Közismert, hogy az európai felvilágosodás teremtette meg a modern értelmiség számára azt a társadalmi megbecsülést, ami az elmúlt néhány évszázad alatt ugyan jelentôsen veszített erejébôl, de nem tûnt el egészen. Persze a kezdeti ragyogás sem nélkülözte a tudatos „önfényezést”. Nem meglepô, hiszen a felvilágosodás maga is a filozófusok társadalma, az ún. la république des lettres mûve volt, s a „világpolgárság” eszméjének kiötlôi tulajdonképpen „hazabeszéltek”, mikor önmaguk menedzselését is beépítették teóriáikba. Ha a legutóbbi évszázad „alapvetô dilemmáit” a felvilágosodás hajdani „panoptimizmusa” felôl értelmezzük, e különös történelmi korszak egyik legérdekesebb fejleménye éppen az értelmiségi lét, az értelmiségi ember kitüntetett szerepe iránt megmutatkozó és folyamatosan erôsödô bizalmatlanság. Voltaképpen itt is paradoxonról van szó, hiszen a bizalmatlanság szítói maguk is értelmiségiek, akik kimondva vagy kimondatlanul, de univerzális érvényûnek tekintik egyre szkeptikusabban csengô kijelentéseiket, és ezzel szükségszerûen önmaguk vádlóivá léptek és lépnek elô. Pedig nem mindig volt így! Egykor az értelmiségnek megvoltak a jól definiálható „külsô ellenségei”. Hajdan az antiintellektualizmus képviselôi más társadalmi csoportokból származtak, mint például Anütosz, a becstelen kézmûves, aki Szókratész egyik vádlója volt a híres athéni „koncepciós perében”. Manapság az értelmiség elôször is azzal vádolhatja magát, hogy – ha kell, ha nem – hajlamosnak mutatkozik a folyamatos önvádra. Zizek idézi Paul Éluard-t, aki állítólag azzal utasította vissza a sztálinista kirakatperek kelet- és közép-európai (jórészt értelmiségi) áldozatainak védelmét, hogy: „Elég sok idôt áldozom olyan ártatlanok védelmére, akik ártatlannak tartják magukat. Nem akarok idôt vesztegetni azoknak a bûnösöknek a védelmére, akik bûnösöknek vallják magukat.”
Legyünk méltányosak, és ne feledjük, hogy Éluard nem a sztálinista diktatúrák világában élt, ahol a bíróság elôtti lelkes – vagy inkább csak annak látszó – önvád az életben maradás esélyét kínálta, s jobbára az ördögi teatralitás kelléke volt, mintsem ôszinteség. A totalitárius társadalmak antiintellektualizmusa egyértelmûen „rendszerjellegû”. Már Lenin a „túlzott absztrakcióra való hajlammal” vádolta az értelmiséget. Zizekhez hasonlóan magam is jól emlékszem a létezô szocializmus ismert formulájára, amely a „haladó társadalmi erôk együttesét” a „forradalmi munkásosztály, a dolgozó parasztság és az alkotó értelmiség” szövetségeként határozta meg. Világosan érzékelhetô ezen a definíción, mondja Zizek, hogy az értelmiségi réteg (tehát nem osztály!) természetébôl adódóan gyanús társaságként kezelendô, hiszen még az egyértelmû megnevezhetôség alól is kivonja magát: valójában nincs szilárd identitása, s csak mûvileg létrehozott és meglehetôsen idétlen kategóriába lehet besorolni. Legalább ennyire különösnek tetszhet az is, hogy az értelmiséggel szembeni bizalmatlanság – mutatis mutandis – napjaink késô modernnek nevezett kapitalizmusában is masszívan jelen van. Az „alkotó értelmiség” szemantikai terében ma már csak azok a technokrata közgazdászok, szociológusok, pszichológusok jutnak szerephez, akik fejet hajtanak a „kockázati társadalom” dinamikája elôtt, szilárdan hisznek a reformok szükségességében, és meggyôzték magukat, hogy végleg szabadulniuk kell a régi „humanista ideológiák” gönceitôl. „Velük szemben – jegyzi meg ironikusan Zizek – az olyan ’szószátyár osztályokat’ találjuk, mint a társadalomtudományi területeken tevékenykedô