←Vissza

Liget.org   »   2010 / 6   »   Horgas Judit  –  „Csak ne kelljen keveredni” – beszélgetés Mohácsi Erzsébettel, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány elnökével
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1997
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Hat évvel ezelőtt született meg az antidiszkriminációs törvény. Ekkor jött lét­re az alapítványunk, mert a törvény lehetővé teszi, hogy kívülálló szer­ve­zet­ként beavatkozhassunk egy település életébe, és ott, ahol a cigány gyereke­ket elkülönítik, bírósági úton megszüntessük a szegregációt. Az első ügyünk Miskolcon volt, hatalmas felháborodás és tiltakozás közepette. A vá­rosi ve­ze­tés szóba sem akart állni velünk. Gazdasági okokból összevonták az iskolá­kat a városban, de elfelejtették figyelembe venni a többi szempontot. Egy in­téz­mény lett a Selyemréti és a József Attila Általános Iskola, amelyek csu­pán kétutcányira esnek egymástól. A József Attilába jártak a cigány, a Se­lyem­ré­ti­­be a nem cigány gyerekek. Minden szinten külön kezelték a két is­ko­lát, kü­lön tantervük volt. A Selyemréti iskolában minden szép és jó várta a gye­­re­ke­­ket, a József Attilában azonban az volt a pedagógiai program ­köve­tel­mé­nye, hogy a gyerekek elsajátítsák a tantervi minimumot. Nem volt átjárás a két intézmény között, amíg átiratkozási akciókat nem szerveztünk. Áprilisban, a beiratkozások idején összeszedtük azokat a cigány gyerekeket a te­lep­ről, akik nem akartak a József Attilába járni, és a szüleikkel együtt elvittük a Se­­lyemréti iskolába, hiszen körzetileg oda tartoznak, kötelesek mindenkit fel­venni. Amíg ott ültünk, beírták a gyerekeket, majd elkezdődött a tanév, és azt láttuk, hogy a cigány gyerekek mind visszakerültek a József Attilába. Na­gyon komoly ellenállásba ütköztünk. A pedagógusok megdolgozták a családokat: figyelmeztették őket, hogy a gyerek nem bírja majd a tempót, csúfolni fogják, sokba kerülnek a különórák, az úszás – addig, addig, míg le­be­szél­ték a szülőket, és ott kezdték a tanévet a József Attilában.
Az önkormányzat hat év után végre most hozott egy határozatot, hogy be­zárja a József Attila Iskolát. Az elmúlt három évben már nem indítottak első osztályt, csak a négy felső tagozat maradt meg. Az iskola az egykori cigány­te­lep közepén van. A telepet régen felszámolták, a családok egy részét be­köl­töztették az Avas lakótelepre, a többieket máshova. A többi iskola azonban nem fogadta be az újonnan érkező cigány gyerekeket, vissza kellett jár­niuk a József Attilába. Az önkormányzati határozat szerint a megmaradt felső ta­gozatosokat áttették volna a Selyemrétibe, de külön osztályokba. Szembe­száll­tunk a döntéssel, és annyit értünk el, hogy csak egy osztályt tesznek át, a többi gyereket megpróbálják szétosztani. Osztályonként kis létszámról, csu­pán 10–12 gyerekről van szó. Szeptemberben majd megnézzük, hogyan való­sul meg a gyakorlatban a miskolci integráció.
