←Vissza

Liget.org   »   2010 / 8   »   Fenyő Ervin  –  Fronton innen, fronton túl
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2033
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Katonák egy csoportja: hatan. Egyikük a fotósra mutat: „Fénykép készül, barátaim.” A többiek felfigyelnek: „Hogy mi van?” Összekapják magukat, fegyverükhöz nyúlnak, kíváncsiak. Egyikük mosolyog. Örül, hogy megörökíti őt
a fényképész. A többiek meglepettek és tanácstalanok. A puskák csöve többfelé mutat. Egyik merőlegesen jobbra, három mintha bennünket keresne, vagy a fotográfust célozná. Mind a fényképezőgépet nézik. Fiatalok, húsz és harminc között, talán csak egyikük idősebb. Nemrégen jöttek el otthonról, még van bennük tartás. Úgy tudják: fontos dologra vállalkoztak. Mivel tölthetik napjaikat? Gyakorlatoznak. Egyik helyről vonulnak a másikra. Vagy árkot ásnak: készülnek az ütközetre. De lehet, hogy épp most élték túl az elsőt. Meghúzták magukat a golyózáporban. Egyikük-másikuk talán a fegyverét is elsütötte. Most várakoznak. Nehezen telhet az idő. Fő tevékenységük: túlélni. Mi lehet a valódi foglalkozásuk? Az a mosolygós hátul, ő tűnik a legértelmesebbnek. Foglalkozása még nincsen, talán orvosnak készül. Jóképű, kedvelik a lányok. Milyen álmodozó tekintetű, aki tőle jobbra áll! Mintha nem tudná, mit kell itt csinálni. Jóindulatú, de málé. Szorítok neki – hiszen már ismerős! –, hogy túlélje a háborút. Nem katonának való. Ha túléli? Mi lesz belőle? Irodistának tanul. Vagy mesterséget választ. Talán szabó lesz.
S a többiek? Hentes, textilkereskedő, postás, szobafestő. Akármi, most felfüggesztetett. Most mind a hatan csak honvédők. Egyenruhában. Meglepődésük beszédes: elszoktak a velük egy nyelvet beszélő emberek közösségétől. A katona céljai magasrendűek, a hőstett reményével lép a seregbe. Hogy védje népét, hazáját, otthonát, feleségét, gyermekét. De vannak, akiknek eleve nincs reményük. Mást nem akarnak, csak ép bőrrel megúszni. Lehet így élni? Mi történik velük? Alighanem semmi. Parttalan eseménytelenség vagy végeérhetetlen szorongás. Csak az otthon fedezékében dicsőséges „harcosnak lenni”. Ami a polgári élettől távol van: légbe foszlik. A hősiesen megvívott ütközetekről utólag írnak a tudósítók, amikor már minden megtörtént. Már ha tudják, mi történt. A tények azért is hamisíthatók oly könynyen, mert mindenki csak a vele történteket ismeri. Meg amit a csapattársak mesélnek. Ám mikor katonák ezrei vesznek részt egy ütközetben – az I. világháborúban még volt ilyen –, senki sem tudhatja valójában, mi történik. Ami biztos: meg kell úszni. Vagy el kell jutni egyik menedéktől a másikig.
A parancs parancs. A katona nem gondolkodhat. Ám amikor parancsot kell végrehajtania, legalább van előtte cél. A teljesítmény reménye. Előírják, megmondják: izgalmas. Előtte, utána: unalom. A fotó örökíti meg őket: így üzen(nek) az otthoniaknak. Míg „repül a kismadár”.
Egy másik kép. Átható tekintetű katona egy ápolónő társaságában. Úgy tűnik, a fiúnak nincs keze, csak gépe, amire fehúzhatja katonakabátját. Talán mindkét karját leszakította egy gránát, és épp csak életben maradt. Most lábadozik. Sikertörténet. Még a kórház társalgójába is kiültették. A háttérben lepedővel borított kórházi fekvőhely. Nem ágy. Meleg van a boltíves, régi udvarházakat idéző mennyezet alatt, a bejárati ajtó mellett. A szoba sarkában vaskályha duruzsol. Jó ilyenkor tűz közelében. Nem kell cidrizni odakint, ahol dermesztő a fagy, tombol a tél. Nem mondhatni, hogy az ötlet, mely egykor megszületett valakiben, valamikor, a „háború” eszméje – hogy harcoljon egyik „ország” a másikkal, egyik felfegyverzett hadsereg egy másik felfegyverzett hadsereggel – ennek a fiatalembernek az életében következmények nélkül maradt. Mégis derűs. A megörökített életkép azt sugallja: lám, az élet folytatható. Van ugyan abban a tekintetben egy cseppnyi szomorúság, de ahhoz jobban oda kell figyelni. Különben szilárd optimizmust sugall a kép – és a kedves nővér is mosolyog. Talán épp az imént mondta: „Látja, törzsőrmester úr, még a fényképész úr is eljött, hogy megörökítse. Büszkék vagyunk...” – Büszkeség dagaszthatja a fotográfus mellét is. Bizonyára ő is mosolyog, hisz minden jóra fordul. Hiába tudják, hogy a katona kezét nem adhatja vissza senki. Se a fotós, se a kedves nővér. Mindhárman tudják. Amikor ki-ki egyedül marad, eltagadhatatlan. De azt a pillanatot nem örökíti meg a fotográfus.
Katonák esznek. Ellesett pillanat. Tizenhárman egy sorban. Tizenegy egyszerre emeli a karját, mintha vezényszóra tennék. „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest…” Rétes nincs. Leves van. A tekintetüket mágnesként vonzza a tányérjuk. Mind odanéz. Csak a sorban nyolcadik veszi észre a szemfüles fotóst. Egyedül ő kandikál ki a sorból. A többiek önfeledten merülnek el az élvezetben. Valaki szemben áll velük. Őrzi őket? Vagy figyeli, mi történik? Mi történhetne? Kedvetlen, mint akit meggyötört az élet. Rosszul tartja magát. Kidugja a hasát. Háta hajlott, válla apátiát, hanyagságot mutat – és kegyetlenségről árulkodik. Mintha nem tetszene neki a feladat. ELLENŐRZÉS. De miért? Mitől félnek a tiszt urak? Itt megszöknek a közkatonák? Ezért éheztetik őket? Vagy a rosszkedvű őrnek büntetésből kell végignézni, hogy egyenruhás társai zabálnak? Egyedül neki nem szabad enni? A sor felső végén ketten mintha nem a csapathoz tartoznának. Így vannak libasorban tizenhárman. Azok ketten, ott a végeken: kivételezettek. Annyira jóllakottak, hogy fecserész(het)nek. Igaz, messze vannak, a sor végén. Olyanok így tizennégyen együtt, mintha egy Rejtő-könyvben vagy az idegenlégióban lennének. Adjunk címet hát a meglesett életképnek! Legyen a címe: EVÉS. Ahogy a fényképész megörökítette. Merthogy... megörökítésre érdemes. Hogy lássuk. Nem igaz?