Katonák egy csoportja: hatan. Egyikük a fotósra
mutat: „Fénykép készül, barátaim.” A többiek felfigyelnek: „Hogy mi
van?” Összekapják magukat, fegyverükhöz nyúlnak, kíváncsiak. Egyikük
mosolyog. Örül, hogy megörökíti őt
a fényképész. A többiek
meglepettek és tanácstalanok. A puskák csöve többfelé mutat. Egyik
merőlegesen jobbra, három mintha bennünket keresne, vagy a fotográfust
célozná. Mind a fényképezőgépet nézik. Fiatalok, húsz és harminc között,
talán csak egyikük idősebb. Nemrégen jöttek el otthonról, még van
bennük tartás. Úgy tudják: fontos dologra vállalkoztak. Mivel tölthetik
napjaikat? Gyakorlatoznak. Egyik helyről vonulnak a másikra. Vagy árkot
ásnak: készülnek az ütközetre. De lehet, hogy épp most élték túl az
elsőt. Meghúzták magukat a golyózáporban. Egyikük-másikuk talán a
fegyverét is elsütötte. Most várakoznak. Nehezen telhet az idő. Fő
tevékenységük: túlélni. Mi lehet a valódi foglalkozásuk? Az a mosolygós
hátul, ő tűnik a legértelmesebbnek. Foglalkozása még nincsen, talán
orvosnak készül. Jóképű, kedvelik a lányok. Milyen álmodozó tekintetű,
aki tőle jobbra áll! Mintha nem tudná, mit kell itt csinálni.
Jóindulatú, de málé. Szorítok neki – hiszen már ismerős! –, hogy túlélje
a háborút. Nem katonának való. Ha túléli? Mi lesz belőle? Irodistának
tanul. Vagy mesterséget választ. Talán szabó lesz.
S a többiek?
Hentes, textilkereskedő, postás, szobafestő. Akármi, most
felfüggesztetett. Most mind a hatan csak honvédők. Egyenruhában.
Meglepődésük beszédes: elszoktak a velük egy nyelvet beszélő emberek
közösségétől. A katona céljai magasrendűek, a hőstett reményével lép a
seregbe. Hogy védje népét, hazáját, otthonát, feleségét, gyermekét. De
vannak, akiknek eleve nincs reményük. Mást nem akarnak, csak ép bőrrel
megúszni. Lehet így élni? Mi történik velük? Alighanem semmi. Parttalan
eseménytelenség vagy végeérhetetlen szorongás. Csak az otthon
fedezékében dicsőséges „harcosnak lenni”. Ami a polgári élettől távol
van: légbe foszlik. A hősiesen megvívott ütközetekről utólag írnak a
tudósítók, amikor már minden megtörtént. Már ha tudják, mi történt. A
tények azért is hamisíthatók oly könynyen, mert mindenki csak a vele
történteket ismeri. Meg amit a csapattársak mesélnek. Ám mikor katonák
ezrei vesznek részt egy ütközetben – az I. világháborúban még volt ilyen
–, senki sem tudhatja valójában, mi történik. Ami biztos: meg kell
úszni. Vagy el kell jutni egyik menedéktől a másikig.
A parancs
parancs. A katona nem gondolkodhat. Ám amikor parancsot kell
végrehajtania, legalább van előtte cél. A teljesítmény reménye.
Előírják, megmondják: izgalmas. Előtte, utána: unalom. A fotó örökíti
meg őket: így üzen(nek) az otthoniaknak. Míg „repül a kismadár”.
Egy
másik kép. Átható tekintetű katona egy ápolónő társaságában. Úgy tűnik,
a fiúnak nincs keze, csak gépe, amire fehúzhatja katonakabátját. Talán
mindkét karját leszakította egy gránát, és épp csak életben maradt. Most
lábadozik. Sikertörténet. Még a kórház társalgójába is kiültették. A
háttérben lepedővel borított kórházi fekvőhely. Nem ágy. Meleg van a
boltíves, régi udvarházakat idéző mennyezet alatt, a bejárati ajtó
mellett. A szoba sarkában vaskályha duruzsol. Jó ilyenkor tűz közelében.
Nem kell cidrizni odakint, ahol dermesztő a fagy, tombol a tél. Nem
mondhatni, hogy az ötlet, mely egykor megszületett valakiben, valamikor,
a „háború” eszméje – hogy harcoljon egyik „ország” a másikkal, egyik
felfegyverzett hadsereg egy másik felfegyverzett hadsereggel – ennek a
fiatalembernek az életében következmények nélkül maradt. Mégis derűs. A
megörökített életkép azt sugallja: lám, az élet folytatható. Van ugyan
abban a tekintetben egy cseppnyi szomorúság, de ahhoz jobban oda kell
figyelni. Különben szilárd optimizmust sugall a kép – és a kedves nővér
is mosolyog. Talán épp az imént mondta: „Látja, törzsőrmester úr, még a
fényképész úr is eljött, hogy megörökítse. Büszkék vagyunk...” –
Büszkeség dagaszthatja a fotográfus mellét is. Bizonyára ő is mosolyog,
hisz minden jóra fordul. Hiába tudják, hogy a katona kezét nem adhatja
vissza senki. Se a fotós, se a kedves nővér. Mindhárman tudják. Amikor
ki-ki egyedül marad, eltagadhatatlan. De azt a pillanatot nem örökíti
meg a fotográfus.
Katonák esznek. Ellesett pillanat. Tizenhárman egy
sorban. Tizenegy egyszerre emeli a karját, mintha vezényszóra tennék.
„Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest…” Rétes nincs. Leves van. A
tekintetüket mágnesként vonzza a tányérjuk. Mind odanéz. Csak a sorban
nyolcadik veszi észre a szemfüles fotóst. Egyedül ő kandikál ki a
sorból. A többiek önfeledten merülnek el az élvezetben. Valaki szemben
áll velük. Őrzi őket? Vagy figyeli, mi történik? Mi történhetne?
Kedvetlen, mint akit meggyötört az élet. Rosszul tartja magát. Kidugja a
hasát. Háta hajlott, válla apátiát, hanyagságot mutat – és
kegyetlenségről árulkodik. Mintha nem tetszene neki a feladat.
ELLENŐRZÉS. De miért? Mitől félnek a tiszt urak? Itt megszöknek a
közkatonák? Ezért éheztetik őket? Vagy a rosszkedvű őrnek büntetésből
kell végignézni, hogy egyenruhás társai zabálnak? Egyedül neki nem
szabad enni? A sor felső végén ketten mintha nem a csapathoz
tartoznának. Így vannak libasorban tizenhárman. Azok ketten, ott a
végeken: kivételezettek. Annyira jóllakottak, hogy fecserész(het)nek.
Igaz, messze vannak, a sor végén. Olyanok így tizennégyen együtt, mintha
egy Rejtő-könyvben vagy az idegenlégióban lennének. Adjunk címet hát a
meglesett életképnek! Legyen a címe: EVÉS. Ahogy a fényképész
megörökítette. Merthogy... megörökítésre érdemes. Hogy lássuk. Nem igaz?