Van számítógéped? Ha igen, tudod, hogyan kell
bekapcsolni, és beütni, ha van, a jelszavadat? S utána képes vagy
segítség nélkül feltalálni az Internetre? Ó, igen, és utána? Utána azt
hiszed, nyeregben vagy, és az történik, amit akarsz?
Hát tévedsz. Az
első leütött betű, ami komoran visszhangzik a klaviatúra mélyén,
felébreszti a szörnyű labirintusban alvó lényeket; az első szó,
származzék akár a legártalmatlanabb fajtából, harsonaszó a sötétségben,
amelynek a neve: múlt.
A férfi megmerevedett ültében.
Valahol
olvasta, hogy könnyű, tét nélküli mozdulat kitárni a pokol kapuját, de
becsukni már a szívébe vagy értelmébe kerül az embernek.
Úgy
tervezte, megnézi az esti hírszemlét, esetleg bekukkant valamelyik
sorozatba, afféle kósza, szívesen látott vendégként, akit senki se ismer
a díszes társaságból – vagy meglátogatja a sportcsatornákat, de nem
viszi túlzásba. Holnap is van nap, gondolta álmosan, és kinyújtózott az
iroda raktárából elemelt bőrfotelben; kell a józan erő. Ezt is olvasta
valahol, de nem kutatott a szavak eredete után.
A szavak, a
gondolatok elszálltak, erősen és füstfeketén törtek fel az elme
repedéséből, akár Delphoiban a gáz, és ő hagyta, hadd terjedjen
akadálytalanul; szívódjon fel, nyelje el a hétköznapi történések örökké
éhes torka.
A férfi elpuhult, határozatlan ember volt. Egy külföldi
utakat szervező cég alkalmazottjaként nap nap után szembesült a ténnyel,
hogy az emberek betegesen vonzódnak mindenhez, ami tőlük független és
halhatatlannak tűnik, és őszinte rémülettel tolják el, amivel törődniük
kellene.
Hirtelen ült fel a fotelben, olyan hirtelen, hogy kicsit meg is szédült.
A bambuszroló lécein fennakadt csillagok fénylő tetemeire pillantott,
és hallgatta tovább az éjszaka neszeit. A ház aludt: aludt a szobákban
minden és mindenki, az asszony, a gyerekek, a kutya, a macska, az
örökzöldek, a helyi démonok – csak a gépek voltak éberek.
Ezen eltűnődött, majd feltornászta magát.
Előrehajolt, megbökte a számítógép gombját. Egy pillanatra az
Enterprise parancsnoki hídjára képzelte magát (a város felett most
felmorajlott az ég, mint egy ragadozó, ha veszélyben érzi zsákmányát),
korán elhízott, aluszékony kapitánynak – de sok ideje nem maradt a békés
tépelődésre és marcangoló álmodozásra, mert a gép életre kelt.
Ujjai tették dolgukat, akár a régimódi lakájok, és beütötték az első
kiugró ikon kérte betűket. A férfi megrázta a fejét, inkább
tehetetlenül, mint dühösen, és lassan kiengedte bal öklét. Tenyerével az
asztal lapjára támaszkodott, villámgyorsan pásztázta a felnyíló
ablakokat – ablakok voltak ezek valóban: idegen, sötét titkokkal terhes
világokba tárultak.
Mitévő legyen? Folytassa-e a veszélyes játékot,
vagy engedjen fáradt teste hívásának, és menjen aludni? Tizenegy óra
biztosan elmúlt már, gondolta, csakhogy egy hete tudja, nincs értelme
számolgatni: az idő megváltozott. Tökéletesen mindegy, mennyi az idő, és
hogy holnap is lesz nap, meg holnapután és talán utána is: most a jelen
számít.
És a beszélgetős oldalak! Az iwiw. A Facebook. Megannyi
csapda! A férfi felidézte annak a bizonyos estének a történetét.
Megdöbbentette, milyen egyszerűen, milyen banálisan indult minden. Hétfő
este volt. Noha utálta a tömegközlekedést, mégis örült, hogy ezen a
bolond tavaszi napon nem ült autóba, és nem vágott neki az áprilisi
hirtelen hőségtől megbolydult dzsumbujnak. A metróban kellemes hűvösség
uralkodott, amit az embertömeg hője sem csillapított, és ő beletörődve
sodródott az ismerős, zümmögő, duruzsoló árral, egy újsággal választva
el magát a világtól.
Végállomástól végállomásig utazott – magányosan, elzsibbadva és álmosan.
Alig várta, hogy hazaérjen, és a sporttévén megnézze a hétfőre
halasztott angol bajnoki mérkőzést. Semmit nem tervezett, semmit nem
várt. Eleinte minden úgy történt, ahogyan történnie kellett.
A
bukóablakokat résnyire nyitották, és élvezték a lehűlő levegő nyújtotta
kényelmet. A lakópark türelmesen várta, hogy felfrissüljenek.
Felesége beszámolt a nap eseményeiről, és ő rutinos figyelemmel
hallgatta, akár a szántóvető a szarvasmarha patáinak dobogását a száraz
talajon. Az asszony egy drogériában dolgozott, a három gyerek jó nevű
iskolákban tanult – minden rendben volt. Akkor.
