Hat évvel ezelőtt született meg az
antidiszkriminációs törvény. Ekkor jött létre az alapítványunk, mert a
törvény lehetővé teszi, hogy kívülálló szervezetként beavatkozhassunk
egy település életébe, és ott, ahol a cigány gyerekeket elkülönítik,
bírósági úton megszüntessük a szegregációt. Az első ügyünk Miskolcon
volt, hatalmas felháborodás és tiltakozás közepette. A városi vezetés
szóba sem akart állni velünk. Gazdasági okokból összevonták az
iskolákat a városban, de elfelejtették figyelembe venni a többi
szempontot. Egy intézmény lett a Selyemréti és a József Attila
Általános Iskola, amelyek csupán kétutcányira esnek egymástól. A József
Attilába jártak a cigány, a Selyemrétibe a nem cigány gyerekek.
Minden szinten külön kezelték a két iskolát, külön tantervük volt. A
Selyemréti iskolában minden szép és jó várta a gyerekeket, a József
Attilában azonban az volt a pedagógiai program követelménye, hogy a
gyerekek elsajátítsák a tantervi minimumot. Nem volt átjárás a két
intézmény között, amíg átiratkozási akciókat nem szerveztünk.
Áprilisban, a beiratkozások idején összeszedtük azokat a cigány
gyerekeket a telepről, akik nem akartak a József Attilába járni, és a
szüleikkel együtt elvittük a Selyemréti iskolába, hiszen körzetileg
oda tartoznak, kötelesek mindenkit felvenni. Amíg ott ültünk, beírták a
gyerekeket, majd elkezdődött a tanév, és azt láttuk, hogy a cigány
gyerekek mind visszakerültek a József Attilába. Nagyon komoly
ellenállásba ütköztünk. A pedagógusok megdolgozták a családokat:
figyelmeztették őket, hogy a gyerek nem bírja majd a tempót, csúfolni
fogják, sokba kerülnek a különórák, az úszás – addig, addig, míg
lebeszélték a szülőket, és ott kezdték a tanévet a József Attilában.
Az önkormányzat hat év után végre most hozott egy határozatot, hogy
bezárja a József Attila Iskolát. Az elmúlt három évben már nem
indítottak első osztályt, csak a négy felső tagozat maradt meg. Az
iskola az egykori cigánytelep közepén van. A telepet régen
felszámolták, a családok egy részét beköltöztették az Avas
lakótelepre, a többieket máshova. A többi iskola azonban nem fogadta be
az újonnan érkező cigány gyerekeket, vissza kellett járniuk a József
Attilába. Az önkormányzati határozat szerint a megmaradt felső
tagozatosokat áttették volna a Selyemrétibe, de külön osztályokba.
Szembeszálltunk a döntéssel, és annyit értünk el, hogy csak egy
osztályt tesznek át, a többi gyereket megpróbálják szétosztani.
Osztályonként kis létszámról, csupán 10–12 gyerekről van szó.
Szeptemberben majd megnézzük, hogyan valósul meg a gyakorlatban a
miskolci integráció.
Mindegy, hogy kistelepülés vagy nagyváros, a
Dunántúlon van vagy az ország keleti részén, mindenhol ugyanezzel a
gyakorlattal találkozunk. Ráadásul pártsemleges jelenség: ebben az egy
kérdésben mindenki megegyezik: lehet fideszes, szocialista, szabad
demokrata vagy független a polgármester, ugyanazzal védekezik. Az
idejétmúlt, bizonyítottan téves elképzelésre hivatkoznak, hogy a
gyengébb képességű, lassabban haladó gyerekek egy csoportban jobban
fejleszthetők. Hiába magyarázzuk, hogy amikor az elmúlt rendszerben
felzárkóztató normatívát kaptak a cigánygyerekek után, és ezen az alapon
létrehozhatták a cigányosztályokat, évtizedeken keresztül nem értek el
eredményt. A felzárkóztató normatívát felváltotta az integrációs
normatíva: most akkor kapnak pénzt az iskolák, ha a halmozottan
hátrányos helyzetű gyerekeket integrálják. Az integrációs normatívát
azonban furcsa módon nagyon kevés iskola igényli. Inkább nem kell a
pénz. Hajdúhadházán a polgármester többször kijelentette, hogy neki
nem kell „cigánypénz”, inkább legyen szegény a város, csak ne kelljen
keveredni. A pedagógusok is tüntetnek, hogy ne zárják be a
cigányiskolákat, mert féltik az állásukat. Számos településen a Magyar
Gárda tüntetett a cigányiskola bezárása ellen. Ahol egy osztály van, ott
tagozattal oldják meg a különválasztást: a németesek a cigány gyerekek,
az angolosok a nem cigányok. Elképesztő kiskapukat találnak, hogy
megkerüljék a törvényt. Azt hittük, nekünk már nem lehet meglepetést
okozni, de olyan leleményességgel oldják meg a kérdést, hogy még mindig
megdöbbenünk. Egy kis faluban úgy iskolázták be az egy osztálynyi
gyereket, hogy felváltva tartották vissza az óvodásokat. Így egyik
évben csupa cigány osztály indult, a következőben meg csupa nem cigány.
