Szenvedélyek, rulett, Gondviselés

A Jézus Szent Szíve zárdájában nevelkedett „de Rênalné mindig meggyőzte magát, hogy azt tegye, amit a szíve parancsolt” – olvashatjuk a regény eredeti szövegében. A stendhali romantikától ódzkodó magyar fordító csupán egyetlen szót változtat, amikor az asszony szíve helyett annak szerelmére bízza ezt az önirányítást, de az ártalmatlannak látszó motívumcserével akaratlanul is elhomályosítja az asszony tetteinek minősítését és indoklását. A motívumkapcsolódások eltűnése következtében ugyanis könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy egy szívétől vezérelt, Szent Szív zárdában tanult és Julient Jézusként imádó de Rênalnéban már bizonyos „földön túli”, „igaz szenvedély” (VF 172) is munkálkodik.
A Julient nevelő Chélan abbé cselekedeteit szintén ilyen „nem e világi” szenvedély vezérli, amikor a biztos elbocsátás tudatában is szembeszáll de Rênallal és Valenod-val a börtön és a szegényház megnyomorítottjai védelmében: „Öreg volt, de tekintetében hirtelen lelkes tűz lobbant, a megelégedettség tüze, amely nemes és kissé veszedelmes elhatározásainkat kíséri.” (VF 15) A mű eredeti szövege itt sem „a megelégedettség tüzéről”, hanem kifejezetten „szent tűz”-ről (feu sacré) beszél, ami a korai, „karrierista” Julien „sötét lángolásával” ellentétes, de a kései Julien szeretetvallásával egybehangzó tettként jellemzi az öreg pap cselekedetét. Talán ezért is mondja e fejezet mottója: „Egy tiszta lelkű és igaz plébános maga a Gondviselés.” (VF 15)
Stendhal regényének eseményeit és hőseit azonban nem ilyen tiszta lelkű, igaz plébánosok terelgetik, ami nemcsak az igaz szenvedélyek és a Gondviselés viszonyát teszi problematikussá, hanem a szenvedély és a szerencse, valamint az ezek feletti rendelkezés kérdését is felveti. S ez már tényleg kapcsolatba hozható a mű „vörös és fekete” címében megsejtett – és ott a rulett jelentésvilágát gyanító – magyarázatokkal. Maga a „rulett” szó ugyan sehol sem fordul elő a regényben (tudomásom szerint Stendhal többi művében sem), de a Julienre felfigyelő de Rênalnéról megtudjuk, hogy úgy gondol „a szenvedélyre, mint valami szerencsejátékra”, mint valami „szemérmetlen csalásra”, amelyben „csak az ostobák reménykednek”. (VF 64)
Ezt a franciául „loterie”-nek (azaz „lutrinak” vagy „lottónak”) nevezett szerencsejátékot Stendhal egy ifjúkori, 1804. május 5-i naplójegyzetében tényleg együtt említi a Palais Royalban működő – és Balzac Szamárbőrében is leírt – 113-as játékterem „vörös és fekete” játékasztalával:
„1. A párizsi lottó (la loterie de Paris) minden húzására (5-én, 15-én és 25-én) 30 sout teszek fel [...]
3. Minden hónapban 6 frankot és négyszer 30 sout játszom meg a 113. számban a vörös és feketén.”
Az 1804-es naplójegyzet és az 1830-as regény között így szövegszerűen is dokumentálható kapcsolat jön létre a szenvedély, valamint a lottónak és „vörös és feketének” nevezett (rulett)-szerencsejáték között, de e „hazárdjátékból” a regényben olyan igaz szenvedély kerekedik, amely de Rênalné kétkedése ellenére is magával ragadja az asszonyt és szerelmesét.
Ennek az igaz szenvedélynek ugyanazok az ellenségei, mint Chélan abbé „szent tűzének”. Egy alantas és álszent világ „közvéleménye” szeretné – egyfajta önjelölt Gondviselésként – kioltani, vagy még inkább kisajátítani magának. (Lásd a Julienért hasztalan epekedő komorna bosszúját, a de Rênalnét megszerezni akaró Valenod névtelen leveleit, Frilair abbé Mathilde-ra irányuló aspirációit és így tovább.) A mű motívumépítkezésére jellemző, hogy a verrières-i lottóhivatalt a „cselédbetűkkel” író és „példás” magaviseletével kérkedő de Cholin igyekszik megkaparintani, aki a tisztelendő és a polgármester állandó társa a körmenetekben, s aki velük együtt „közmegbecsülésnek” örvend:
„Otromba cselédbetűkkel írt kérvény volt:
Márki úr!
