Divatdiktátor legyen a talpán, aki egy hónap
alatt képes átformálni a férfiak öltözködési szokásait. A nagybetűs
Történelemnek 1914 nyarán játszva sikerült ez a mutatvány. Gavrilo
Princip szerb diák június 28-án gyilkolta meg Szarajevóban az
osztrák-magyar trónörököst, egy hónap múlva az Osztrák-Magyar Monarchia
hadat üzent Szerbiának – s ekkortól fogva váltotta föl a hadköteles
férfilakosság ruhatárában a civil öltözéket a hazafiság jelképes
viselete: az uniformis.
Az általános mozgósítás idején a ruha- és
fegyvergyárosok mellett a fotográfusokra is jó idők jártak, hiszen a
frontra induló katonák tömegével keresték föl műtermeiket, hogy
megörökíttessék magukat átmenetinek vélt, háborús „jelmezükben”. A
„boldog békeidők” évtizedei után a magyar bakák nem kételkedtek abban,
hogy mire a levelek lehullanak, itthon ünnepelhetik győzelmüket.
De
ahogy az őszre új és új tavasz jött, a diadal esélye egyre csökkent.
1915 áprilisában még „önként, dalolva” indultak az orosz frontra a
népfelkelők, de parancsnokaik már taktikusan fogalmazták a
vezényszavakat: „visszavonulás az ellenség kifárasztása céljából”. Minél
tovább tartott a „nagy háború”, egyre kevesebb remény tükröződött az
újonnan bevonuló vagy szabadságos katonák szemében. Pedig még nem is
sejthették, hogy a négy évig húzódó hadjárat tizenötmillió halálos
áldozatot követel majd.
Apai nagyapámról két műtermi fénykép
készült: a templomi szertartást követő, elegáns esküvői fotó, majd
néhány évvel később a bevonulása előtti fess, katonaruhás portré.
Mindkét felvételen ugyanolyan ápolt, fekete, kackiás bajuszt viselt,
mint a megboldogult Ferenc Ferdinánd, a világégés eleven „szikrája” és
legelső áldozata. Ez a kép volt számomra az utolsó vizuális bizonyosság
arról, hogy a modell tényleg létezett, és hogy lány létemre – hajszínét,
arcformáját mintázva – tényleg hasonlítok rá. (Persze, a bajuszt
leszámítva.)
Most megilletődve nézegetem ezt a csoportképet, amely
hat fölfegyverzett, első világháborús katonát ábrázol, téli
menetfölszerelésben – s látnom kell: egyenruha ide, homlokba behúzott
sapka oda, a markáns profil és a férfias arcszőrzet uniformisban is
egyénít.
A bal szélen álló, fekete pödrött bajszú katona pontosan
úgy néz ki, mint amilyen nagypapa lehetett, miután bevonult. Apám is
csak fényképről ismerte, hiszen még csak ötéves volt – öccse pedig három
–, amikor a sebesült családfő meghalt egy katonakórházban. Eltűnt,
mintha sohasem élt volna, akárcsak a tábori lelkész áldásával elföldelt
katonák milliói a jeltelen sírokban. Nagymamám özvegyen élte le az
életét.
Nagy kérdés: mennyivel jártak jobban azok, akik túlélték a
háborút, de amputálni kellett a lábukat, a karjukat; akik megsüketültek,
netán elvesztették a látásukat, s halálukig hadirokkant-segélyből
tengették az életüket?
A Tolnai Világlapja hétről hétre fényképes
tudósításokban számolt be a magyar katonák csapatmozdulatairól,
közreadva a hadügyminisztériumban öszszeállított veszteséglistákat. S
már az első lajstrom több mint háromezer halott, rokkant, illetve
hadifogoly nevét tartalmazta.
A kórházakban, a laktanyákban, a
katonai szemléken, a frontvonalban készült fotódokumentumok azonban már
nem magáncélra, s főleg: nem műteremben, hanem a háborús helyszíneken
készültek, új műfajt alkotva a fényképezés, illetve a sajtó
történetében.
Soha nem függött annyira az emberek sorsa, magánélete
az ország (a monarchia) politikai helyzetétől, mint a háborús években,
amikor a privát szférát, a közgondolkodást – és közvetítőjét: az
irodalmat is – a külső események alakították. A publicisták kezdetben
szinte egyöntetűen a háború mellett agitáltak. Schöpflin Aladár, a
Nyugat kritikusa 1914 szeptemberében euforikus hangú nyílt levélben
üdvözölte „katona öccsét”, aki – az otthonmaradók helyett is –
megismerheti „a cselekvés gyönyörét”.
Az írók közül Molnár Ferenc
1914–1915 novembere között Az Est lapot tudósította a galíciai frontról.
Balázs Béla önkéntes honvédként vonult be, hogy „együtt éhezzen,
fázzon, vérezzen” azokkal, akik nála is többet szenvednek, s naplót írt
élményeiről. Ekkoriban Móricz Zsigmond is haditudósító-riporterként
járta a frontot. Aki nem bújt angyalbőrbe, vagy elutasította a háborút,
azt hazafiatlansággal vádolták. A beteg Ady Endrét kétszer is
sorozóbizottság elé idézték, noha tudták róla, hogy alkalmatlan a
szolgálatra. Babits Mihály Fortissimo című – a háborús szenvedésekre
„süket istent” káromló-tagadó – verse miatt a Nyugat 1917. március
elsején megjelent számát elkobozták.
A militáns szellem
külsőségekben is érvényesült. Harmat Páltól tudjuk, hogy 1918.
szeptember 28–29-én Budapesten, a Tudományos Akadémián rendezett V.
Nemzetközi Pszichoanalitikus Kongresszus csaknem minden résztvevője
katonai egyenruhában jelent meg – talán csak Freud professzor, a
tudósító Kosztolányi Dezső és a hölgyek voltak civilben. A honvédelmi
minisztérium érdeklődését a kongresszus témája (a háborús neurózisok
kezelése és gyógyítása) váltotta ki. A referátumot Ferenczi Sándor
tartotta, aki bevonulása óta „szakosodott” a témára. 1915
szeptemberében, amikor a két katonafia és hadszolgálatra kötelezett
munkatársai sorsáért aggódó Freud meglátogatta magyar orvosbarátját a
pápai kaszárnyában, a közös fotón is megörökített, katonaruhás Ferenczi
doktor részletesen megtárgyalta vele mindazt, amiről leveleiben már
említést tett: híres „lovas analízise” mellett a frontharcosokkal
történt borzalmakat, a háború okozta lelki sérülések fajtáit és
lehetséges gyógyításukat.
Hogy mindez – a szó közkeletű értelmében –
nem „katonadolog”, már akkor sejtette, amikor a hadüzenet hírére „a
veszedelmek jégkorszakáról” írt cikkében „kozmikus laboratóriumi
kísérletnek” nevezte a háborút. Az emberek ösztönműködését tanulmányozó
orvos szerint a kataklizma új vizsgálódási alkalom a pszichológusoknak:
„a maga bensőbb, igazibb mivoltában” segít megmutatni „az emberben a
gyermeket, a vadat és az ősembert”.
Baljósan hangzó, tudományos föltevése fényesen igazolódott.