Az előítéleteken túl mindez különféle érdekekkel magyarázható. A
polgármesternek, az önkormányzatnak az az érdeke, hogy a következő
ciklusra is megválasszák. A többségi szülők pedig akkor szavaznak
rájuk, ha nem ül cigány a gyerekük mellett. A pedagógusnak az az
érdeke, hogy minél könnyebb legyen a munkája. Ne kelljen olyan gyerekkel
kínlódnia, akinek nincs felszerelése, uzsonnája, vagy nem tudják a
szülők befizetni az ebédjét.
Minden ügyünket úgy kezdjük, hogy
munkatársaink több hónapon át felmérik az adott településen a roma
közösséget, az igényeiket. Az első látogatásunkkor a családok rendre
elpanaszolják, milyen rosszul bánnak a gyerekekkel az iskolában, és
hogy az ott szerzett bizonyítvánnyal nem lehet tovább tanulni. A
cigányiskolában szerzett ötös máshol kettest se ér. Amint híre megy,
hogy ott jártunk, megjelennek a szülőknél a pedagógusok, és elmondják,
hogy mi, budapestiek csak felforgatjuk az életet, ők igenis nagyon
szeretik a roma gyerekeket, hiszen évtizedek óta velük dolgoznak. A
szülők már attól meghatódnak, hogy a tanító néni ellátogatott hozzájuk,
és elfogadott tőlük egy csésze kávét. Korábban persze esze ágába se
jutott, hogy családlátogatást tegyen. Rendszeresen kikérdezem az
iskolaigazgatókat, szokták-e látogatni a családokat, és mindenhol
megerősítik, hogy mióta nem kötelező, a pedagógusok soha nem mennek el.
Közben panaszkodnak, hogy nem lehet bírni a Pistikével, mert problémás a
családi háttere – de nem ismerik a családot, és így valóban nem
könnyű a dolguk. A szülők a pedagógusok látogatása után
elbizonytalanodnak. A település önkormányzata markában tartja a cigány
önkormányzatot, hiszen anyagilag tőlük függnek, és nagyon sok esetben
tapasztaljuk, hogy ha mellénk áll a cigány önkormányzat elnöke,
hamarosan eltávolítják a posztjáról. Az önkormányzat közmunka
lehetőséget kínál a hangadó szülőknek, ha beadják a derekukat. A cigány
önkormányzat elnöke például lehetőséget kap, hogy cigány nyelvet
tanítson az iskolában. Ha valaki arra vetemedik, hogy a televízióban
nyilatkozva mellénk áll, alaposan elbánnak vele: nem kap segélyt,
közmunkát, és a gyerekét büntetik meg a tanárok, folyamatosan azt
emlegetve, hogy „apád be akarja záratni az iskolát”.
Forgatókönyvszerűen mindenütt ugyanazok a folyamatok zajlanak le. A
romák persze nem mernek szembeszegülni ekkora nyomással, és lassan
meggyőzik magukat, hogy nem is olyan rossz az az iskola, hiszen ők is
oda jártak – és elfelejtik, hogy az ő idejükben még vegyes iskolaként
működött.
