←Vissza

Liget.org   »   2010 / 8   »   Valachi Anna  –  Katonadolgok
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2025
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Divatdiktátor legyen a talpán, aki egy hónap alatt képes átformálni a férfiak öltözködési szokásait. A nagybetűs Történelemnek 1914 nyarán játszva sikerült ez a mutatvány. Gavrilo Princip szerb diák június 28-án gyilkolta meg Szarajevóban az osztrák-magyar trónörököst, egy hónap múlva az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának – s ekkortól fogva váltotta föl a hadköteles férfilakosság ruhatárában a civil öltözéket a hazafiság jelképes viselete: az uniformis.
Az általános mozgósítás idején a ruha- és fegyvergyárosok mellett a fotográfusokra is jó idők jártak, hiszen a frontra induló katonák tömegével keresték föl műtermeiket, hogy megörökíttessék magukat átmenetinek vélt, háborús „jelmezükben”. A „boldog békeidők” évtizedei után a magyar bakák nem kételkedtek abban, hogy mire a levelek lehullanak, itthon ünnepelhetik győzelmüket.
De ahogy az őszre új és új tavasz jött, a diadal esélye egyre csökkent. 1915 áprilisában még „önként, dalolva” indultak az orosz frontra a népfelkelők, de parancsnokaik már taktikusan fogalmazták a vezényszavakat: „visszavonulás az ellenség kifárasztása céljából”. Minél tovább tartott a „nagy háború”, egyre kevesebb remény tükröződött az újonnan bevonuló vagy szabadságos katonák szemében. Pedig még nem is sejthették, hogy a négy évig húzódó hadjárat tizenötmillió halálos áldozatot követel majd.
Apai nagyapámról két műtermi fénykép készült: a templomi szertartást követő, elegáns esküvői fotó, majd néhány évvel később a bevonulása előtti fess, katonaruhás portré. Mindkét felvételen ugyanolyan ápolt, fekete, kackiás bajuszt viselt, mint a megboldogult Ferenc Ferdinánd, a világégés eleven „szikrája” és legelső áldozata. Ez a kép volt számomra az utolsó vizuális bizonyosság arról, hogy a modell tényleg létezett, és hogy lány létemre – hajszínét, arcformáját mintázva – tényleg hasonlítok rá. (Persze, a bajuszt leszámítva.)
Most megilletődve nézegetem ezt a csoportképet, amely hat fölfegyverzett, első világháborús katonát ábrázol, téli menetfölszerelésben – s látnom kell: egyenruha ide, homlokba behúzott sapka oda, a markáns profil és a férfias arcszőrzet uniformisban is egyénít.
A bal szélen álló, fekete pödrött bajszú katona pontosan úgy néz ki, mint amilyen nagypapa lehetett, miután bevonult. Apám is csak fényképről ismerte, hiszen még csak ötéves volt – öccse pedig három –, amikor a sebesült családfő meghalt egy katonakórházban. Eltűnt, mintha sohasem élt volna, akárcsak a tábori lelkész áldásával elföldelt katonák milliói a jeltelen sírokban. Nagymamám özvegyen élte le az életét.
Nagy kérdés: mennyivel jártak jobban azok, akik túlélték a háborút, de amputálni kellett a lábukat, a karjukat; akik megsüketültek, netán elvesztették a látásukat, s halálukig hadirokkant-segélyből tengették az életüket?
A Tolnai Világlapja hétről hétre fényképes tudósításokban számolt be a magyar katonák csapatmozdulatairól, közreadva a hadügyminisztériumban öszszeállított veszteséglistákat. S már az első lajstrom több mint háromezer halott, rokkant, illetve hadifogoly nevét tartalmazta.
A kórházakban, a laktanyákban, a katonai szemléken, a frontvonalban készült fotódokumentumok azonban már nem magáncélra, s főleg: nem műteremben, hanem a háborús helyszíneken készültek, új műfajt alkotva a fényképezés, illetve a sajtó történetében.
Soha nem függött annyira az emberek sorsa, magánélete az ország (a monarchia) politikai helyzetétől, mint a háborús években, amikor a privát szférát, a közgondolkodást – és közvetítőjét: az irodalmat is – a külső események alakították. A publicisták kezdetben szinte egyöntetűen a háború mellett agitáltak. Schöpflin Aladár, a Nyugat kritikusa 1914 szeptemberében euforikus hangú nyílt levélben üdvözölte „katona öccsét”, aki – az otthonmaradók helyett is – megismerheti „a cselekvés gyönyörét”.
Az írók közül Molnár Ferenc 1914–1915 novembere között Az Est lapot tudósította a galíciai frontról. Balázs Béla önkéntes honvédként vonult be, hogy „együtt éhezzen, fázzon, vérezzen” azokkal, akik nála is többet szenvednek, s naplót írt élményeiről. Ekkoriban Móricz Zsigmond is haditudósító-riporterként járta a frontot. Aki nem bújt angyalbőrbe, vagy elutasította a háborút, azt hazafiatlansággal vádolták. A beteg Ady Endrét kétszer is sorozóbizottság elé idézték, noha tudták róla, hogy alkalmatlan a szolgálatra. Babits Mihály Fortissimo című – a háborús szenvedésekre „süket istent” káromló-tagadó – verse miatt a Nyugat 1917. március elsején megjelent számát elkobozták.
A militáns szellem külsőségekben is érvényesült. Harmat Páltól tudjuk, hogy 1918. szeptember 28–29-én Budapesten, a Tudományos Akadémián rendezett V. Nemzetközi Pszichoanalitikus Kongresszus csaknem minden résztvevője katonai egyenruhában jelent meg – talán csak Freud professzor, a tudósító Kosztolányi Dezső és a hölgyek voltak civilben. A honvédelmi minisztérium érdeklődését a kongresszus témája (a háborús neurózisok kezelése és gyógyítása) váltotta ki. A referátumot Ferenczi Sándor tartotta, aki bevonulása óta „szakosodott” a témára. 1915 szeptemberében, amikor a két katonafia és hadszolgálatra kötelezett munkatársai sorsáért aggódó Freud meglátogatta magyar orvosbarátját a pápai kaszárnyában, a közös fotón is megörökített, katonaruhás Ferenczi doktor részletesen megtárgyalta vele mindazt, amiről leveleiben már említést tett: híres „lovas analízise” mellett a frontharcosokkal történt borzalmakat, a háború okozta lelki sérülések fajtáit és lehetséges gyógyításukat.
Hogy mindez – a szó közkeletű értelmében – nem „katonadolog”, már akkor sejtette, amikor a hadüzenet hírére „a veszedelmek jégkorszakáról” írt cikkében „kozmikus laboratóriumi kísérletnek” nevezte a háborút. Az emberek ösztönműködését tanulmányozó orvos szerint a kataklizma új vizsgálódási alkalom a pszichológusoknak: „a maga bensőbb, igazibb mivoltában” segít megmutatni „az emberben a gyermeket, a vadat és az ősembert”.
Baljósan hangzó, tudományos föltevése fényesen igazolódott.