Sok mindennel próbálkoztam már életem során – a
medvecukortól a vizes papucsig –, amivel kétségbeesésbe taszíthattam
magam. Bánatos férfikoromba érve, a kikötő sarkába tolt, horgonyát
vesztett, elhagyott hajóként, más elfoglaltságok után néztem. Váratlanul
segítségemre sietett hirtelen megromlott látásom. A gyöngeség, hogy
mindent újra fel kell fedeznem. Szabad ösvényeket, rejtekutakat. Igen,
rejtekutakat abban a parkban, amelynek homályos körvonalai csak lassan
bontakoznak ki előttem. Hosszú ideig az sem biztos, hogy ezek a
körvonalak összeállnak valamivé, és ha összeállnak, valóban kényelmes
park lesz-e belőlük, nem pedig szeszélyes dzsungel. De ha park, hát
park. A platánok, bukszusok, filodendronok és még inkább az ugyanott
ugyanolyan gazdagon burjánzó járványok, háborúk között könynyű
eltévedni. Még akkor is, ha ezekben a járványokban, háborúkban most nem
hal meg senki, hiszen ezek csak olyan járványok, háborúk, mint a cédulák
öreg bútorokon valamelyik régiségkereskedésben. Talán a Kramolin Alajos
utca 6. szám alattiban. Vagy mégis inkább mellette. Akárhogyan is, az
ár nem olvasható rajtuk, csak az, hogy már eladták őket. De ne is
gondoljunk erre, ahogy nem gondolunk arra a térre, amibe ez az utca (a
Kramolin Alajos utca) pár kanyar után majd belészalad, s ahol a nemrég
megérkezett fényképész szaladgál fel s alá. Maradjunk az utcán, ami itt
kint inkább hosszan elnyúló, kényelmes lépcsősor. Kifut a városból, fel a
hegyre, a kilátóhoz. Könnyű séta esik rajta, de egy séta még nem
megoldás, bár kezdésnek és befejezésnek sem rossz.
Miután
visszaértünk a városba, szomorúan váltunk el egymástól, pedig semmi
okunk nem volt a szomorúságra, és ebből a csendes lézengésből hazaérni
is jó. Picit megnyugodni, csak magunkban beszélni, keresni kényszeresen
tágra nyílt szemmel egy újabb ösvényt. A telefoncsörgésre felvettem a
kagylót, de ugyanazzal a mozdulattal ijedten le is tettem. Azonnal újra
megszólalt a készülék. Másodszorra sem szóltam a kagyló egymás mellé
vert sötét gödreibe, ahonnét lassú mérgezésként ömlöttek ki a suttogó
szavak: a kilátó mögötti völgyben...
A kilátó mögötti völgyben a
gyógyfürdőt 1863 áprilisában avatták fel. Kezdetben megelégedtek egy
aprócska egyszintes épülettel, ami csak annyiban különbözött bármelyik
más félreeső fogadótól, hogy vastag deszkákkal körbefogva meleg, zöld
vizet felfogó medence tátogott mellette. Ebben mártózhattak meg, akik
véletlenül idetévedtek. A víz azonban valóban gyógyító erejűnek
bizonyult, aminek híre kelt, először csak a környéken, a megyében, aztán
feltünedeztek az ország távolabbi vidékein lakó vendégek is. Pár év
múlva bővíteni kellett az épületet, és amikor a tizedik évfordulót
ünnepelték, senki sem ismert volna rá az első építés rozzant
házacskájára. Ekkor alakították ki a zenetermet. (Mit? A zenetermet.)
Tágas helyiség az épület északi szárnyában, nagy ablakokkal, kijárással a
teraszra. A négy sarokba egy-egy életnagyságú szobrot helyeztek el. A
következő század elejére azonban gyorsan divatjamúlttá vált, az emberek
inkább táncolni akartak. Sok munkával nem járt, átalakították
táncteremmé. A szobrokat kipakolták az épület mögé, a személyzeti
bejáróhoz. Ott ácsorogtak ezután télen-nyáron, egykedvűen, mintha
koncert után lennének, fehér márvány mozdulatlan zenészek. Hangszereiket
úgy ölelték magukhoz, mintha elcsigázottságukban támaszkodnának rájuk.
Elfelejtették őket, por ült meg rajtuk, levelek halmozódtak a lábaikhoz,
de a hangszerek aranyozása az idő múlásával is élénk maradt. Talán ez a
csillogás igézte meg az egyik vendéget, név szerint Kobalth Tamást, a
híres kalandor könyvelőt... (Kit? Na jó, igaz.) Talán ez a csillogás
igézte meg a kertet rendben tartó és a ház körül dolgozgató mindenest,
az idősödő társtalan férfit, aki egy semmitmondóan fényes délutánon a
legszélső szobrot magával vitte. Nem cipelte messzire, csak a hegy
aljában lévő kis fészerig. Ide állította be az ajtó mögé. Napokig rá sem
nézett, és nagyon meglepődött, amikor egy este, semmitől sem tartva
betoppant az összetákolt faépületbe és rábukkant szomorú zenészére. Hát
mihez kezdjek veled? – kérdezte a szobortól alig titkolt ellenszenvvel.
Később rákiáltott: Mit akarsz itt?! Mert tényleg nem tudta, mitévő
legyen a szoborral. Félt is, hogy majd keresni fogják. Az értékét nem
tudta megítélni, de egy szobor mégiscsak olyasmi, ami túlmutat az ő
életén. Ráadásul lopta. Nem hagyta nyugodni a gondolat: lopott, méghozzá
olyasvalamit, aminek nem tudta hasznát venni. Ettől még mérgesebb lett,
és ezután ha a fészer környékén járt, haragra gyúlt, s már messziről
átkozta a szobrot. Ha rányitotta az ajtót, üvöltött. Te innen-onnan
szalajtott istenbarma! Hogy ott dögölnél meg, ahol vagy! Aztán egyszer
egy jó nagyot belerúgott. A szobor, a hangszerét magához ölelő férfi,
némán eldőlt.
