Hányszor mondtam magamban a fohászkodást, és léptem a vers furcsa ritmusára, talán túl erősen is tagoltam – lehet-e másképp, különösen az ele-jén? –, a sorok második felével szinte zuttyantam. Az ember indul, mégiscsak emeli a lábát, s mintha bohócként botlana a semmiben, de a megtántorodás villanásnyi se, inkább a gravitáció roppant ereje hat – soronként hallani, ahogy fölszállna az ima, és soronként visszabucskázik. Az egyetlen, negyedik strófabeli áthajlás az árnyékvilág árkainak végtelenségét zenéli.

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszeritnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segits meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Nekem mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Sokáig, évtizedekig, mint más József Attila-versekkel és versekben bolyongva, mindenekelőtt a hallásom vezetett. És amennyire rekonstruálható, pontosan így, a hangzást követve, mintegy a zene „hívására” formálta József Attila is a verseit. Amivel nem az érzékelés elsőbbsége mellett érvelnék, főként nem sunyin az értelem másodlagosságát bizonygatva a költészetben. De idő kell, hogy az emberben tudatosuljon, mi az, amit hall – és lát is persze. Szükségképp sarkítva-egyszerűsítve: sárba süppedt (belenehezült) a test, s azért „test”, mert az elhagyatottság, a mozgásképtelenség a fizikai tehetetlenség állapot-leírásában jelenik meg. A sárba, sűrű masszába nehezült „áldozat” számára reménytelen még a kívánkozás is fölfelé, de ha tagadó formában is, egyszerre villan elénk a lent és a föl (nem fönt!) – olyasféle sokszoros ellentmondásban, mint a Tiszta szívvel-től az Elégiáig megannyi József Attila-versben, persze mindegyikben másképp, más zenével. A tucatnyi esztendővel korábban írt Tiszta szívvel szókapcsolatait, a hallható nyelvi elemeket is ellenirányúság feszíti: Nincsen apám, se anyám, /se istenem, se hazám... Hiányt sorol, és minden ütem, minden tagadás ütésként hangzik – mégis, az első szakaszban a nem-létezőket jelölő főnevek végén ott a meleg, ölelő „m” hang (apám, anyám, istenem, hazám, bölcsőm...). Ma már úgy gondolom, az ötödik sorbeli „eszek” (Harmadnapja nem eszek) nem csupán a gyerekdac nyelvi gesztusa, nemcsak visszaütés a kultúrára-civilizációra, hanem a saját domesztikálódása elleni lázadás is, hiszen helyesen éppen úgy kellene írnia: „eszem”, de nem akar, mert nem is lehet „helyesen” szólni, visszahozni, továbbzengetni a szelídítő „m”-eket.
A Nem emel föl-ben – már a címmé tett kezdő szavakkal, a tagadó szerkezettel – tehát térbeli a feszültség: lent van, és nem lehetséges a fölemelkedés. A „senki sem” is hiányt panaszol, de itt csak az emberek (földön élők, lent lévők) hiányáról van szó; ezért is fordul Istenhez, fohászkodik fölfelé. És minél „üresebb” az amúgy materiális lenti világ, annál élőbbé, konkrétabbá, és főleg személyre szabottabbá alakítja a spirituális Istent – hiszen máris Istenem.