A rendszerváltás előtt volt munkájuk a romáknak, de azóta
folyamatosan csúsznak egyre lejjebb, a mélyszegénységbe. Miskolcon a
mostani polgármester az egykor jónevű Fazola Henrik Iskolában tanult,
ahová most csak cigány gyerekek járnak. Vasgyári munkások laktak azon a
környéken – vegyesen cigányok és nem cigányok. Mikor megszűnt a
vasgyár, a cigányok nem kaptak máshol munkát. Ők maradtak, a nem
cigányok meg elköltöztek, így az iskola is átalakult.
Minél kisebb a
gyerek, annál jobban működik az integráció. Első osztályos, hatéves
gyerekek között még nincs akkora különbség, a hátrányokat be lehet
pótolni, és a kisebbek elfogadóbbak. Nyíregyházán sikerült bezáratnunk a
Huszár telepi iskolát. Hat különböző intézménybe szórták szét a száz
roma gyereket. A kicsik megállták a helyüket, de a nagyobbak nem tudtak
beilleszkedni, és nem is fogadták el őket. Rendszeresítettek egy
iskolabuszt, ami a Huszártelepen összeszedte a gyerekeket és elvitte az
iskolába. A nagyobbak felszálltak a buszra, de nem mentek be az
iskolába. Meggyőződésünk, hogy már az óvodában rendet kellene tenni:
ha sikerülne megszüntetni az óvodai szegregációt, és már ott
találkoznának egymással a gyerekek, nem lennének ilyen problémák. De
addig is kezdenünk kell valamit a nagyobbakkal, akiknek sokszor
túlkorosként kell szembenézni az elutasítással. Nem voltunk benne
biztosak, hogy ilyenkor is mindenképpen erőltetni kell az integrációt.
Az egyik befogadó nyíregyházi iskola igazgatója mesélte, hogy bár
kezdetben óriási volt az ellenállás, és maga is úgy vélte, ezeket a nagy
gyerekeket már nem lehet megváltoztatni, miután elkezdték a munkát,
belátta: még mindig jobb, ha legalább egy-két évig színvonalasabb
iskolába járnak, és a bizonyítványukban annak a neve szerepel, mert
ennyivel is több esélyt kapnak az életben.
Minden iskolában vannak
„díszcigányok”. A cigány önkormányzatok elnökeinek a gyerekei például
soha nem a cigányiskolába járnak, őket befogadják jobb intézményekbe,
gyakran az egyházi iskolákba is, ami azért különös, mert tapasztalataink
szerint ezek zárkóznak el legkeményebben az integrációtól. Az intézmény
így könnyedén visszautasíthatja a szegregáció vádját, mondván, hogy
hozzájuk jár roma gyerek. Amikor iskolalátogatásra megyek, mindig
azokat az osztályokat mutatják meg, ahol van egy-két cigány gyerek,
akiket gondosan az első padsorba ültetnek. Pedig minden osztályba
tehetnének két-három cigány gyereket, ahogy régen is jártak szegény
gyerekek minden osztályba. Akkor még a pedagógusok megbirkóztak a
feladattal – ma azt állítják, nem tudnak mit kezdeni a cigány
gyerekekkel, nincsenek megfelelő eszközeik, és a problémákat csak
homogén osztályokban lehet kezelni. A cigányiskolákban találkozhatunk
nem cigány, de mélyszegénységben élő gyerekekkel is, akik ugyanabban a
környezetben nevelkednek. Minden pedagógiai probléma alapja a
szegénység: a család nem tudja megvenni az alapvető felszereléseket,
nem tudja kifizetni a osztálykirándulás vagy az erdei iskola
költségeit.