emberek különféle csoportjai, akiket még mindig a frankfurti iskola nézetei befolyásolnak, vagy még ennél is rosszabb esetben: a francia posztmodern lejtôjére léptek, mindenben specialista nagyokosok, hajlamosak a verbális radikalizmusra, a paradoxonok ínyencei...” Valójában az úgynevezett posztmodern gondolkodás igézetében élô intellektuelek maguk is felelôsek a napjainkra elôállt kaotikus szellemi világállapotért. Az univerzális kijelentésektôl való, részben indokolható páni félelmükben szinte programszerûen hátat fordítanak az átlagemberek átlagracionalizmusának, s harc nélkül adják át a közgondolkodást meghatározó médiafelületet a látszólag sokkal józanabbul gondolkodó, technokrata „kvázi-értelmiségieknek”, akik felettébb bôkezûen osztogatják – az érdekeiknek mindig pontosan megfelelô – univerzalisztikus állításokat. Pedig valójában ôket lehet a felvilágosodás valódi ellenségeinek tekinteni, mert dühösen „ugranak” a társadalomkritikai gondolkodás legkisebb jelére is. Napjainkra szinte sehol sem fedezhetô fel a felvilágosodás egykori világpolgára, a „jövô emberének prototípusa”. Van ugyan világpiacunk, mondja Christopher Lasch, de ez nem hordozza azokat a civilizációs értékeket és hatásokat, amelyekbe Hume és Voltaire egykor a bizalmukat vetették.
Több fejezetre tervezett tanulmányomban megkísérlem nyomon követni az értelmiség (ön)bizalomvesztésének fél évszázados történetét, elsôsorban a francia szellemi élet nálunk is jól ismert (vagy alig ismert) képviselôinek munkáira támaszkodva. Ugyanakkor nem feledkezem meg az „ellentábor” elkötelezettjeirôl sem, tehát azokról a filozófusokról, szociológusokról és írókról, akik továbbra is hisznek az értelmiségi lét normatív eszményeiben, vagyis folytathatónak vélik a Szókratésszel és Pál apostollal kezdôdô tradíciót. Ezek az eszmények egyre csekélyebb hatásfokkal napjainkig éreztetik hatásukat, és hangozzék bármily meglepôen, Szókratész és Pál utódai olykor hallatják hangjukat, bár mifelénk alig figyelnek rájuk.
Az elsô fejezetben Jean-Paul Sartre Japánban tartott elôadásait vizsgálom (Védôbeszéd az értelmiségiek mellett, 1966), amelyekben a francia filozófus az univerzalitás és a szingularitás feszültségterében látja megjelenni az értelmiségi lét feloldhatatlannak tûnô drámáját. Ezt követôen Michel Foucault és Gilles Deleuze egyik beszélgetését veszem górcsô alá, amely Sartre imént említett elôadásait néhány évvel követte. Ebben szinte teljessé válik az értelmiségi lét kitüntetett szerepével kapcsolatos bizalomvesztés. Jean-François Lyotard Az értelmiség síremléke címû cikkgyûjteménye a totálisan mediatizált és informatizált társadalom világából mond halotti beszédet az értelmiség sírja fölött. A lengyel származású Zygmunt Bauman értelmiség-szociológiai munkái nem nélkülözik a keletrôl nyugatra emigrált értelmiségi különös érzékenységét. Majd Jan Patoc`´ka „poszt-szókratészi” hitvallásának értelmiség-filozófiai vonatkozásait veszem szemügyre, központba állítva a közép-európai történelem sajátos értelmiségi tapasztalatát, amely nagyon is általánosítható következtetésekre sarkallhatja napjaink gondolkodásra hajlamos emberét. A tanulmány többi fejezetében Giorgio Agamben, Slavoj Z`´iz`´ek, Christopher Lasch, Richard Senett, Jordi Vidal, Niklas Luhmann, Herbert Hörz, Pierre Bourdieu és jó néhány más gondolkodó munkáit ismertetem, illetve nézeteikkel polemizálva, egy többé-kevésbé önálló felfogást szeretnék kialakítani ebben a zavarokkal, félreértésekkel és kölcsönös gyanúsítgatásokkal terhelt kérdéskörben.

