„Ne kérdezd, barátném!” – mintha in medias res, egy beszélgetés közepén hang­zanának el a vers híres kezdő szavai. A kapcsolatteremtő gesztust (’jaj, ne is kérdezd’) azonban kérdésessé teszi a szavak közvetlen jelentése: értelmezhetjük tiltásként is (’ne kérdezd, mert nincs kérdés, állítás van’). Még mi­előtt a másik akár lélegzetet is vehetne, a beszélő beléfojtja a szót, kétszer ismétli meg: „tudod” – és az első versszak utolsó sorában kimondja: „magam va­gyok” – vagyis annak ellenére, hogy a felütés drámai, hogy a címben és az első sorban hangsúlyosan jelen van a beszélgetőpartner, az őszi vers lírai, az egyedüllétet összegzi és elemzi. Hogy a műnemek teljes skáláját kapjuk, a Berzsenyinél viszonylag ritka alexandrin, azaz felező tizenkettes alapvetően elbeszélő versforma; lírai alkalmazásától egészen különleges lesz a szöveg hangulata.
A kedélyes „barátném” megszólítás bensőséges viszonyt feltételez – ha versszakról versszakra visszatérne az utalás, talán a Mikes Kelemen és „édes nénje” közötti kapcsolathoz hasonlíthatnánk. A „barátné” az, akivel meg lehet osztani örömet és bánatot, akinek levelet, levéltöredéket lehet írni, akinek feltétlen szeretetében, odaadásában, elfogadásában mindig meg lehet bízni, akinek örülünk, ha kérdez, és még inkább, ha meghallgat – aki Mikes fiktív leveleiben, képzeletben létezik. Mivel Berzsenyi versében nincs ilyenfaj­ta visszacsatolás, valószínűbb, hogy a viszony más természetű: titkos, reménytelen és jövőtlen szerelem, ami a vers végén a „szelíd” jelzőt kapja és szikrája „mulatótárs”-ként megfér a „szomorgó nótá”-val. A jövőtlenségről eszünkbe juthat Horatius egyik ódájának hasonló kezdő sora is: „Tu ne quaesieris, scire nefas, quem mihi quem tibi / finem dii dederint, Leuconoe” („Ked­ves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked / mit szántak, mi jövőt isteneink”). Horatiusnál azért nem lehet kérdezni, mert „tudni tilos” mindazt, amire a kérdés vonatkozhat – Berzsenyinél éppen hogy azért nem kell kérdezni, mert tudvalevő dologról van szó: „magam vagyok, mert te nem vagy velem”. A vers címzettje, az „édes enyelgőm” valószínűleg az az Emmi, akit egy másik versben Berzsenyi „édes esdeklőm”-nek nevez (és nem Dukai Takács Judit, a verselgető sógornő, ahogy mi még a gimnáziumban tanultuk). Nem hinném, hogy ennek a viszonynak a tényleges körülményei befolyásolnák az olvasó és a vers közötti viszonyt, így talán jobb, ha a részleteket nem kérdezzük mi sem.
Térjünk inkább a személyes élmény kérdéseire: a szöveget második gimnáziumban tanultam meg, önszorgalomból (Berzsenyitől a Magyarokhoz I. volt memoriterként feladva), és az az igazság, hogy bármennyire is magával ragadott a borongós hangulat, a feleséget, Dukai Takács Zsuzsannát sajnáltam, aki 14 évesen ment Berzsenyi Dánielhez, és a férje így nyilatkozott róla: „középszerű mindenben ... együgyűségben találtam és abból fel sem szabadítottam”. Mérhetetlenül igazságtalannak éreztem ezt a hozzáállást, és két évbe telt, míg megszerettem magát a költőt. A Berzsenyi-tétel volt az első, amit kidolgoztam az érettségire, tehát nagy gonddal, Szerb Antalt sűrűn forgatva nemcsak a verseket, hanem az anekdotákat, levélrészleteket is kijegyzeteltem, sőt, megtanultam kívülről – és