Amikor Beney Zsuzsa József Attila „rendkívüli nyelvi tökéletesség”-éről, váratlan nyelvi fordulatairól, „csavarai”-ról ír, s hogy az ellentétek formailag maximális kiélezése a belső meghatározatlanság ellensúlyaként született, a Nem emel föl paradox Isten-alakját említi, s megkérdezi, vajon a költő nem önmagát nevezi-e „alak”-nak – „... az olvasó, mintegy öntudatlanul, először a rímképlet szükségességével nyugtatja magát. A versre végletekig jellemző vibrálásban azonban a megformálatlant összefogó lény már eleve megformált, hiszen az alak általában formáltat, pontosabban körülírtat is jelez. A könyörgő­ben élő nem-alakra, a formálatlanra, a kialakulás, megszületés, megteremtetés előttire is gondolnunk kell. A valljalak-tagadjalak ellentétpárja pedig már ebben a megformált lényben él, a zárt forma (...) nem zárja ki az egymással ellentétes, egymással küzdő, szétszakasztó irányok egységét. Annak ellenére, hogy van valaki, vagy valami, ami e kétfelé-húzásra kényszerít, beleértve azt az abszurditást is, hogy a megtagadottat nem lehet állítani-vallani, a megtagadottól az önmaga megtagadásához szükséges emberi erőfeszítést sem lehet kérni... Az alak és a tagadjalak szavak tökéletes, kiterjesztett rímpárja szintúgy magában hordja az ellentétes értelmezhetőség szoros összetartozását, elválaszthatatlanságát.”
Az „olvasó”, a verssel élő – de hát nem titkolhatom, én vagyok az, s jobb is, ha mindjárt egyes szám első személyben folytatom –, nos, tudom, csak­ugyan hajlamos vagyok „nyugtatni” magamat, sőt, költői botlásnak minősíteni a disszonancia és a logikai bukfenc különféle változatait, éppen mert túl könnyen azonosulok József Attila paradoxonjaival, bonyolult hangzataival, s folyvást gyanakszom, hogy ez is meg az is ráfogásom csupán; érzékelem értelmezési kényszeremet és védekeznék is ellene – mondom, a költő gyakorlata szerint.
Akkor tehát egyszerűsítek, ösztönösen simítanám a gubancokat? Vagyis hárítok? Nem, feleselek magammal, hiszen a nyilvánvalóan képzelt szellemi fenevadakkal megbirkózva most is próbálok a vers-világba beljebb, még beljebb jutni. De – kapaszkodó volna? – előbb a József Attila-i életművet átható (és az életét ellehetetlenítő) „gyerekesség”-re figyelek. Erre a pszichoanalízis során végképp kezelhetetlenné tett lelki komplexumra, mert ezúttal nem veszélyeztet az azonosuló átélés, és bátrabban rálátok. József Attila a saját gyámoltalan, éhes, meg- és kivert, elhagyott, síró, vinnyogó, vihar elől rohanó, világrecsegéstől riadozó, felnőni képtelen kisgyerek-alakját újra meg újra használja, szánalmat és törődést koldul, miközben minden baráti gesztust bizalmatlanul méreget, hátha csak kizsarolta; szégyelli, bűntudat gyötri a nagyon is közönségesnek és hamisnak tartott magatartás miatt, így általában egyszerre törleszkedik és dacoskodik, simul és harap. Rettegve lesi magát, hisz jól tudja, hogy a tényleges és metaforikus árvaság kegyetlenné tehet.
Móricz Zsigmond Szép Szóban megjelent nekrológja sajátosan idézi meg a gyerekesség-csapdában vergődő József Attilát – valami különös lelki optikai eszközzel többszörösen torzít, mégis lényegre talál. Kétségtelen, a nekrológ eleve szerencsétlen műfaj, ez ráadásul henyén fogalmazott, tárgyi tévedésekkel zsúfolt; azt érzem, semmi sem úgy történt, nem pontosan úgy, ahogy az idősebb író elmeséli. A Csibe-kapcsolatban1 élő, gyerekszenvedésekre mindig, akkor kivált fogékony Móricz a saját érdeklődése-igénye-értelmezése szerint adja elő emlékeit – ami ismerős, sőt, szokványos nekrológ­író-póz; különös attól lesz, hogy mégiscsak nagy író veti papírra, s így megelevenedik a