←Vissza

Liget.org   »   2010 / 7   »   Horgas Judit  –  „Ők nem tesznek különbséget” – beszélgetés Ungár Lászlóval
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2016
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Több mint harminc éve vagyok gyakorló orvos, és lényegében mindennap tapasztalom, hogy a cigány családokban, közösségekben mennyire törődnek a betegekkel. Nincs olyan cigány, akit ne látogatnának a kórházban. Sokkal jellemzőbb, hogy egy beteget százan látogatnak, és a kórházi dolgozók ezt problémának tekintik. A közösség nemcsak törődik a bajban lévővel, hanem fizikailag is körülveszi. Ha a beteg hazavihető, a cigányok azonnal elviszik az otthoni, megszokott környezetbe. A nem cigányok is látogatják, gondozzák betegeiket, de gyakran a család igyekszik a lehető legtovább a kórházra bízni az ápolást, mert a beteg hátráltatja a mindennapi munkát, tanulást, a megszokott életet – a gondozás áldozatot követel. A cigány közösségben azonban fel sem merül, hogy bárminek hasonló fontossága van. A magyar egészségügy állandó és alapvető gondja, hogy a betegeket nem lehet hazaküldeni a kórházból. Jellemző persze, hogy amikor a napidíj bevezetésével kísérleteztek, és napi háromszáz forintot kellett fizetni a kórházi gondozásért, a probléma rohamosan csökkent. A többségi társadalomban előfordul, hogy sok más indok mellett a család anyagi okokból is szeretné, ha az ápolásra szoruló beteg a kórházban maradna. Bár a cigányokat általában nem veti fel a pénz, az anyagi szempontnál jóval erősebb a törődő, az elesetten bármilyen áron, a teljes család összefogásával segítő kultúra hagyománya.
A cigány közösség egy másik, kórházi munkám során sokszor megfigyelt jellegzetessége talán alig ismert. A magyar cigányságnak vannak ugyan etnikai jellemzői, de ezek nem feltétlenül markánsak – valószínűleg ez is hozzájárul, hogy a magyarországi cigány közösségek befogadó csoportok: ha valaki kiesik a többségi társadalom rendszereiből, ha magára hagyott, hajléktalan, senkihez sem tartozó nyomorulttá válik, még mindig marad esélye, hogy asszimilálódjon a cigányokhoz.
Azt hiszem, Budapesten érvényesül ez leginkább. A cigány közösséghez tartozásnak pedig meglepő ereje van. Tudjuk, sok negatívummal is jár, de talán még mindig jobb ide tartozni, mint sehová. Kórházi orvosi tapasztalatom, hogy a nyilvánvalóan nem cigánynak született betegeket is ugyanúgy körülveszi a befogadó cigány közösség – ők nem tesznek különbséget. Sajnos, a társadalmi mobilitás a másik irányban is működik. Ha valaki sikeres lesz, nagy a kísértés, hogy eltávolodjon a cigányságtól. A diplomás cigányt a többségi társadalom gyorsan befogadja, ha lemond a kötődésről, és „nem cigányként” él.
A magyarországi cigányság körében a kis súlyú, elmaradt növekedésű gyerekek, koraszülöttek sokkal gyakoribbak. Talán az alultápláltság és a dohányzás miatt – ezek az egészségügyi problémák elsősorban szociális okokkal magyarázhatók. Vannak szűrhető betegségek, de a cigányság jellemzően kevésbé veszi igénybe ezeket a lehetőségeket. Egyes betegségek szexuális szokásokhoz kapcsolódnak, és tudjuk, a cigány közösségek szexuális tradíciói eltérnek a többségi társadalomban uralkodó szokásoktól. Érzésem szerint a méhnyakrák is gyakoribb náluk, de ezt persze statisztikai vizsgálatokkal kellene alátámasztani.
A méhnyakrák gyakorisága és az ebből eredő halálozások száma az egész világon az adott ország gazdasági erejét és az egészségügyre fordított pénz összegét tükrözi. Magyarországon azonban a méhnyakrákos megbetegedések és halálozások száma nem tükrözi az egészségügyre fordított pénz összegét – sokkal rosszabb a helyzet. Tavaly indult egy kezdeményezés, hogy védőnők és körzeti ápolónők szűrjenek. A méhnyakrák leginkább azokat veszélyezteti, akik rossz szociális körülmények között élnek és sok gyerekük van, tehát kiemelten fenyegeti a cigány nőket. A falusi asszonyok nem utaznak a városba nőgyógyászati vizsgálatra, nem állnak sorba, hiszen nincs tünetük, panaszuk. Azokban a körzetekben, ahol a védőnők megkezdték a munkát, az átszűrtség a sokszorosára ugrott. Meggyőződésem, hogy ezeken a területeken a méhnyakrák okozta halálozások száma is jócskán csökkenni fog.
Mivel onkológiával foglalkozom, gyakran szembesülök a ténnyel, hogy a többségi társadalom nem tud és nem is akar semmit kezdeni a halállal. Azt hiszem, a haldoklónak az a legjobb, ha valakivel meg tudja beszélni a félelmeit, a tennivalóit, s hogy miként értékelje az életét. Fontos, hogy ne legyen egyedül, amikor meg kell halnia. De a többségi kultúrában, ha valaki beteg lesz, a család az utolsó leheletig próbálja tagadni a halál közelségét, és a haldokló végül egyedül marad minden problémájával.
Ezzel szemben a magyarországi cigány kultúrában a halál az élet elfogadott része. A haldokló és a környezete is számot vet azzal, hogy meg fog halni. Persze mindent megtesznek, hogy a beteg életben maradjon, de ha elkerülhetetlen, felkészülnek a halálra. Úgy vélem, a cigányok számára az élet utolsó pillanatai sokkal könnyebbek, és ebből a szempontból akár irigyelhetjük is őket.