Egész életemben megtartottam a vallás parancsait. [...] Soha nem mulasztottam el a szent áldozást, minden vasárnap misét hallgatok a plébániatemplomban. Sohasem vétettem a húsvéti kötelességek ellen, még a gyászos emlékezetű 93-as esztendőben sem. Szakácsnőm pénteken mindig böjtös ételt főz [...] Verrières-ben mindenki becsül, és bátran állíthatom, hogy ezt a közmegbecsülést meg is érdemlem. Körmenetekben a baldachin alatt megyek, a tisztelendő úr és a polgármester mellett. Ünnepélyes alkalmakkor nagy viaszgyertyát viszek, melyet a magam pénzén vásárolok. Minderről a bizonyítványok ott vannak Párizsban, a pénzügyminisztériumban. Márki úr! Tiszteletteljesen a verrières-i lottóhivatalt kérem a magam számára.” (VF 141–142)
A regény narrátori közlései e „lottóhivatalért” folyamodó levélnél is nyíltabban utalnak egy igaz szenvedélyeket kioltani és kisajátítani akaró, „vörös–fekete” világ közvéleményére: „A közvélemény uralma bizonyos szabadságot jelent, de azzal a kellemetlenséggel jár, hogy beavatkozik olyan ügyekbe is, amik nem tartoznak rá; például a magánéletbe.” (VF 647) „A közvélemény minden alkotmányos uralomban rettenetes [...] ezt a közvéleményt ostobák irányítják [...] Szerencsétlen, aki különbözik tőlük.” (VF 191)
Julien egyik szerencsétlensége éppen az, hogy még perének védőügyvédje sem őt, hanem ezt az önelégült és mindenen uralkodni vágyó ostobaságot képviseli: „Az ügyvéd [...] őrültnek tartotta Julient, és ő is a közvéleménnyel tartott: Julien szerinte féltékenységből sütötte el pisztolyát.” Csak azért mond le erről a szerinte előnyös védelmi taktikáról, mert a fiú szabályosan megfenyegeti, „ha még egyszer kiejti ezt a förtelmes hazugságot”. (VF 604) Julien indulata jogos. Hisz az ő templomi „koncerten” eldördülő, politikai árnyalatot sem nélkülöző pisztolylövése nem egy földi értelemben vett és ott el sem követett hűtlenség ellen, hanem egy szerelmét is árulásra bíró, a szeretet helyett ártást és gyűlöletet hirdető szemlélet ellen (is) irányult. Az ügyvéd és a bíró „a legnagyobb bajnak, felülmúlhatatlan borzalomnak érzi szerencsétlenül végződő párbaját” (VF 604), amelyet e vörös és fekete világ álszent és hazug közvéleményével, illetve a maga jól nevesíthető ellenfeleivel és riválisaival folytat.
A közvéleménnyel párbajozó Stendhal-hősökről néhány mára elfeledett igazságot, illetve egy máig népszerű áligazságot is megfogalmaz Lukács György 1935-ben született Stendhal-tanulmánya. Mint mondja, Stendhal „meghatározott embertípusok életrajzába sűríti egy-egy korszak jellemző vonásait [...] E hősök sorsában kell aztán az egész korszak silányságának, kicsinyes alávalóságának tükröződnie.” [...] A stendhali hős „életmódjában állandóan alkalmazkodik a valósághoz – mégis azt a végső meg nem alkuvást képviseli, amelynek megfogalmazása Stendhal legfontosabb költői törekvése.”
Ez a „végső meg nem alkuvás” szerencsésen emlékeztet Julien imént említett „párbaj”-ára, de az a baj, hogy Lukács e párbaj végét igencsak bizarrul értelmezi: „A stendhali hősök mind úgy mentik meg lelki épségüket, hogy kilépnek az életből. Julien Sorel kivégzését Stendhal egészen nyíltan öngyilkosságnak ábrázolja.” Az embernek önkéntelenül is a Settembrinivel párbajozó Naphta jut eszébe. Thomas Mann regényére, A varázshegyre gondolok, ahol (a rossznyelvek szerint Lukácsról mintázott) Naphta a párbaj végén főbe lövi magát... Bár azt gyanítom, hogy az 1935-ben Moszkvában élő marxista esztétának néhány helybéli író és politikus sorsa is megfordult a fejében, amikor Julien Sorel „öngyilkosságát” bizonygatta.
Nem tehetek róla, akkor sem tetszik. A végsőkig meg nem alkuvó mártírok „Kegyelmet nem kérek” döntését se Szókratész, se Nagy Imre esetében nem tudom öngyilkosságnak nevezni. Miként a názáreti ács fiának pénteki keresztre feszítését és e regénybeli ácsfiú pénteki halálra ítélését sem.