←Vissza

Liget.org   »   2010 / 7   »   Kiss Lajos András  –  Ellenszegülni a barbárságnak – 1.
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2018
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Jan Patocˇka értelmiségfilozófiája – 1.

A szabadság abszolút érték, amelyet minden valamirevaló filozófus magáénak vall. Ez a kijelentés Szókratész óta úgyszólván evidencia. Mégis, a huszadik század filozófusai közül talán Jan Patocˇka volt az egyedüli, aki – az athéni filozófushoz hasonlóan – nem szimpla teoretikus érvekkel igazolta a szabadság megkerülhetetlen alapértékét, hanem valóságosan is élethalál kérdésnek tekintette a liberté melletti kiállást. 1975-ben, alig két évvel halála előtt, a prágai filozófus előadást tartott A szellem embere és az entellektüel címmel (persze egy illegálisan működő „magánegyetem” keretében). Patocˇka már az előadás első mondataiban érzékelteti, nagyon is tudatában van, hogy magyarázattal tartozik e két, látszólag szinonim fogalom ellenfogalmakkénti használata miatt. Érvelését azzal kezdi, hogy mindenkit óv a szellemi ember fogalmának (az eredetiben duchovní cˇlovek) félreértésétől, pontosabban a fogalom felesleges misztifikálásától. A spiritualitás embere távolról sem spiritiszta.
A zavart mindenekelőtt az okozza, hogy az entellektüel, intelligencia, intellektus stb. szavak két, egymástól teljesen eltérő értelmet rejtenek magukban. Ha az „értelmiségi” fogalmat vagy kifejezést a szorosabban vett „entellektüel” minőségében használjuk, a szó szociológiai jelentését hangsúlyozzuk. Az entellektüel kifejezés elsődlegesen egy szakma, egy foglalkozás megnevezése, tehát valamilyen kenyérkereső tevékenységre utal, amelyet a társadalmi munkamegosztás rendszerében körülhatárolható csoport végez. Az entellektüelként felfogott értelmiséginek általában diplomája van, hosszú képzésben részesül, de végső soron élete ugyanúgy alávetett a gazdasági élet törvényeinek, mint a péké vagy a kereskedőé. Ezért a külső megfigyelő számára szinte észrevehetetlen az entellektüel és a szellem embere közötti különbség. Pedig bármilyen nehéz észrevenni, illetve megfogalmazni a differenciát, mondja Patocˇka, a különbségtevésnek alapvető jelentősége van. Mindez először Platón számára tudatosult az európai történelemben. Platón – akit egész életében foglalkoztatott a fogalom kétféle jelentésének precíz elkülönítése – A szofista című dialógusban találta meg a sokáig érvényesnek tűnő megoldást. A dialógusban a beszélgetés előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a szofista (vagyis az entellektüel, a professzionális kultúrmunkás) mint a szellem emberének ellentéte olyan lény, aki folyton elrejtőzik, eltáncol, ügyesen álcázza magát, mikor a filozófus igyekszik kiismerni valódi természetét. „De hát nem nevetséges ez? Platón az elv rangjára emeli, hogy a szellemi ember alakja tökéletesen világos és konkrét, míg a szofista olyan gyanús személy, aki mindig a világosság árnyékában rejtőzik. Ez a kiindulópont némileg eltér az én modern szemléletemtől. Először is, számomra a hivatásos kultúrmunkás nyilvánvaló jelenség, és az általam használt értelemben precízen megragadható tevékenységi formák gyakorlója. Ezek a ténykedések pontosan leírhatók külső nézőpontból, továbbá szociológiailag, gazdaságilag meghatározhatók. Manapság éppenséggel a szellem embere az, aki ilyen tekintetben problémát okoz. Platón mégis megfordítja a perspektívát, és ennek az lehet az oka, hogy maga is alapvetően szellemi ember volt, akinek a szellemiség evidens és természetes érték.” Tűnjék bármilyen problematikusnak a szellemi ember fogalmának meghatározása, a helyzet mégsem reménytelen, mondja Patocˇka. A filozófus, vagyis a par exellence szellemi ember azáltal különül el a többiektől, hogy egyszer csak kérdésesnek érzi a világ dolgainak és történéseinek mindenki más számára természetes evidenciáját. Husserl fenomenológiai felismeréseit radikalizálva, illetve a görög filozófia hagyományára támaszkodva, a cseh filozófus közvetlen kapcsolatot tételez a megismerésben végbemenő fordulat és az emberi élet erkölcsi dimenziója között. A csodálkozás – ezzel kezdődik a voltaképpeni filozófia, állítja Platón és tanítványa, Arisztotelész is – nem pusztán ismeretelméleti kérdés, hogy tudniillik valahol felbukkannak olyan emberek, akik megkérdőjelezik az élet addigi menetének mindenki által elfogadott nyilvánvalóságát, és rákérdeznek az okokra és a miértekre.  