Este kilenckor
búcsút vett a családtól, és visszavonult apró dolgozószobájába. Öt éve
még itt aludt a legkisebb gyerek, de aztán ő is nagyobb teret követelt
magának. A férfi nem bánta az átrendezést. Ide ugyan nem fért be egyik
könyvespolc sem, de nem is volt rá szüksége.
Itt senki nem háborgatta.
Eleinte az asszony rá-rányitott, nem értve az elzárkózást, de
megnyitott utazási- és turistaoldalak előtt találta őt, s a monitoron
feltűnő egzotikus tájak (pálmafás strandok, hófehér lesiklópályák) sem
keltették fel a gyanúját. Nem is kelthették. A férfi eleinte valóban
szigorúan üzleti célból használta a számítógépet – hamarosan lecserélte,
majd újra és újra... az ablakok egyre nagyobb szögben tárták szét
tábláikat, és ő mind többet és többet látott az elképzelhetetlen,
érdekes és gyermekkora óta látni vágyott tájakból.
Egy éve csatlakozott a közösségi oldalakhoz.
Kilenc óra felé, némi mozgolódás után, minden elnyugodott.
Soha nem értette, hogyan képes valaki szinte menetrendszerűen felülni
az Álomvonatra (gyerekként csak akkor tudott elaludni, ha az Álomvonatra
gondolt; nagy, fényes kupékat látott, fehér csipketerítővel a támlákon,
s a szerelvény lassan, méltóságteljesen suhan, át a zűrös éjszakán,
mint egy angyal). Neki szüksége volt egy kis biztatásra. A régi
Álomvonat messze járt, az újat pedig még nem engedték ki a remízből.
Ott találta magát a gép előtt: ujja a billentyűzeten nyugszik, míg
egyik weblapról a másikra siklik – ilyenkor értette igazán, mit jelent a
szörfözés.
Hétköznapi üzenettel kezdődött az egész.
Valaki
bejelölte őt az egyik oldalon, és várta a visszaigazolást. Azon az estén
– talán a tavaszi nap szeszélyessége, talán a megszokás tette –
érzékszervei nem fújtak riadót. Hogyan is tételezhette fel az egyelőre
ismeretlen, arc és mozdulatok és hang nélküli Jelentkezőről, hogy
rosszra tör és belegázol élete állóvizébe?
A férfi szinte egész
életét elvágyódó, jobbra s szebbre áhítozó idegenek között, papírtájak
és színes számlák színpadi díszletei között töltötte.
A Jelentkező
Kiss Erikának mondta magát, és azt állította, a férfit az iskolából
ismeri. A férfi összehúzott szemmel, közelről nézte az Adatlap oldalára
feltett fakó, szemcsés profilképeket. A nő arca és alakja is elmosódott.
A
halvány képek mégis szépnek mutatták (vörös, göndör haj, keskeny
szempár, hosszú, görög orr, duzzadt ajkak) – egy szépség áttetsző
árnyékának.
Még szerencse, hogy nem telefonon hívta, vagy nem
személyesen állított be. De miért is tette volna? Mi venné rá, hogy –
kinyúlva az eltelt évek kútjából – megkeresse őt? Egyáltalán, miért lép
be valaki annyi év után más életébe?
Ó, a válasz egyszerű, felelt
magának habozás nélkül, mert nem arra kíváncsi, akit felkeres, hanem
arra, mit szól hozzá, akit felkeresett.
Kicsoda ez a Kiss Erika?
Vacakolt még egy ideig, majd kilépett a gépből anélkül, hogy elfogadta
volna a felkínálkozást. Az éj – bár a réseken át hideg levegő suhant a
szobákon, mint nedves cérna a tűfokokon – fülledt volt, forró és
fenyegető.
Émelyegve ébredt. A reggeli zuhanyozás csak rontott a
helyzeten. Hosszú idő óta először tanulmányozta alaposan az embert a
tükörben. Elnyűttnek, randának és ellenszenvesen idegennek találta, mint
egy másik időzónából érkezőt, egy átutazót. Látta magát, ahogy az
emberek között mozog, leül a metrón vagy szalámis szendvicsébe harap.
Két napig tartott, míg kiheverte az első találkozást.
Két nap – két éjszaka. Úgy várakozott a monitorra meredve, mint éhes macska az egérlyuk előtt.
A Nő nem küldött új képeket, és nem árult el magáról többet. Kiss Erika volt, semmi más.
Csütörtök reggel csak tántorgott a házban, nekiverődött a bútoroknak,
leforrázta a kézfejét a kávéval, de a családja – szokatlan módon –
elnézte botladozását. Asszonya még akkor sem kapta fel a fejét, amikor
Erikának szólította, noha Éva a neve. És neki sem tűnt fel, hogy
felesége kerüli a pillantását, és kínosan ügyel, hogy ne maradjanak
hosszabb ideig kettesben.
Tudta, hogy a kialvatlanság miatt túl
élesen reagál: amit hall és lát, senki más nem hallja, nem látja.
Újonnan szerzett magabiztossággal vágott megváltozott életének –
visszajelzett a nőnek, aki mélységes hallgatásba burkolózott.