költő: a másik ember figyelméért, tetszéséért folyamodó, tündérkedő és reménytelen sorsú ember. Látható, amint valósággal versengenek egymás kegyeiért. József Attila valóban olyasféléket mondhatott magáról, ami Móriczot lekötötte és igazolta. (Azért biztosan nem azt, hogy az apja „elment a háborúba... soha többet nem jelentkezett”, s nehéz is belátnom, miért hagyták szó nélkül ezeket a bakikat a Szép Szó szerkesztői.) És maradéktalanul elhiszem Móricz megdöbbenését, meg készségét is, mikor József Attila felhívta és találkát kért tőle. A megbeszélt időre azonban nem jött el, Móricz „két teljes óráig” várta a számára sokszorosan idegen-rideg Hadik-kávéházban, aztán felcihelődött, morgott, hogy „tedd bolonddá a nagyapádat”, és elment. De alighogy hazaért, szólt a telefon, József Attila szabadkozott, sejtelmesen „nagy okra” hivatkozott, és új időpontot kért. „A második találkán – meséli Móricz – már gondoskodtam hasznos időtöltésről. Ugyanoda s ugyanakkorra hívtam meg Kálmán Katát... mivel szeret szegény világot fotografálni, külön aknán lebocsátottam a mély kútba, ahol a Csibe-problémák rajzottak”. Aztán „megérkezett a költő”, és „rémülettel nézett bele a képcsomagba”, majd „Kérlek, Zsigabátyám” felvezetéssel rögtön élet-gyónásba fogott. „Akkor mi ket­ten éjfélig együtt maradtunk”, összegez Móricz, s hogy a kétségbeesett fiatalember minden története azt példázta, miért nem lehet őbelőle semmi, miért nem szabadulhat szörnyű gyerekkora következményeitől. A legrészletesebben továbbadott epizód megint gyanús – hogyhogy Móricz közvetíti, s József Attila bűn-verseiben, vallomásaiban nincs nyoma? A nekrológ szerint a mama leküldte a boltba kenyérért, tudván, hogy a folyvást hitelező boltos már csak a kisfiúnak ad további hitelbe. Háború volt, sokat kellett várni
– „Már akkor tudta, hogy neki a sorsa a várás” –, újabb és újabb vevők jöttek, akik fizettek, ezért mindjárt megkapták az árut. A gyerek a tolongók tökéletes takarásában elemelt egy keze ügyébe került bélest, aztán a siker mámorában úgy gondolta, „a nagyobbik nővérének is visz egyet”. Hanem amikor nyúlt a sü­teményért, a boltos megkérdezte, mit akar, nagy nehezen kinyögte, hogy kenyeret. „A boltos levágott egy fél kenyeret s odaadta és azt mondta: ’akinek kenyér kell, annak kenyér kell’. Nem mondott semmi egyebet. De ő tudta, hogy biztosan meglátta, mikor elvette a bélest és arra célzott. És soha többé nem mert bemenni a boltba...” A jelenet talán valóságosan is lejátszódott abban az élelmiszerboltban, mindenesetre akár így történt, akár költött hozzá József Attila, akár így mesélte, vagy egyáltalán nem így mesélte, mert az egészet Móricz találta ki – sokszorosan jellemző kettőjükre, a nyűgeikre, a fantáziájukra, még irodalmi helyzetükre is (árulkodó például, hogy Móriczot tegez­te József Attila, a Móricznál fiatalabb Babitsot persze nem – a „bátyám”-ozással viszont elfogadta azt a szűkebb kulturális-szociális sávot, amin érintkezhetett, szinte lelki rokonának mondhatta idősebb pályatársát; már ha csak­ugyan „Zsiga bátyám”-nak, sőt, a két szót összeforrasztva, Zsigabátyámnak szólította). Az éjszakába nyúló együttlétre emlékezve Móricz végül tűnődve megjegyzi: „nem tudom, szokott-e ezekről a titkokról másoknak, barátainak beszélni”, de máris siet – kérkedve – hozzáfűzni, hogy „előttem akkor úgy nyilatkozott meg, mint a gyónó a pap előtt, mint az elítélt a mentőtanú előtt, akire rábízza elveszett állapotának titkát... rámfüggesztett áhítattal mondta s mondta... tehetetlen apellálás lett, már nem hozzám: önmagához. Az istenhez. Ahhoz, aki Nincs, s kellene, hogy Légyen”.