják
karjukat a száguldó autók felé. Csontjuk szinte átszúrta bőrüket, éhség
és reménytelenség látszott arcukon. Kortalanok voltak és nem-nélküliek, s
hogy fiatalabb nő is van közöttük, azt rongyokba csavart csecsemője
árulta el csupán. A sofőr újonc volt, lassítani kezdett. Pénztárca után
kotorásztam, és mások is megmozdultak, de az idegenvezető felugrott, nem
szabad megállni, veszélyes, akármi megtörténhet, tovább kell mennünk,
gyerünk már az istenit! és valóban, az út szélén nőttön-nőtt a
rimánkodva csápoló csapat, a bátrabbak futni próbáltak az autóbusz után,
egyesek elénk kerültek, de akkor a sofőr rálépett a gázra, és hol
jobbra, hol balra rántva a kormányt lehagyta őket; a nyomorultak
eltűntek a szemünk elől. Csupán halovány szégyenkezés maradt utánuk, ám
az is szertefoszlott hamar, és a rozsdás lemezekből, törött deszkákból,
rongyokból tákolt hajlékok látványát elhomályosította egy fényes
délibáb: a keleti égbolt hatalmas vásznán felsejlő város. Kövér
kupoláinak és karcsú tornyainak százai mintha az iménti páriák vágyait
testesítették volna meg, az álmokat, amelyek idecsalták őket.
Az
utolsó, amit ebből a pokolból láttunk, egy guberáló medve volt.
Nehézkesen mozgott, és fakó, csimbókos szőre tenyérnyi foltokban
hiányzott, Lánca végét csapzott siheder markolta. A fiú mezítláb
topogott a szeméten, szakadt pólójáról az Eiffel-torony nézett ránk
rejtelmesen.
Isztambul lomhán, ám ugrásra készen hevert előttünk a
Márvány-tenger és a Boszporusz karéjában, két földrész határán,
jóllakottan, és mégis örökké éhesen. Ránk várt, csak ránk és megnyílt
előttünk, hogy magába fogadjon; a nyomor tartományai után sokmilliós
nagyváros közepén találtuk magunkat. Egy metropoliszban, amelyről senki
emberfia nem tudta, mekkora, azt meg végképp nem, hogy hányan lakják, de
bármilyen irdatlan nagy volt, amikor elgémberedett tagokkal
lekecmeregtünk az autóbuszról, otthon éreztem magam benne. Nem hittem
volna, hogy ilyen lesz, mondtam Z.-nek a szálloda előtti árnyékos téren.
Első látásra megkedveltem ezt az idegen várost, és egy csapásra
elfelejtettem az idevezető út megpróbáltatásait.
Körülöttünk tarka
tömeg hullámzott, a nagy fák árnyékában megbúvó kis hotel körül százféle
árus ajánlotta portékáját, mint egy falusi búcsúban, és az emberek se
voltak mások. A fezek és a kendők alól otthoni arcok néztek ránk, és bár
a sarkon túl dudált, csikorgott, csörömpölt meg-meglódulva a
járműfolyam, nem volt elviselhetetlen a lárma, és a benzingőzhöz,
kipufogógázhoz sülő hús, egzotikus zöldségek, kikészített bőrök,
ismeretlen fűszerek és molyirtó illata keveredett. Ez a jellegzetes
szagegyveleg mélyen belém ivódott, és most, hogy sikerült pontosan
felidézni a megérkezés pillanatát, újra megcsap. Beszívom, elmerülök
benne, és azt kívánom, bár ott lehetnék újra. Kívánkozásomon az utolsó
nap kudarcának emléke sem változtat; Isztambul ajándék volt, azzal
együtt, hogy utolsó napomat csalódás árnyékolta be, mert elvesztettem
valamit, mielőtt az enyém lett volna.