*

Sartre elôadásainak kiindulópontja többszörösen is figyelemre méltó. Elôször is, mert számos francia (és nem francia) entellektüel ugyancsak ehhez a tanulmányhoz kapcsolódva fejti ki a késôbbi évtizedekben a maga álláspontját, másrészt mert Sartre eszmefuttatása nagyon is rímel azokra az élettapasztalatokra, amelyeket a közép- illetve kelet-európai értelmiségiek nemzedékei szereztek az utóbbi hatvan-hetven esztendôben. Sartre fô tézise: az értelmiséget az a sajátos szerep különíti el az összes többi társadalmi osztálytól és rétegtôl, hogy noha nem rendelkezik sem gazdasági, sem politikai hatalommal, mégis olyan elitcsoportként határozza meg magát, amely minden kérdésben elhivatottságot érez az állásfoglalásra, akár rá tartoznak a szóban forgó problémák, akár nem. Ennek az idealista moralizmusnak, amely tehát az értelmiségi lét és az értelmiségi szerep alapkondíciójaként jelenik meg, konfúzus következményei vannak.
Sartre elsôként azt a paradoxont emeli ki, hogy – jórészt az imént említett öndefiníció miatt – az értelmiségieket tulajdonképpen nem szereti senki. Miként az imént magam is utaltam rá, a hivatalos marxizmus az értelmiséget „transzhisztorikus moralizmusa” miatt ülteti a vádlottak padjára. Az ötvenes évektôl egyre hangosabb pragmatista amerikai neokonzervativizmus viszont azért hirdeti meg az értelmiség halálát, mert – legalábbis ôk ezt így látják – a tudomány és a technika gyors fejlôdése feleslegessé teszi az „univerzalisztikus” eszmék hirdetôit, s a hagyományos értelmiségiek helyét a józan gondolkodású technokrata szakértôknek kell átvenniük.
Visszatérve Sartre tanulmányához, a francia filozófus munkája bevezetô fejezetében igyekszik pontosan definiálni az értelmiségi ember fogalmát. „(...) az olyan ember tekinthetô értelmiséginek, aki azokba a dolgokba is belekeveredik, ami nem tartozik rá (...).” Az értelmiségi embernek van bátorsága megkérdôjelezni a kényelmes és megszokott evidenciákat, s teszi mindezt olyan komplex társadalomban, ahol egyre kisebb az esélye az átfogó (univerzális) ember- és világértelmezéseknek. Hogy ez öndefiníció-e, vagy inkább az értelmiségkritikusok hozzáállása – nos, a kérdést Sartre ügyesen lebegteti, de voltaképpen igaza van, mert hát lehetséges-e nem értelmiségieknek tekinteni az értelmiség kritikusait? Mindenesetre Sartre emlékeztet a modern francia történelmet alapvetôen befolyásoló Dreyfus-perre, amelyben a katonai bíró azt vetette a Dreyfus kapitány mellett kiálló entellektüelek szemére, hogy a „kompetenciájukba nem tartozó” dolgokba avatkoznak. Sartre maga is egyetért tehát a meghatározással, s rögtön egy példával szemlélteti, hogy kit lehet, és kit nem lehet értelmiséginek tekinteni. Például az atomfizikus, aki az atomfegyverek tökéletesítésén dolgozik, legyen bármekkora tudósa szakterületének, nem tekinthetô értelmiséginek. De ha ugyanez a tudós, visszarettenve az általa konstruált eszközrendszer mérhetetlen pusztító erejétôl, állást foglal az atombombák gyártása és hadrendbe állítása ellen, rögtön „értelmiségivé válik”. Mégpedig azért, mert az atomfegyverek felhasználása elleni érvelésével egy másik „nyelvjáték” világába lép, abba a világba, ahol nem a szûkebben vett szakmai tudás a döntô, hanem az univerzális emberi értékek védelme (vagy éppen semmibevétele).
