Laterna magica. Harminc éve ilyen idő tájt, augusztus végi, szeptember eleji forró és komor őszön Prágába utaztam megnézni a híres varázsszínházat. Akkor, a szellem eltompításának idején egy zseniális, elhallgattatott filmrendező volt az igazgatója. Oda száműzték. Ilyet csak a kafkai brezsnyevizmus tudott produkálni: valakit a Laterna Magica igazgatójává száműzni. Mintha gonosz dzsinn száműzné, száműznek a dzsinnek gyakran, de hogy épp a Paradicsomba száműzné a fantáziát? Nincs az a mai Kafka, aki ezt a történetet meg tudná írni, abszurdumát élővé tenni. (Varázskép-színházba a képteremtővel, képpel némítani el a képeket!) De hát, sajnos, ilyen is megtörténhetett.
A színházat láttam hát Prágában, nagyon tetszett, sőt, attól kezdve újból kíváncsi lettem a látvány ős-változatára, kisgyerek-ősére, távoli rokonára. Azt a készüléket hátulgombolós korom óta ismertem, mert az én időmben minden gyerek ismerte. Úgy hívták, kaleidoszkóp. Csak bele kellett nézni, mint egy Verne Gyula-távcsőbe, kicsit rázogatni kellett, nem ügyetlenül – és akkor láttad a világot, az egész világot, meg annál is többet... Nemrég beszélgettem valakivel a kaleidoszkópról. Azt kérdeztem, ma is létezik-e, és bámulják-e ma is a gyerekek. Azt mondta, létezik, mint ahogy létezik még a szappanbuborék-fúvás. Én továbbra is bizonytalan vagyok: annyi szép érdekesség eltűnt... hogy csak a halhatatlannak hitt törökmézet említsem. Márpedig, ha a kaleidoszkópot nem bámulják a gyerekek, akkor nagy rokona, a mágikus laterna is eltűnhet egy nap, ahogy eltűnhet a mozi.
Még régebbre utazom hát, vissza az 1655-ös Rómába. Pontosan ez év őszén kell megérkeznem a Collegium Romanum székházába, hogy jelen legyek a világ első filmvetítésén. A híres jezsuita tudós, „Száz Tudományok Doktora”, Athanasius K. találta fel a kaleidoszkóp nyomán a mágikus vetítőgépet. (Legalábbis én így képzelem.) Csiszolt üveglap kellett hozzá, csúsztatható üveg, átlátszó üveg, rajzolható és festhető, ezenkívül tükör, tökéletesen csiszolt torzító és nemtorzító tükör – és fény, fény fény, ismerve a fény minden furcsa szabályát – hát mindez együtt még ma is nehéz, ma sem sikerülne közönséges optikusnak. Nem beszélve a szerkezet láng-és tűzálló borításáról. Korabeli fémekkel és hőálló fával alkották meg reneszánsz rajzok alapján. Akkor még gyertyafényre mozdultak a festett üvegfigurák.
Amikor a lutheránus svéd királynő, otthagyva vallását és birodalmát, Rómába települt, Athanasius K. felnőtt-kaleidoszkóppal akart kedveskedni a szigorú királynőnek, aki Rómában a színház és a nagy látványosságok királynője lett. Rohant is a királynő, rohant kíséretével a Collegium Romanum összes termeibe, szaladt a filmpremierre. Állítólag maga a pápa is ott ült egy díszpáholyban, és maga mellé invitálta a királynőt meg tudós Athanázt. A díszvetítés nem sikerült igazán, a szerkezet faváza meggyulladt, a festett üveg a ráfestett képekkel szétolvadt, több jezsuita atya menekülőre fogta. Krisztina királynő állítólag nem sértődött meg, neki maga a kísérlet is tetszett. Van erről néhány korabeli beszámoló – csak Athanasius atya büntetéséről nem szól semmit a krónika. Mindenesetre később is kiadták összes könyvét (százféle tudományról írt százegy könyvét), csak a laterna magicáról nem írhatott többé, és félig elégett készülékét is lefoglalta az inkvizíció.
... Prágába, ha megint visszamennék? De a saját múltamba, ugyanabba a folyóba nem lehet, fulladásveszély: vagy az öröm vagy az éles, bár tompuló bánat fulladásveszélye törne rám, nem volt azért jó az a folyó. Állítólag a Laterna Magica épülete is modernre cserélődött, új és fémfényű tükörpalotára – és hol van már a filmrendező, az igazgatói némaságra ítélt nagyszerű bánatlovag, a szomorú képek Don Quijotéja, akivel pár csöndes szót szólni is jó volt a hetvenes évek legvégén, komor augusztusban, szeptember elején...