Afanaszij Bogdanov az utolsó öltéseknél tartott a
katona karján, amikor az ápolónő beszólt, hogy látogatója érkezett. Jól
van, fiam, csak még egy kicsit tartson ki, mondta a fiatal, szőke
gyereknek, akit a tábornok házánál robbantott házibomba szilánkjai
sebesítettek meg, amikor segített odébbtolni egy íróasztalt.
Biccentett az ápolónőnek, hogy innentől átveheti a beteget, pohárka
vodkát nyomott a fiú ép kezébe, és kisietett. A robbanásnál a katona
elmondása szerint egy litván férfi is megsérült, de a vilniusi Sapieha
palotában berendezett orosz katonai kórházba civileket nem hoztak. A
szőke kölyök sebe nem volt súlyos, csak mintha megzavarodott volna:
bambán bámult maga elé, amíg Bogdanov összevarrta a karját.
Nyomozótiszteket várt, akik a merényletről faggatják, mintha
megtudhatnának valamit a fiú sebéből kiszedett szilánkokból. A szobájába
lépve azonban magas, görnyedt alakot pillantott meg, akinek
szedett-vedett, mocskos rongyairól messziről lerítt, hogy nem a cári
rendőrség tagja. Háttal állt az ajtónak, és az orvos asztala fölé
hajolva nézegette a szanaszét hagyott papírokat. Afanaszij agyán
átfutott a gondolat, hogy a csavargót a rendőrség küldte kémkedni,
talán ő maga is gyanúsított. Elpirult a haragtól. Csendesen várta,
hogy az idegen észrevegye, és közben sáros, kopott csizmáját meg az
üresnek látszó bőrtarisznyát méregette. A papírjaim közé csempészett
valamit? – jutott eszébe, de ebben a pillanatban a görnyedt alak
megfordult, és Bogdanov felismerte régen halottnak hitt Kirill
bátyját.
A Bogdanov család a 16. század elejétől Minszk közelében
élt. A földjükből származó jövedelem csak szűkösen tartotta el a
sokgyerekes famíliát, így Jevgenyij, a legidősebb fiú agrártudományokra
adta fejét, hogy örökségéhez jutva felvirágoztassa a birtokot. Kirill
mérnöknek készült, Afanaszij pedig, aki három lánygyermek után
született, apját követve katonaorvosnak tanult. Még csak hároméves
volt, amikor apja, Sztyepan Bogdanov egy szerencsétlen félreértés
miatt belekeveredett a dekabrista felkelésbe. Pavel Pesztyel ezredes, a
dekabristák radikális szárnyának vezetője a család birtokán haladt át,
amikor hazafelé tartott a lengyel nemesekkel folytatott titkos
találkozóról. A faluban egy megvadult kutya a lova lábába mart, a ló
megbokrosodott és ledobta Pesztyelt. A jobbágyok nagy óbégatások
közepette a földbirtokos közeli házához szállították a könnyebb
zúzódásokat szenvedett tisztet, a katonaorvos házigazda meg ellátta
sérüléseit. Amikor Pesztyelt 1825 decemberében letartóztatták, majd
felakasztották, a cári rendőrséget több besúgó is értesítette, hogy
Sztyepan Bogdanov nemrég házába fogadta az árulót. A család hónapokon át
rettegett: minden küldönc érkezését néma csend fogadta, és
visszafojtott levegővel várták, hogy Sztyepan kibontsa a leveleket. I.
Miklós végül jóságosan megbocsátott, de a minszki tartomány rendőrfőnöke
Bogdanov értésére adta, hogy rajtuk tartja a szemét.
Sztyepan
Bogdanov szinte összezsugorodott az állandó félelemtől: az egykor
nagytestű, zsarnokoskodó férfi csonttá soványodott, csak suttogva
beszélt, és mindenben alávetette magát felesége, Zinaida Petrovna
akaratának. A rendőrfőnököt néhány év múlva áthelyezték, utódja pedig
sosem olvasta az irattárban porosodó aktát, de a Bogdanovok úgy
érezték, maga Miklós, minden oroszok cárja figyeli őket a távoli
Szentpétervárról, és ha hibáznak, rosszallóan vonja össze szépen ívelt
szemöldökét. Zinaida Petrovna vasmarokkal intézte a birtok ügyeit, és
igyekezett messzire küldeni a gyerekeit, amint elég idősek lettek.
Jevgenyij Moszkvában, Kirill Szentpéterváron tanult, a két kisebbik lány
férjhez ment. Tonya, a legidősebb lány, nevelőnő lett egy dúsgazdag
moszkvai grófnál, az év nagy részét külföldön töltötte: Párizsból,
Londonból, Rómából küldözgetett leveleivel megtelt a némi nagyzolással
könyvtárnak nevezett dolgozószoba asztalfiókja. Afanaszij jó pár évvel
fiatalabb volt testvéreinél, és türelmetlenül várta, hogy rákerüljön a
sor. Naphosszat apja régi szakkönyveit bújta. Amikor végre elkerült a
moszkvai egyetem orvosi fakultására, tanárai megmosolyogták a vidéki
fiú idejétmúlt tudását, és bár Afanaszij keserűen nyugtázta a tudomány
megállíthatatlan haladását, az otthonról hozott, badarságokkal teli
könyvektől nem volt szíve megválni.