Mindegy, hogy kistelepülés vagy nagyváros, a Dunántúlon van vagy az or­szág keleti részén, mindenhol ugyanezzel a gyakorlattal találkozunk. Rá­adá­sul pártsemleges jelenség: ebben az egy kérdésben mindenki megegyezik: le­het fideszes, szocialista, szabad demokrata vagy független a polgármester, ugyanazzal védekezik. Az idejétmúlt, bizonyítottan téves elképzelésre hi­vat­koznak, hogy a gyengébb képességű, lassabban haladó gyerekek egy csoportban jobban fejleszthetők. Hiába magyarázzuk, hogy amikor az elmúlt rend­szerben felzárkóztató normatívát kaptak a cigánygyerekek után, és ezen az alapon létrehozhatták a cigányosztályokat, évtizedeken keresztül nem ér­tek el eredményt. A felzárkóztató normatívát felváltotta az integrációs normatíva: most akkor kapnak pénzt az iskolák, ha a halmozottan hátrányos hely­zetű gyerekeket integrálják. Az integrációs normatívát azonban furcsa mó­don nagyon kevés iskola igényli. Inkább nem kell a pénz. Hajdú­had­há­zán a polgármester többször kijelentette, hogy neki nem kell „cigánypénz”, in­kább legyen szegény a város, csak ne kelljen keveredni. A pedagógusok is tün­tetnek, hogy ne zárják be a cigányiskolákat, mert féltik az állásukat. Szá­mos településen a Magyar Gárda tüntetett a cigányiskola bezárása ellen. Ahol egy osztály van, ott tagozattal oldják meg a különválasztást: a németesek a cigány gyerekek, az angolosok a nem cigányok. Elképesztő kiskapukat ta­lálnak, hogy megkerüljék a törvényt. Azt hittük, nekünk már nem lehet meg­lepetést okozni, de olyan leleményességgel oldják meg a kérdést, hogy még mindig megdöbbenünk. Egy kis faluban úgy iskolázták be az egy osz­tály­nyi gyereket, hogy felváltva tartották vissza az óvodásokat. Így egyik év­ben csupa cigány osztály indult, a következőben meg csupa nem cigány.
Az előítéleteken túl mindez különféle érdekekkel magyarázható. A polgár­mesternek, az önkormányzatnak az az érdeke, hogy a következő ciklusra is meg­válasszák. A többségi szülők pedig akkor szavaznak rájuk, ha nem ül ci­gány a gyerekük mellett. A pedagógusnak az az érdeke, hogy minél könnyebb legyen a munkája. Ne kelljen olyan gyerekkel kínlódnia, akinek nincs fel­sze­relése, uzsonnája, vagy nem tudják a szülők befizetni az ebédjét.
Minden ügyünket úgy kezdjük, hogy munkatársaink több hónapon át fel­mérik az adott településen a roma közösséget, az igényeiket. Az első látoga­tásunkkor a családok rendre elpanaszolják, milyen rosszul bánnak a gye­re­kek­kel az iskolában, és hogy az ott szerzett bizonyítvánnyal nem lehet to­vább ­tanulni. A cigányiskolában szerzett ötös máshol kettest se ér. Amint híre megy, hogy ott jártunk, megjelennek a szülőknél a pedagógusok, és el­mondják, hogy mi, budapestiek csak felforgatjuk az életet, ők igenis nagyon sze­retik a roma gyerekeket, hiszen évtizedek óta velük dolgoznak. A szülők már attól meghatódnak, hogy a tanító néni ellátogatott hozzájuk, és elfoga­dott tőlük egy csésze kávét. Korábban persze esze ágába se jutott, hogy csa­ládlátogatást tegyen. Rendszeresen kikérdezem az iskolaigazgatókat, szokták-e látogatni a családokat, és mindenhol megerősítik, hogy mióta nem kö­telező, a pedagógusok soha nem mennek el. Közben panaszkodnak, hogy nem lehet bírni a Pistikével, mert problémás a családi háttere – de nem is­me­rik a családot, és így valóban nem könnyű a dolguk. A szülők a pedagógusok látogatása után elbizonytalanodnak. A település önkormányzata mar­kában tartja a cigány önkormányzatot, hiszen anyagilag tőlük függnek, és na­gyon sok esetben tapasztaljuk, hogy ha mellénk áll a cigány önkormányzat el­nöke, hamarosan eltávolítják a posztjáról. Az önkormányzat közmunka le­hetőséget kínál a hangadó szülőknek, ha beadják a derekukat. A cigány ön­kor­mányzat elnöke például lehetőséget kap, hogy cigány nyelvet tanítson az iskolában. Ha valaki arra vetemedik, hogy a televízióban nyilatkozva mellénk áll, alaposan elbánnak vele: nem kap segélyt, közmunkát, és a gyerekét bün­tetik meg a tanárok, folyamatosan azt emlegetve, hogy „apád be akarja zá­rat­ni az iskolát”. Forgatókönyvszerűen mindenütt ugyanazok a folyamatok zaj­lanak le. A romák persze nem mernek szembeszegülni ekkora nyomással, és lassan meggyőzik magukat, hogy nem is olyan rossz az az iskola, hiszen ők is oda jártak – és elfelejtik, hogy az ő idejükben még vegyes iskolaként mű­ködött.
