A kéményseprő megpillantása bizonyára szerencsét
hoz (két kéményseprő, mert valahogy mindig párosával járnak, dupla
szerencsét) – a világért se ironizálnék efféle hiedelmekkel, de
fontosnak gondolom megkülönböztetni, hogy a kéményseprő-jel-jóslat vagy
-babona (ahogy tetszik) legfeljebb egyszeri, alkalmi szerencsés kimenetelű esetre
vonatkozik. Tehát ha reggel kéményseprőt lát az ember, és jó ösztönnel
vagy gyors reflexszel megfogja egy gombját (a saját öltözékén!),
remélheti, hogy aznap valami kedve szerint történik. Sikerül a vizsgája,
a randevúja, állást kap, pénzt nyer – és így tovább. És a nap végén
elmondhatja, hogy szerencséje van. Egészen más burokban születni, és
ezzel életen át tartó szerencséhez jutni – tudni, hogy van szerencse, ami – tapasztalatom szerint sok évtized alatt – sajáttá szelídíthető.
Kisgyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként többször hallottam születésem körülményeit (hogy miért
születtem burokban), de sokáig beértem a közhely-kommentárral: a
burokban születőnek az a szerencséje, hogy életben maradt. A brutális
körülmények felületes ismerete alapján arra következtettem, hogy nekem
akkor dupla a szerencsém: nem fulladtam meg a buroktól és meg sem öltek,
pedig elég nagy erejű hatalom tört erre. Idő kell ahhoz, hogy más
(emelkedettebb?) szinten gondoljon az ember a saját történeteire – és
persze nyomban szorongjon: nem torzít, nem csal-e az önmitizálással.
A mítosz (a szerencse-szál) jóval a születésem előtt kezdődött, a
fogantatásom mindenesetre már mesebeli: kétségtelenül Szent Iván éjjelén
történt, 1943-ban, holott a Harmadik Birodalommal szerződő magyar
honvédelmi minisztériumnak igazán nem állt szándékában elősegíteni
semmiféle csodát, termékenységet, ünnepet a családomban. A háború
elhúzódásával egyre nőtt az igény a fegyvergyártáshoz nélkülözhetetlen
fémekre, 43 februárjától újra meg újra nyomatékosan követelték a németek
a szövetséges magyar kormánytól, hogy több ezer munkaszolgálatost
küldjenek a bori rézbányába. A kívánságot megtagadó minisztert
lemondatták, hogy Albert Speer építkezési vállalata, az Organisation
Todt (Wilhelm Neyer képviselte) és a magyar hadügyminisztérium
(Ruszkiczay-Rüdiger Imre miniszterhelyettes tábornok jegyezte) végre
megállapodhasson. A szerződést hivatalosan július elején írták
alá, de június második felében már elindítottak néhány transzportot.
Apám addig Kárpátalján volt munkaszolgálatos – a bevagonírozás előtt
szabadságot kapott. Történetesen Szent Iván napján. Méhen belüli életem
néhány nappal hosszabb is volt tehát a „szükséges”-nél. A március 19-i
német megszállást hivatalosan 22-én este, a tízórás hírekben
jelentették be. A proklamáció elhangzása után pár perccel kezdődtek
anyám fájásai. Nagyanyám bekísérte a Szabolcs utcai zsidókórházba, ahol –
érthetően – fejvesztett volt mindenki. A kijárási tilalommal sem
törődve megtagadták, hogy nagyanyám a kórházban maradjon reggelig, és a
bába se igen foglalkozott anyámmal. Amikor végre megnézte, visított,
hogy „kint van a feje!, kint van...”, és elszaladt ő is – orvosért. De
lám, az ügyeletes mégiscsak időben csomagolt ki a külső meg belső
burokból, s ezzel, mint egy Dickens-regényben, kezdetét vette az az idő,
amelyikben előbb öntudatlanul, sokkal később meg öntudatosan a saját
szerencsém kovácsa lehettem.
Olvastam, hogy például Kossuth Lajos is
burokban született, de még hetvenéves kora után sem fedezte fel ennek
jelentőségét. Azt sem tudta bizonyossággal, mely napon jött világra. A
családban nem ünnepelték a születésnapokat, a rézcsatos családi biblia, a
nevezetes események dátumaival elkallódott, az életéről-születéséről
faggatónak romantikus sztárként, magamutogató szerénységgel írta, hogy
„emlékezőtehetségem fiókjában nemigen tartottam érdekesnek hasznosabb
dolgoktól helyet lopni a csekély magamra vonatkozó biographiai akták
számára” – s hogy mégis, mikor? Világrajövetelének jelentéktelenségével
kérkedve folytatta: „Úgy rémlik előttem, hogy szeptember 16-ika és
19-ike közt; alkalmasint 19-én. De nem merném reá szavamat adni, ámbár
gyanítom, hogy az eseménynél, mely számomra bút sokat, örömet vajmi
keveset hozott, alkalmasint jelen voltam, bárha talán burokban is, mert
burokban születtem, mely azonban az én esetemben bizony nem igazolta a
népies babonahitet, hogy burokban születni szerencsét jelent.”
Ott
van aztán a másik véglet – bár a szélsőségesen „más”-nak tűnőben mintha
csak másként jelenne meg a nagyon is hasonló önteltség –: Sigmund Freud
is burokban született. Apja első házasságából felnőtt féltestvérei
voltak, az apánál két évtizeddel fiatalabb anya, de voltaképpen az egész
jómódú család ajnározta Sigmundot, s bizton állították: nagy jövő vár
rá – a burokban születés is figyelemre méltó jövendölés. Az adottságot, a
még értékmentes tényt nagyon különbözőképpen lehet
„használni”. Freud a maga kiválasztottságától eltelten alakította
pályáját, ő is kérkedve állította, hogy nem megfigyelő, nem kísérletező,
nem is gondolkodó, hanem kalandor; úgy tetszik, „újításai”-kor a hatásra ügyelt mindenekelőtt – s valóban: talán senki annyira nem hatott a 20. század lelkiségére,
emberképére, mint ő. Elképesztően önző és ön-néző volt, hosszú élete
során mindig rajongók vették körül, nem tűrte az ellentmondást,
tanítványai „elhajlásait”, és céljai érdekében képes volt meghamisítani
saját kutatása eredményét is. A különböző diktatúrákkal dacoló, 20.
századi értelmiség legjobbjai pedig – szellemi menedéket, személyességet
keresve – hódoltak előtte, biztosítva ezzel hallatlan népszerűségét.
Mintha nemigen vennék észre, hogy a freudizmus „felvételével” éppen
személyes integritásukról mondanak le, s hogy a társadalmi
kiszolgáltatottságnál nem kevésbé veszélyes a lelki kiszolgáltatottság.
Burokban születni – ez talán csak akkor és úgy szerencsés, ha az ember
frappáns mesefordulatnak érzékeli a tényt, és nem többnek, nem másnak,
főként nem misztikus jóslatnak. Ha semmire sem használja. Nem
hadonászik vele, hisz egy szempillantás alatt kitetszik akkor: mankó
csupán, s gazdája nem rendeltetésszerűen bánik vele. De nagy szerencse
olykor-olykor megsejteni, hogy a méltányosságban és arányosságban benne
van a szerencse.