Kétségtelen, mondja Sartre, hogy a modernitást leginkább a differenciált munkamegosztás bonyolult rendszere különbözteti meg a premodern társadalmaktól. Ez azt jelenti, hogy a modern világban mindenki jól definiált hellyel rendelkezik az össztársadalmi gyakorlatban, s a társadalom rendje aszerint formálódik ki, hogy az éppen betöltött funkció menynyire tûnik értékesnek és hasznosnak az össztársadalmi reprodukció számára. De éppen a nagyfokú specializáció teremti meg, illetve provokálja a határátlépést az érintettek egy részénél, hiszen mindig vannak olyanok, akik nem hajlandók belenyugodni, hogy egész életükben csak részfunkciókat kelljen betölteniük. Történeti és szociológiai értelemben véve a kései középkorra tehetô a fordulópont bekövetkezése. A klasszikus középkorban a klerikusok mint az egyház kötelékébe tartozó írni és olvasni tudó ôsértelmiségiek egyfajta közvetítô szerepet töltöttek be az írástudatlan nemesség és parasztság között. Az egyház a kereszténységnek nevezett ideológia ôreként gondoskodott arról, hogy ezek az eszmék minden társadalmi osztály gondolkodásába és életvezetésébe bevésôdjenek. A klerikusok ôrizték, ha kellett, átalakították a dogmákat, valamint elôsegítették azok adaptációját. Ám a klerikusok – lévén egyházi emberek – még nem voltak a tudás igazi specialistái, mivel szerepükbôl adódóan olyan totalizáló és mitologikus világképpel szolgáltak, amely örök idôkre érvényesen illesztette be a hierarchikus emberi társadalmat a kozmosz „szent” egészébe. A tudás valódi specialistái csak a polgárság felemelkedésével együtt, pontosabban ennek a felemelkedésnek köszönhetôen jelennek meg. A feltörekvô kereskedô burzsoáziának ugyanis speciális szakértôkre van szüksége, többek között hogy kivédje az uzsorakamattal és az igazságos árral kapcsolatos vádakat, s mintegy morálisan is legitim csoportként fogadtassa el önmagát a társadalom többi rétege elôtt. A burzsoáziának, legalábbis felemelkedése elsô szakaszában, nem volt szüksége alapvetôen új ideológiára. Elegendônek tûnt megnyerni a matematikához, a joghoz és a medicinához értô, mondhatni „ôs-technokrata” csoportokat, hogy megkezdje a bizonyos értelemben még napjainkban is tartó karriersorozatát. „A vagyonosodás szakértôi tehát a burzsoáziából és a burzsoáziában jönnek létre: ezek nem alkotnak sem osztályt, sem pedig valamilyen elitcsoportot. Ezek a szakértôk teljesen integrálódnak a kereskedelmi kapitalizmushoz köthetô vállalkozásokba, ôk szállítják az ilyen vállalkozásokhoz szükséges eszközöket, illetve közremûködnek azok fenntartásában és kiterjesztésében.” Ezek a laikus szakértôk nem kerülhetik el a konfliktust a tradicionális vallásosság képviselôivel, de igazából nem a hagyományos értelemben vett vallási viták folytatása az érdekük, hanem hogy deszakralizálják a társadalmi élet minél több szféráját, vagyis elérjék, hogy Isten minél távolabb ülô nézôként figyelje az e világi arénában folyó küzdelmet. A 18. századra aztán a burzsoázia elég erôsnek érzi magát egy önálló ideológia megteremtésére, s ettôl kezdve olyan értelmiségiekre támaszkodik, akik mindig bizonyos szakterület specialistái (például Montesquieu a jogé, Voltaire, Rousseau az embertudományoké, D’Alembert a matematikáé, Helvetius a gazdálkodásé stb.), de ettôl függetlenül – mintegy az antik hagyományt felelevenítve – bátran filozófusoknak nevezik magukat, tehát az univerzális ismeretek szakértôi is. Vagyis a filozófusok valami olyasmit mûveltek, amit napjainkban szinte reflexszerûen vágnak az entellektüelek fejéhez: mindig belekeverednek olyan ügyekbe, amelyek nem tartoznak rájuk. A tizennyolcadik században még nem a polgárság részérôl fogalmazódik meg ez a vád, hanem a „társadalmi nyilvánosságból” folyamatosan kiszoruló arisztokrácia és fôpapság oldaláról. Hiszen a polgárság és a modern értelmiség, mondja Sartre, tulajdonképpen organikus közösséget alkot. Ennek a „genetikai összetartozásnak” azonban eleinte inkább jótékony hatásai mutatkoznak meg (például védelem az arisztokrácia és a vallási konzervativizmus meg-megújuló rohamaival szemben), a kapitalista viszonyok megszilárdulását követôen aztán kiütköznek árnyoldalai is. Nevezetesen: a burzsoázia mindent megtesz azért, hogy teljes kontrollt gyakoroljon az értelmiség fölött. Sartre három pontban foglalja össze ennek a korlátlan uralomnak a lényegét.