A rendszerváltás előtt volt munkájuk a romáknak, de azóta folyamatosan csúsznak egyre lejjebb, a mélyszegénységbe. Miskolcon a mostani polgár­mes­ter az egykor jónevű Fazola Henrik Iskolában tanult, ahová most csak cigány ­gyerekek járnak. Vasgyári munkások laktak azon a környéken – vegyesen cigányok és nem cigányok. Mikor megszűnt a vasgyár, a cigányok nem kap­tak máshol munkát. Ők maradtak, a nem cigányok meg elköltöztek, így az iskola is átalakult.
Minél kisebb a gyerek, annál jobban működik az integráció. Első osztályos, hatéves gyerekek között még nincs akkora különbség, a hátrányokat be lehet pótolni, és a kisebbek elfogadóbbak. Nyíregyházán sikerült bezáratnunk a Huszár telepi iskolát. Hat különböző intézménybe szórták szét a száz roma gyereket. A kicsik megállták a helyüket, de a nagyobbak nem tudtak be­illeszkedni, és nem is fogadták el őket. Rendszeresítettek egy iskolabuszt, ami a Huszártelepen összeszedte a gyerekeket és elvitte az iskolába. A na­gyob­bak felszálltak a buszra, de nem mentek be az iskolába. Meggyő­ző­dé­sünk, hogy már az óvodában rendet kellene tenni: ha sikerülne megszüntetni az óvodai szegregációt, és már ott találkoznának egymással a gyerekek, nem lennének ilyen problémák. De addig is kezdenünk kell valamit a na­gyob­bak­kal, akiknek sokszor túlkorosként kell szembenézni az elutasítással. Nem vol­tunk benne biztosak, hogy ilyenkor is mindenképpen erőltetni kell az in­tegrációt. Az egyik befogadó nyíregyházi iskola igazgatója mesélte, hogy bár kezdetben óriási volt az ellenállás, és maga is úgy vélte, ezeket a nagy gye­­re­keket már nem lehet megváltoztatni, miután elkezdték a munkát, belátta: még mindig jobb, ha legalább egy-két évig színvonalasabb iskolába járnak, és a bizonyítványukban annak a neve szerepel, mert ennyivel is több esélyt kap­nak az életben.
Minden iskolában vannak „díszcigányok”. A cigány önkormányzatok elnö­keinek a gyerekei például soha nem a cigányiskolába járnak, őket befogadják jobb intézményekbe, gyakran az egyházi iskolákba is, ami azért különös, mert tapasztalataink szerint ezek zárkóznak el legkeményebben az integrációtól. Az intézmény így könnyedén visszautasíthatja a szegregáció vádját, mondván, hogy hozzájuk jár roma gye­rek. Amikor iskolalátogatásra megyek, mindig azokat az osztályokat mu­tat­ják meg, ahol van egy-két cigány gyerek, akiket gondosan az első padsorba ültetnek. Pedig minden osztályba tehetnének két-három cigány gyereket, ahogy régen is jártak szegény gyerekek minden osztályba. Akkor még a pe­da­gógusok megbirkóztak a feladattal – ma azt állítják, nem tudnak mit kezdeni a cigány gyerekekkel, nincsenek meg­felelő eszközeik, és a problémákat csak homogén osztályokban lehet kezelni. A cigányiskolákban talál­koz­ha­tunk nem cigány, de mélyszegénységben élő gyerekekkel is, akik ugyanabban a környezetben nevelkednek. Minden pedagógiai probléma alapja a sze­génység: a család nem tudja megvenni az alapvető felszereléseket, nem tud­ja kifizetni a osztálykirándulás vagy az erdei iskola költségeit.