Jevgenyij addigra befejezte
tanulmányait, hazatért, és nekilátott, hogy megreformálja a birtokot.
Sztyepan Bogdanov néhány hónappal korábban halt meg, élete utolsó
hónapjaiban olyan töpörödött lett, hogy egy kisebbfajta női koporsóban
is elfért. Összement, mint gyapjú a nagymosásban, morogta megvetően
Marfa, a cselédlány, míg a halottat mosta. Jevgenyij a reform első
lépéseként jelentősen lefaragott a háztartáspénzből, és pillanatok alatt
megutáltatta magát az összes jobbágyával. Összehívta őket, és
elmagyarázta, hogyan műveljék a földet. Az apja legalább nem kotyogott
bele a dolgunkba, csóválták az idősebbek a fejüket, mert eszük ágában
sem volt megfogadni a tanácsait. A háztartásból elvont pénz egy részét
Jevgenyij elküldte a fivéreinek. Afanaszij az egykor bátyja által bérelt
moszkvai szobácskában lakott, szállásadónője főztjét ette, és nagyon
keveset költött, de új könyvekre már nem volt pénze. Jevgenyij
küldeményéből egész sor sötétzöld vászonba kötött könyvet vásárolt, az
apjától örökölt köteteket pedig gondosan becsúsztatta mögéjük.
Kirillről furcsa híreket kaptak: a fiú minden levelében panaszkodott,
hogy a cári udvar igézetében élő városban elviselhetetlenül drága az
élet, jóformán éhezik, mert az otthonról küldött apanázs nem fedezi a
költségeit.
Az öltözékére is ügyelnie kell, különben a többiek
kigúnyolják, ezért rendszeresen mosatja és vasaltatja a fehérneműit.
Kénytelen volt két öltönyt készíttetni, mert az otthoni ruháiban nem
jelenhetett meg jobb társaságban. A tanulmányairól egy szót sem ejtett,
hiába kérdezgette az anyja, és ezzel úgy felbosszantotta Jevgenyijt,
hogy Zinaida Petrovna csak minden második-harmadik pénzért könyörgő
levelét merte megmutatni a családfővé lett fiúnak. Húsvétra hazavárták
mindkét diákot, de Kirill helyett kurta levél érkezett bizonyos
Jelizaveta Goldberg aláírásával, amelyben sajnálattal értesítette a
családot, hogy Kirillt súlyos betegsége ágyhoz köti, nem utazhat. Akkor
hallottak róla utoljára.
Harminc év telt el, Afanaszij mégis azonnal
felismerte a bátyját: erősen kidudorodó pofacsontját és keskeny, hegyes
orrát az apjuktól örökölte, s már gyerekkorában is széles homloka
uralta kopaszodó fejét. Hajdan élénk kék szeme vizenyős lett, sötét,
püffedt karikák keretezték, szívbeteg, diagnosztizálta öntudatlanul
Afanaszij, az álla körvonala is elmosódott, a vöröses, kitágult
hajszálerekkel rajzolt bőr petyhüdten csüngött, és túl sokat iszik,
egészítette ki a kórképet az orvos, majd a szobájában álló ócska
kanapé felé intve hellyel kínálta. A háta mögött, a még mindig nyitott
ajtón át csizmás lépések koppanása hallatszott a folyosóról. Afanaszij
kipillantott az ajtón: két rendőrruhás férfi közeledett. Nyomozók?
szaladt át az orvos agyán, és másodpercnyi rémület után eszébe jutott a
reggeli robbantás. Kirill felé fordult, hogy megmagyarázza a helyzetet,
de a bátyja eltűnt, csak a nagy ruhásszekrény ajtajának nyikordulása
jelezte, hova rejtőzött. Nem maradt ideje bosszankodni a vígjátékba
illő fordulaton, mert a rendőrök a szobájához értek. Afanaszij
Sztyepanovics Bogdanov? Bólintott, kilépett a folyosóra és határozott
mozdulattal behúzta a szobája ajtaját. Bocsássanak meg, de az egyik
betegem, Orlov ezredes úr sürgősen hívatott, beszélhetünk útközben?,
mondta fontoskodva, és magában imádkozott, hogy a vén katonatiszt
szokása szerint szunyókáljon, mikor a szobájához érnek.
A nyomozók
gyorsan feltették a szokásos rutinkérdéseket, majd elsiettek, ő pedig
pár percig még bámulta a békésen hortyogó ezredest, amíg biztosra
vehette, hogy a rendőrök messze járnak. Visszasétált a szobájába,
gondosan ügyelve, hogy a léptei ne legyenek sem túl szaporák, sem
gyanúsan lassúak, majd kulcsra zárta az ajtót, és a nagy
ruhásszekrényhez lépett. Üres volt, de nemcsak Kirill hiányzott belőle,
hanem a télikabátja és három váltás fehérneműje is.