A világ problematikussá tétele igazi hőstett, amelyre joggal lehetnek büszkék az európai kultúra örökösei. Szókratész és Platón voltak az elsők a világtörténelemben, akik bátran megtapasztalták, mit jelent egyedül szembenézni a világ negativitásaival, például a zsarnoksággal, a halál félelmetes ürességével stb. Azt persze nehezen lehetne vitatni, hogy a világ negativitásával így vagy úgy minden ember szembesül. Embertársaink némelyikéről, olykor éppen egy meghitt barátról kiderülhet: becsapott bennünket. „Vannak egészen durva tapasztalatok, egészen megrázóak: a halál elszenvedése, a körülöttünk lévő társadalom teljes összeomlása.” Mindannyian tapasztaljuk, hogy azok az életvilágbeli tudásformák, amelyek sokáig problémátlanul, úgymond „normális kerékvágásban” folynak, egyszer csak megbicsaklanak, és hirtelen észrevesszük: „mégsem kerek a világ”. S ha van bennünk megfelelő bátorság annak kifülelésére, hogy mit is üzen ez a sötét negativitás, valószínűleg hiába várnánk konkrét és kézzelfogható válaszokra, vagyis ott rekednénk az üresség kellős közepén, s végül egyetlen következtetésre jutnánk: „Így nem lehet élni!” (...) „De éppen ebben az ürességben jelenik meg a szellemi élet elve.” A szellem embereként felfogott értelmiségi igazi különc, aki hivatásszerűen rendezkedik be az „ürességben való életre”. Persze ez az üresség nem azonos a mozdulatlan és sötét semmivel, sokkal inkább egyfajta kíváncsiságtól vezérelt folyamatos úton levés. Az emberek többsége szinte ösztönösen igyekszik elhessegetni magától a negatív tapasztalatokat, a szellem embere viszont éppen erre teszi fel az életét, abban bízva, hogy a negativitás megtapasztalása egyúttal egy másik, újfajta élet kezdetét is jelenti. A csodálkozás korántsem passzív magatartás: „Csodálkozunk, s csodálkozni azt jelenti: többé nem tekinteni semmit sem evidensnek. Továbbá azt is jelenti: megdermedni, megállni, visszahőkölni. Ez itt egy akadály. Korlát. Kiálló perem, amelyben megbotlunk, s amely után már nem térünk vissza korábbi önmagunkhoz. S valóban, aki ilyesmibe ütközik, többé nem az, aki volt.” Van valami csodálatos a csodálkozásban, mondja Patocˇka. A világ látszólag ugyanolyan marad, mint annak előtte volt. A fák, a házak, az asztalok és az emberek továbbra is ugyanazok, „(...) mégis minden teljesen megváltozott”. A csodálkozásra képes ember számára új élet kezdődött, amelyben minden bizonytalan lett, nincs semmi előre eldöntve. A csodálkozás és az ettől elválaszthatatlan megrendülés nemcsak a filozófia sajátja, hanem a szellemi élet egészének alkotó elve. A művész és a művészet is a megrendülés okozta energiákból táplálkozik. Homérosz eposzai látszólag derűs világszemléletet tükröznek, valójában a poszt-mükénéi civilizáció összezavarodott tapasztalataira reflektálnak. „Homérosz nevét meghallván, ki ne gondolna Akhilleusz és Priamosz találkozásának jelenetére az Iliász végén, midőn két olyan ember áll egymással szemben, akik szörnyű veszteséget okoztak egymásnak, s a támasznélküli lét kitüntetett pillanatában találkoznak, ahol az egész emberi élet két harcos közötti fegyverszünetté zsugorodik, és ahol megtörténik, hogy az egyik is, a másik is, megismerve önmagát, megismeri az embert mint olyat. Magának Akhilleusznak a személye – egy rövid, de dicsőséges élet vállalásával – olyan szemléletet képvisel, amely szembemegy a normális görög politikai érzülettel.” A szellemi élet folyamatában csak annyi a filozófia kitüntetettsége, hogy egészében és szisztematizálva ragadja meg a megrendülés, a negatívval találkozás nagy pillanatait. Platón, miután az összekuszálódott világon belül nem talált megfelelő kritériumokat, amelyek a dolgok ésszerű mértékéül szolgálnának, éppenséggel a legbizonytalanabb területre tévedt: a minden tapasztalaton túli ideák világába, de aztán éppen ez a terra firma inspirálta két évezreden keresztül az európai filozófia szellemét. Az újkor kezdetéig ez a különös látomás mozgatta az európai filozófia történetét: kapaszkodókra lelni a semmiben.