A számok azt mutatják, hogy egy EU-országban átlagosan
2% a sajátos nevelési módokat igénylő gyerekek aránya. Nálunk közel 8%,
egyszerűen azért, mert a roma gyerekeket indokolatlanul fogyatékosnak
ítélik, és külön osztályba, iskolába teszik. Van néhány ilyen ügyünk,
de ezt nagyon nehéz megfogni. Rendszerint úgy kezdődik, hogy az óvó
néni szerint gond van a gyerek képességeivel. Elküldik egy
bizottsághoz, amely megállapítja, hogy a gyerek fogyatékos, ezért
gyógypedagógiai iskolába kell járnia. A szülőkkel aláíratják a papírt,
hogy elfogadták a bizottság döntését. Általában nem tudják, mit írnak
alá, de sokszor a legelképesztőbb trükkökkel élnek: olyan esettel is
találkoztunk, hogy a szülőnek azt mondták, a gyerek ebédpapírját kell
aláírni. Azt sem tudják, hogy nem kötelező elfogadniuk a döntést,
fellebbezhetnek, kérhetnek másik vizsgálóbizottságot. Inkább
beletörődnek. Ha a gyerek bekerül a gyógypedagógiai iskolába, nyolcadik
osztály után reménytelen a továbbtanulás. Van néhány ilyen ügyünk is.
A testvérem, Mohácsi Viktória kezdeményezésére szerveztünk egy nyári
tábort, ahol összeszedtünk olyan 7–8. osztályos gyerekeket, akik
gyógypedagógiai iskolába jártak, de az eredményeik alapján sokkal jobb
képességűeknek tűntek. Egy független szakértővel felmérettük őket, és
ez alapján 12 gyereknél kártérítési eljárást indítottunk. Majdnem
mindegyiket elbuktuk, Nyíregyházán két gyerek kapott egy-egy millió
forint kártérítést. Mivel a bíró nem kompetens a gyerek képességeinek
megítélésében, fel kell kérnie egy igazságügyi szakértőt. Csakhogy a
szakértői kör igen szűk, így ugyanaz a bizottság mérte fel a gyereket
kiskorában. Nyilván nem cáfolják meg a saját korábbi véleményüket. Azzal
is találkoztunk, hogy a szakértő kijelentette: bár a gyerekek IQ-ja
valóban a határérték fölötti, úgy véli, mégis jó helyük volt a
gyógypedagógiai iskolában. Baj van a tesztekkel is. A minisztérium évek
óta ígérgeti, hogy új, kultúrafüggetlen, a képességeket mérő teszteket
dolgoznak ki, hogy a cigány gyereket ne azért nyilvánítsák
fogyatékosnak, mert nincs otthon számítógépe.
Az egyik gyerek azért
vállalta a pert, mert autószerelő akart lenni, de a gyógypedagógiai
iskola után nem tanulhatott tovább, nem vették fel. Lehetett volna
belőle kosárfonó vagy pékinas. Azt ígértük, ha megnyerjük a
kártérítési pert, az egymillió forintból magántanárt fogadhat, aki
felkészíti a felvételire. Csakhogy a per négy éven át húzódott, mire
befejeződött, a fiú már 17 éves volt, mindenből kiábrándult, a pénz sem
kellett neki.
Az OKM és a miniszter ellen végül pert indítottunk,
mert nem tett semmit a szegregáció ellen, sőt, előfordult, hogy az
iskolák arra hivatkoztak: a minisztériumtól kaptak engedélyt a
törvénysértő gyakorlatra. Tiszavasváriban kétszer is látogatást tett
a miniszter a cigányiskolában, tehát gyakorlatilag jóvahagyta az
ottani szegregációt. Rengeteg levelet írtunk, kértük az
állásfoglalását és hogy vizsgáltassa ki az egyes ügyeket. Legtöbbször
nem válaszolt, vagy ha mégis, az egyik huszadrangú beosztottja küldött
valami semleges választ. A per februári tárgyalásán a minisztériumból
csak egy ügyvéd jelent meg, és kérte az eljárás megszüntetését, mert
úgy vélte, a minisztérium nem hibáztatható, ez az önkormányzatok
felelőssége. A bíró azonban nem szüntette meg az eljárást, májusban
folytatódik az ügy. A következő oktatási miniszter megörökli a pert.
Azt szeretnénk elérni, hogy legyen egy oktatási felügyelő szerv –
ahogyan a mi gyerekkorunkban még volt szakfelügyelet –, mert ma
szakmailag senki nem ellenőrzi, mi folyik az iskolákban és hogy a
fejkvótát valóban a gyerekekre költik-e.