←Vissza

Liget.org   »   2010 / 4   »   Levendel Júlia  –  Burokban
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1931
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A kéményseprő megpillantása bizonyára szerencsét hoz (két kéményseprő, mert valahogy mindig párosával járnak, dupla szerencsét) – a világért se ironizálnék efféle hiedelmekkel, de fontosnak gondolom megkülönböztetni, hogy a kéményseprő-jel-jóslat vagy -babona (ahogy tetszik) legfeljebb egyszeri, alkalmi szerencsés kimenetelű esetre vonatkozik. Tehát ha reggel kéményseprőt lát az ember, és jó ösztönnel vagy gyors reflexszel megfogja egy gombját (a saját öltözékén!), remélheti, hogy aznap valami kedve szerint történik. Sikerül a vizsgája, a randevúja, állást kap, pénzt nyer – és így tovább. És a nap végén elmondhatja, hogy szerencséje van. Egészen más burokban születni, és ezzel életen át tartó szerencséhez jutni – tudni, hogy van szerencse, ami – tapasztalatom szerint sok évtized alatt – sajáttá szelídíthető.
Kisgyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként többször hallottam születésem körülményeit (hogy miért születtem burokban), de sokáig beértem a közhely-kommentárral: a burokban születőnek az a szerencséje, hogy életben maradt. A brutális körülmények felületes ismerete alapján arra következtettem, hogy nekem akkor dupla a szerencsém: nem fulladtam meg a buroktól és meg sem öltek, pedig elég nagy erejű hatalom tört erre. Idő kell ahhoz, hogy más (emelkedettebb?) szinten gondoljon az ember a saját történeteire – és persze nyomban szorongjon: nem torzít, nem csal-e az önmitizálással.
A mítosz (a szerencse-szál) jóval a születésem előtt kezdődött, a fogantatásom mindenesetre már mesebeli: kétségtelenül Szent Iván éjjelén történt, 1943-ban, holott a Harmadik Birodalommal szerződő magyar honvédelmi minisztériumnak igazán nem állt szándékában elősegíteni semmiféle csodát, termékenységet, ünnepet a családomban. A háború elhúzódásával egyre nőtt az igény a fegyvergyártáshoz nélkülözhetetlen fémekre, 43 februárjától újra meg újra nyomatékosan követelték a németek a szövetséges magyar kormánytól, hogy több ezer munkaszolgálatost küldjenek a bori rézbányába. A kívánságot megtagadó minisztert lemondatták, hogy Albert Speer építkezési vállalata, az Organisation Todt (Wilhelm Neyer képviselte) és a magyar hadügyminisztérium (Ruszkiczay-Rüdiger Imre miniszterhelyettes tábornok jegyezte) végre megállapodhasson. A szerződést hivatalosan július elején írták alá, de június második felében már elindítottak néhány transzportot. Apám addig Kárpátalján volt munkaszolgálatos – a bevagonírozás előtt szabadságot kapott. Történetesen Szent Iván napján. Méhen belüli életem néhány nappal hosszabb is volt tehát a „szükséges”-nél. A március 19-i német megszállást hivatalosan 22-én este, a tízórás hírekben jelentették be. A proklamáció elhangzása után pár perccel kezdődtek anyám fájásai. Nagyanyám bekísérte a Szabolcs utcai zsidókórházba, ahol – érthetően – fejvesztett volt mindenki. A kijárási tilalommal sem törődve megtagadták, hogy nagyanyám a kórházban maradjon reggelig, és a bába se igen foglalkozott anyámmal. Amikor végre megnézte, visított, hogy „kint van a feje!, kint van...”, és elszaladt ő is – orvosért. De lám, az ügyeletes mégiscsak időben csomagolt ki a külső meg belső burokból, s ezzel, mint egy Dickens-regényben, kezdetét vette az az idő, amelyikben előbb öntudatlanul, sokkal később meg öntudatosan a saját szerencsém kovácsa lehettem.
Olvastam, hogy például Kossuth Lajos is burokban született, de még hetvenéves kora után sem fedezte fel ennek jelentőségét. Azt sem tudta bizonyossággal, mely napon jött világra. A családban nem ünnepelték a születésnapokat, a rézcsatos családi biblia, a nevezetes események dátumaival elkallódott, az életéről-születéséről faggatónak romantikus sztárként, magamutogató szerénységgel írta, hogy „emlékezőtehetségem fiókjában nemigen tartottam érdekesnek hasznosabb dolgoktól helyet lopni a csekély magamra vonatkozó biographiai akták számára” – s hogy mégis, mikor? Világrajövetelének jelentéktelenségével kérkedve folytatta: „Úgy rémlik előttem, hogy szeptember 16-ika és 19-ike közt; alkalmasint 19-én. De nem merném reá szavamat adni, ámbár gyanítom, hogy az eseménynél, mely számomra bút sokat, örömet vajmi keveset hozott, alkalmasint jelen voltam, bárha talán burokban is, mert burokban születtem, mely azonban az én esetemben bizony nem igazolta a népies babonahitet, hogy burokban születni szerencsét jelent.”
Ott van aztán a másik véglet – bár a szélsőségesen „más”-nak tűnőben mintha csak másként jelenne meg a nagyon is hasonló önteltség –: Sigmund Freud is burokban született. Apja első házasságából felnőtt féltestvérei voltak, az apánál két évtizeddel fiatalabb anya, de voltaképpen az egész jómódú család ajnározta Sigmundot, s bizton állították: nagy jövő vár rá – a burokban születés is figyelemre méltó jövendölés. Az adottságot, a még értékmentes tényt nagyon különbözőképpen lehet „használni”. Freud a maga kiválasztottságától eltelten alakította pályáját, ő is kérkedve állította, hogy nem megfigyelő, nem kísérletező, nem is gondolkodó, hanem kalandor; úgy tetszik, „újításai”-kor a hatásra ügyelt mindenekelőtt – s valóban: talán senki annyira nem hatott a 20. század lelkiségére, emberképére, mint ő. Elképesztően önző és ön-néző volt, hosszú élete során mindig rajongók vették körül, nem tűrte az ellentmondást, tanítványai „elhajlásait”, és céljai érdekében képes volt meghamisítani saját kutatása eredményét is. A különböző diktatúrákkal dacoló, 20. századi értelmiség legjobbjai pedig – szellemi menedéket, személyességet keresve – hódoltak előtte, biztosítva ezzel hallatlan népszerűségét. Mintha nemigen vennék észre, hogy a freudizmus „felvételével” éppen személyes integritásukról mondanak le, s hogy a társadalmi kiszolgáltatottságnál nem kevésbé veszélyes a lelki kiszolgáltatottság.
Burokban születni – ez talán csak akkor és úgy szerencsés, ha az ember frappáns mesefordulatnak érzékeli a tényt, és nem többnek, nem másnak, főként nem misztikus jóslatnak. Ha semmire sem használja. Nem hadonászik vele, hisz egy szempillantás alatt kitetszik akkor: mankó csupán, s gazdája nem rendeltetésszerűen bánik vele. De nagy szerencse olykor-olykor megsejteni, hogy a méltányosságban és arányosságban benne van a szerencse.