Letettem a telefont. Jó ideje nem szólt bele senki. A
történet folytatását Kovács Marci barátom a Kakukkban még aznap este
elmondta, jóllehet halvány fogalma sem volt róla, hogy egy megkezdett
történetet mesél.
Ide figyelj komám, annyit te is tudsz, hogy
leléptünk, amint lehetett, aztán jöttünk toronyiránt haza, keresztül a
hegyeken. Az utakat persze elkerültük, de én ismerem az erdőt, minden
fát, minden bokrot. Amíg lehetett, a gerincen jöttünk, és csak akkor
ereszkedtünk le, amikor már elég közel voltunk. De a városba még nem
mertem bejönni. Bujkáltam itt a környéken, kint a gyógyfürdőnél, meg
arrafelé több helyen. De pont a fürdőbe nem mentem be, mindig volt ott
valaki, felismerhettek volna. Megkerültem inkább a kis hegyet megint és a
fészerhez jutottam. (Ez volt hát a másik rejtekút. Mit beszélsz? Ide
figyelsz te egyáltalán? Tudod, melyik fészerről beszélek? Na, jó.)
Szóval elég rosszul voltam. Nem ettem napok óta és meg akartam
szabadulni a ruháimtól, a városba, mondom, még nem mertem bejönni.
Benyomtam az ajtót, és ott is van a fészer. Gondoltam, hátha találok
valamit enni. Persze kaja semmi, egy kis kenyérhéj sem. Akkor kezdem
feltúrni a szekrényeket, ládákat, kosarakat ruha után. És a Marci nagy
kezeivel úgy kapkod itt a Kakukkban, mintha éppen most keresne civil
ruhát a fészerben. A fürdőből odahordtak sok minden limlomot. Valami
színtársulat jelmezeit is, úgyhogy nem kellett sokáig keresnem, a nagy
mosodai zsákból kifordult a földre egy halom ruha. De valami háborús
darabot játszhattak legutoljára, mert csupa egyenruha volt benne, meg
ilyen fátyolos királykisasszony-jelmezek. Férfiruha semmi más.
Képzelheted! Éppen meg akarok szabadulni az egyenruhámtól és csak
egyenruhát találok abban a rohadt házban. Bárhova nyúlok, mindenhol
egyenruha, vagy ilyen flitteres női báli ruhák. Röhögtem kínomban, aztán
meg szétdobáltam mindent. Erre elájultam vagy elaludtam, nem tudom már,
csak arra emlékszem, hogy kelek fel és valaki fekszik mellettem. Meg
sem ijedtem, meg sem lepődtem. Rágyújtottam azzal a szívinfarktus előtti
nyugalommal, amit nem lehet elmesélni és megfordulok, hát látom, hogy
csak egy szobor. Bedöntötték a fal mellé a szalmára, mintha pihenne.
Mérgemben ráhúztam valami tüllszoknyát a fejére, meg az ujjai közé
tettem a csikket...
A Kakukk bezárt, Kovács Marci esküdözött, hogy
másnap este elmeséli, hogyan jött le a városba, de akkor engem már más
érdekelt. Láttam megérkezni a fényképészt, láttam, ahogy izgatottan
szaladgál ide-oda a városban.
A szállodába, a rendőrségre, a
kávéházba, a gyógyszertárba, a pályaudvarra, a templomba. Fel s alá
egész nap. Közben több embert is megállított, magyarázott nekik valamit
nagy hangon. Néha kiabált. Néztem a fényképészt az ablakomból, és amikor
esteledni kezdett, felhívtam megint Z-t. Kértem, hogy találkozzunk és
hozza el a fényképet is. Meg szeretném nézni még egyszer.
A temető
bejáratához beszéltük meg a találkozót. El akartam kerülni, hogy akár
csak véletlenül is, összeakadjunk a megkergült fényképésszel.
Z.
pontos volt, én késtem kicsit. Tudsz valamit? A negatívokat keresi. Nem
fogja megtalálni? Néztük egy darabig szótlanul az égbe szökkenő kapu két
oldalán ácsorgó krizantém-árusokat. Miért olyan fontos ez neki? Fél,
hogy megbolondul – mondta csendesen Z., és előhúzta a képet. A kezembe
vettem és jó alaposan megnéztem. Ő úgy emlékszik, egy női ruhába
öltöztetett szobrot fényképezett le. Bólogattam. Hallottam erről
valamit. Elfordultam, visszaadtam a fényképet. Közben elindultunk,
sétáltunk át a temetőn az alsóvárosi bejárathoz, de a szemem előtt
továbbra is a heverő katona lebegett, azon járt az eszem. Az előhívás
után az emlékezetet elmosó, a látványt kijavító ténykép nem tudta
máshogy megérteni saját jelentőségét, csak úgy, ha élettel tölti meg a
feldőlt szobrot. Így lett a szoborból fixíroldattal életre festett s
azon nyomban papírba ölt katona. S ebben az új, megelevenedett
valóságában hordozott magában valamit mindazok sorsából, akiknek közük
volt hozzá. A tolvajé volt a félszeg mozdulat, amivel mintegy véletlenül
magához ölelte a hangszerét. A katonáé a ruhája és a kipihenhetetlen
fáradtság a szalmakupacon. A fényképészé pedig a tekintet céltalan
áthatósága. A fenyegetés vagy biztatás, hogy valaki mégis mindig mindent
(jobban) lát.