Néhány nappal ezelőtt váratlanul abban a páratlan
szerencsében volt részem, hogy nem kaptam meghívást a kormányzó nagy
várakozással beharangozott báljára, így ma nem vagyok kénytelen a kora
esti órákban frakkot ölteni, hogy a megadott időpontban tiszteletemet
tegyem a meghívón feltüntetett helyszínen, és diszkréten elvegyüljek a
már jelenlévő díszes társaság soraiban.
És ez még nem minden! Nem
kell gyöngyöző pezsgőspohárral kezemben hosszasan elcsevegnem magasrangú
hivatalnokokkal, katonatisztekkel, és a példátlan szerencsesorozat
betetőzéseként, nem kell táncra kérnem – az illendőség kedvéért – a
kormányzó bájos hitvesét, aki különben alanyi jogon aligha nevezhető
bájosnak, ám bárhogy is nézzük, mégiscsak a kormányzó hitvese.
Mondanom sem kell, hogy amikor különböző titkos csatornákon keresztül
fülembe jutott az örvendetes hír, miszerint a meghívottak listáján nem
került feltüntetésre becses nevem, rögtön átéreztem a pillanat
jelentőségét, és a túláradó boldogság első hevében, ünnepélyes
gratulációkkal halmoztam el önmagam. Módfelett hízelgett ugyanis a
hiúságomnak, hogy a több száz leendő meghívott közül éppen szerény
személyemre esett a választás, amikor az illetékesek számba vették, ki
legyen az, akit nem hívnak meg.
Ha belegondolok, hogy a meghívottak
szép számú táborában hány tucatnyian akadnak, akik valószínűleg sokkal
inkább rászolgálnának erre a megtiszteltetésre, valósággal forogni kezd
velem a világ, s csupán azt bánom, hogy drága szüleim, sajnos, már nem
érhették meg e jeles napot. Képzelem, milyen elképedve fogadnák, amikor
következő látogatásom alkalmával megosztanám velük a nagy hírt.
–
Csakhogy ezt is megélhettük – lelkesednének, és boldogan ölelnének
keblükre, hiszen minden bizonnyal már régen feladták a reményt, hogy
ebben az életben valaha is Fortuna kegyeibe férkőzhetek.
És kérem,
értsék meg, itt nemcsak arról van szó, hogy egyszerűen mentesültem egy
felettébb kínos kötelesség alól! A legfőbb szerencse ugyanis abban áll,
hogy meghívó híján még abban az esetben is zárt kapukra és szigorú
elutasításra találnék, ha valami hirtelen fellépő elmebaj fatális
következményeként
a kérdéses időpontban esetleg mégis tiszteletemet tenném a helyszínen.
Az irigyeim persze most majd azt mondják, könnyű nekem, a
legalacsonyabb fizetési osztályba sorolt, jelentéktelen hivatalnoknak,
aki örök feledésre ítélve rostokol egy elhanyagolt, porlepte irodaépület
legfelső emeletén, és már idestova harminc esztendeje nem léptették
elő. Elismerem, ez valóban így van, mindez azonban cseppet sem változtat
a tényeken, és az irigység ellen jó előre felvértezve, rendíthetetlen
nyugalommal és halvány mosollyal ajkamon hallgatom e vádakat, mint aki
magas bércről tekint le a környező vidékre.