A számok azt mutatják, hogy egy EU-országban átlagosan 2% a sajátos ne­velési módokat igénylő gyerekek aránya. Nálunk közel 8%, egyszerűen azért, mert a roma gyerekeket indokolatlanul fogyatékosnak ítélik, és külön osz­tályba, iskolába teszik. Van néhány ilyen ügyünk, de ezt nagyon nehéz meg­fogni. Rendszerint úgy kezdődik, hogy az óvó néni szerint gond van a gye­rek képességeivel. Elküldik egy bizottsághoz, amely megállapítja, hogy a gyerek fogyatékos, ezért gyógypedagógiai iskolába kell járnia. A szülőkkel alá­íratják a papírt, hogy elfogadták a bizottság döntését. Általában nem tudják, mit írnak alá, de sokszor a legelképesztőbb trükkökkel élnek: olyan eset­tel is találkoztunk, hogy a szülőnek azt mondták, a gyerek ebédpapírját kell aláírni. Azt sem tudják, hogy nem kötelező elfogadniuk a döntést, fel­leb­bezhetnek, kérhetnek másik vizsgálóbizottságot. Inkább beletörődnek. Ha a gyerek bekerül a gyógypedagógiai iskolába, nyolcadik osztály után re­mény­te­len a továbbtanulás. Van néhány ilyen ügyünk is. A testvérem, Mohácsi Viktória kezdeményezésére szerveztünk egy nyári tábort, ahol összeszedtünk olyan 7–8. osztályos gyerekeket, akik gyógypedagógiai iskolába jártak, de az eredményeik alapján sokkal jobb képességűeknek tűntek. Egy független szak­értővel felmérettük őket, és ez alapján 12 gyereknél kártérítési eljárást in­dítottunk. Majdnem mindegyiket elbuktuk, Nyíregyházán két gyerek kapott egy-egy millió forint kártérítést. Mivel a bíró nem kompetens a gyerek képes­sé­geinek megítélésében, fel kell kérnie egy igazságügyi szakértőt. Csakhogy a szakértői kör igen szűk, így ugyanaz a bizottság mérte fel a gyereket kiskorában. Nyilván nem cáfolják meg a saját korábbi véleményüket. Azzal is ta­lál­koztunk, hogy a szakértő kijelentette: bár a gyerekek IQ-ja valóban a ha­tár­érték fölötti, úgy véli, mégis jó helyük volt a gyógypedagógiai iskolában. Baj van a tesztekkel is. A minisztérium évek óta ígérgeti, hogy új, kultúra­füg­getlen, a képességeket mérő teszteket dolgoznak ki, hogy a cigány gyereket ne azért nyilvánítsák fogyatékosnak, mert nincs otthon számítógépe.
Az egyik gyerek azért vállalta a pert, mert autószerelő akart lenni, de a gyógy­pedagógiai iskola után nem tanulhatott tovább, nem vették fel. Le­he­tett volna belőle kosárfonó vagy pékinas. Azt ígértük, ha megnyerjük a kár­té­rítési pert, az egymillió forintból magántanárt fogadhat, aki felkészíti a fel­vételire. Csakhogy a per négy éven át húzódott, mire befejeződött, a fiú már 17 éves volt, mindenből kiábrándult, a pénz sem kellett neki.
Az OKM és a miniszter ellen végül pert indítottunk, mert nem tett semmit a szegregáció ellen, sőt, előfordult, hogy az iskolák arra hivatkoztak: a mi­nisztériumtól kaptak engedélyt a törvénysértő gya­korlatra. Tiszavas­vá­ri­ban kétszer is látogatást tett a miniszter a cigány­is­ko­lában, tehát gyakorla­ti­lag jóvahagyta az ottani szegregációt. Rengeteg le­velet írtunk, kértük az ál­lás­foglalását és hogy vizsgáltassa ki az egyes ügye­ket. Legtöbbször nem vá­laszolt, vagy ha mégis, az egyik huszadrangú beosztottja küldött valami semleges választ. A per februári tárgyalásán a mi­nisz­tériumból csak egy ügyvéd jelent meg, és kérte az eljárás megszüntetését, mert úgy vélte, a miniszté­rium nem hibáztatható, ez az önkormányzatok fe­lelőssége. A bíró azonban nem szüntette meg az eljárást, májusban folyta­tódik az ügy. A következő ok­ta­tási miniszter megörökli a pert. Azt szeretnénk elérni, hogy legyen egy okta­tási felügyelő szerv – ahogyan a mi gyerekkorunkban még volt szakfelügyelet –, mert ma szakmailag senki nem ellenőrzi, mi folyik az iskolákban és hogy a fejkvótát valóban a gyerekekre költik-e.