Elôször: az értelmiség közvetlenül nem tekinthetô az „uralkodó osztály” részének, de mert a burzsoázia az általa mûködtetett intézményeken keresztül tökéletesen megszabhatja, hogy a „tudás-technikusok” mely csoportját hajlandó kiképezni, és a kiképezettek közül kiket alkalmaz és milyen feltételekkel, már jó elôre kialakítja a játékszabályokat, amelyeket a jövendô entellektüeleknek figyelembe kell venni. Sartre természetesen a korabeli (azaz a múlt század hatvanas éveinek) francia gyakorlatára hivatkozik, de – milyen érdekes az élet! – újabban nálunk is hasonló folyamatok érzékelhetôek. Egyfajta nekrofil szelekció gondoskodik az értelmiségi pályák feltöltésérôl: például csak a nyugdíj elôtt állók tervezhetôen megürülô helyére írnak ki álláspályázatokat. Elvben ugyan absztrakt szakembert („akárkit”) várnak a megüresedô helyekre, de az oktatás szelekciós rendszere már jó elôre eldönti (még talán meg sem született a megüresedett poszt majdani betöltôje), hogy mely társadalmi rétegbôl származnak a kiválasztottak. „Mára a dolog egyértelmûvé vált – mondja Sartre –, az ipar rá akarja tenni kezét az egyetemre, elsôsorban azért, hogy rávegye, szabaduljon meg az idejétmúlt humanizmustól, s az így megüresedett helyekre olyan hallgatókat vegyen fel, akik majd fegyelmezett laboratóriumi szakértôkként, vállalati technikusokként, középkáderekként és PR-szakértôkként tevékenykednek.”
Másodszor: az uralkodó osztály voltaképpen kettôs szerepre szeretné felkészíteni a jövendô értelmiséget. A pontosan definiálható területek szakembereit kívánja megteremteni, viszont szüksége van a „hegemónia kiszolgálóira”, tehát olyan álértelmiségre, amely vállalja a „hagyomány fenntartását és ôrzését”. Az államigazgatás és a kultúra magasabb szintjein tevékenykedô funkcionáriusoknak látszólag valódi értelmiségi feladatai is vannak: racionális érvekkel kell alátámasztaniuk a közvetítendô értékeket és eszméket. De ôket sem lehet a szó valódi értelmében vett értelmiségi embereknek nevezni, mert mindig valamilyen partikuláris ideológia nevében kell fellépniük, „(...) olykor bevallottan (gondoljunk a náci gondolkodók agresszív nacionalizmusára), olykor rejtve (mint például a hamis univerzalizmusnak tekinthetô liberális humanizmus esetén).”