mikor eljött a vizsga napja, pont ezt a tételt húztam. Elszavaltam a Levéltöredéket, sőt, Kölcsey kritikájára írt válaszából is tudtam idézni: „Az oly expressiók, mint: dithyrambok lángköre, s gőztorlaszok alpesi nékem sem tetszenek, ha azokat hideg szemmel nézem; de valjon hideg szemmel kell-é azokat nézni? s valjon nem válik-é az egész poézis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük?” Ekkorra már korántsem néztem Berzsenyit hideg szemmel. Horatius Thaliarchushoz című ódáját ebben az évben fordítottam le latinból, és egyre közelebb állt hozzám ez a magának való magyar Horác, aki Pestre érkezve így hárította el egy lelkesedő ifjú olvasó (Kölcsey Ferenc) ölelését: „Megbocsásson az úr, pipa van a számba’.” Ezek a sza­vak is külön jelentőséget kaptak, nemcsak az érettségi feleletemben, hanem később is, mindmáig, életemet kísérő szállóigék.
Most már tudom: ahhoz, hogy a Levéltöredéket igazán értékelni tudjuk, valóban érettség kell. A szüreti borongós este zamatát érlelnie kell a léleknek, sokszor el kell ismételni a szöveget és éveket, évtizedeket kell megérni. A lemerülés és a felemelkedés változatai, színárnyalatai versszakról versszakra hullámzanak a szövegben – talán a legemlékezetesebb a harmadik versszak életképe: „Leplembe burkolva könyökemre dűlök, / Kanócom pislogó lángjait szemlélem, / A képzelet égi álmába merűlök / S egy szebb lelki világ szent óráit élem.” Az alak nemcsak olyan, mint egy antik szobor – felfedezhetjük a szerkezetben rejlő dinamikát is: a fent és a lent dimenzióit újraértelmező metafizikai tótágas akrobatikája kell ahhoz, hogy valaki az égbe me­rüljön. Erre talán csak az képes, akinek, saját vallomása szerint „embert, lovat, asztalt átugrani” már Sopronban, fiatalon „játék volt”. Itt érzi meg az olvasó, amit G. István László Berzsenyi-tanulmányában „az erősebb lét közelségé”-nek, illetve „nyelvi izomjáték”-nak nevez.
Ha tartalmilag vizsgáljuk, az egész vers ősrégi toposzra, majdhogynem közhelyre épül: az ősz a magányosság, az elmúlás gondolatait hozza magával, „hull az elsárgult levél...”. Vajon elsárgulva hullana le a fáról ez a levéltöredék is? Van-e új a nap alatt? Az elcsépelt közhelyek egyedi újraéledésére eszembe jut egy másik példa, E. E. Cummings amerikai költő nehezen szavalható, de betűről betűre memorizálható képrejtvény-szerű verse:

egy /a

l
evé
l

l
ehu
l

1/
edü
l
(Géher István fordítása)

Ahogyan messziről nézve a verskép kiadja az „1”-es számot, amellyel az írógépek „l” betűje azonos, félelmetes hangsúlyt kap, egészen egyedülivé válik az amúgy mindenki által jól ismert mondanivaló. A versszöveg eljátssza, performatív módon előadja, milyen is az, ha lassan forogva lehull egy levél, egyszerre mindig csak egy bizonyos levélről lehet szó, és egy levél nem hullhat le többször, csak egyetlenegyszer. Kosztolányi Halotti beszédében találkozunk hasonló gondolattal.
Berzsenyi esetében, úgy érzem, az egyedi eset jelentősége hasonló, de fon­tos az is, hogy a vers nincs teljesen lezárva: bár a költő elismeri: „elestvélyedtem”, ébren marad, a „szomorgó nóta”, mint később Verlaine Őszi chanson-ja, nem hallgat el, ma is halljuk: mintha in medias res, egy metafizikai elmélkedés közepén hangzanának el a vers utolsó szavai.