Harmadszor: az osztályviszonyok mintegy automatikusan szabályozzák az eljövendô értelmiség kiválasztását. Így a felnövekvô nemzedékek számára a jövô – az éppen adott társadalmi létüknek megfelelôen – olyan kívülrôl irányított és elkerülhetetlen sorsként jelenik meg, amelynek szükségszerûségei elôl csak kivételes esetben lehet kitérni. „De éppen ezen a szinten jelenhet meg az igazi entellektüel”, mondja Sartre. A technokrata értelmiségi – még ha valami naiv szociológiai szemlélet munkál is benne – kénytelen rádöbbeni, hogy léte számos ellentmondással terhelt. Elôször is fel kell ismernie, hogy a gyerekkorától belénevelt humanista eszmék (minden ember egyenlô!) mindig deficites formákban valósulnak meg a társadalomban. Nézzünk olyan értelmiségit, aki többszörösen hátrányos helyzetbôl harcolta ki magának az értelmiségi létet. Az ilyen ember valóban büszke lehet személyes teljesítményére, de még számára is nyilvánvaló, hogy társait egy lényegileg igazságtalan szelekciós rendszer fosztotta meg a hasonló karrier lehetôségétôl. „Megszerzett privilégiuma – vagyis a tudás monopóliuma – radikálisan ellentmond a humanista egyenlôség-eszménynek.” Mint értelmiséginek voltaképpen le kellene mondania a kiválasztottságáról, de mivel léte lényegében egybeforrott a megszerzett privilégiummal, erre csak a benne lévô életösztön kiirtásával lenne képes. Így a polgár-entellektüel szembesül azzal, hogy noha eredendôen a nemesi/feudális partikularizmus elleni küzdelemnek köszönheti létrejöttét, idôvel maga is egy másik, sokkal rafináltabban mûködô partikularizmus apológiájában vesz részt élete minden napján. De a polgári társadalom értelmiségi emberét másik területen is foglyul ejti az univerzalizmus és a partikularizmus paradox viszonyaiból szôtt sûrû háló. Minden igazán értékes értelmiségi szakma az univerzalizmus igézetében él. Vegyük példának az orvostudományt, illetve az orvosi hivatást. Amikor az orvos a rák elleni gyógymód lehetôségeit kutatja, kétségtelenül egyfajta univerzalisztikus elkötelezettség nevében teszi, amit tesz. Nyilvánvaló, hogy a rákos sejteknek nincs közvetlen közük a gazdagsághoz vagy szegénységhez. Mégis, az orvosi kutatások lehetôségeit mindig a tényleges szûkösség és a remélt profit vektorai szabályozzák. Még ha a kutatónak sikerül is a remélt gyógyszert megtalálnia, a kezelés költségeit csak a társadalom egy vékony szelete képes megfizetni. Sartre relatív pauperizációnak nevezi a folyamatot, amelynek során a társadalom többsége úgy általában nem szegényebb, mint korábban volt, viszont a modern technológiák által kínált egyre hatékonyabb, de egyre költségesebb orvosi terápiák ennek a többségnek egyszerûen megfizethetetlenek. A tudás-technikusok így paradox helyzetben találják magukat. „Azt erôsítgetik, hogy nem létezik ’burzsoá tudomány’, és mégis burzsoá a tudományuk, mivel igencsak korlátozott, és ôk ezt nagyon is jól tudják. Az persze igaz, hogy abban az idôintervallumban, mikor éppen kutatnak, szabadon tevékenykednek; de mindez még keserûbb, mikor visszatérnek mindennapi életükbe.”
A „tudás-technikus” ebben a helyzetben két lehetôség között választhat: vagy elfogadja és kiegyezik az uralkodó osztály ideológiájával, s így folytonos öncenzúrát gyakorolva, univerzális tudását teljes mértékben a partikuláris érdekek szolgálatába állítja, s agnosztikussá, illetve nihilistává válik, azaz lényegében megszûnik a szó valódi értelmében értelmiséginek lenni. A másik esetben visszautasítja, hogy egyszerû kiszolgálója legyen a hegemón osztály ideológiájának, és hajlandó magára venni a már említett vádat: azt is magára tartozónak tekinti, ami nem tartozik rá. Viszont minden „tudás-technikus” értelmiségi, ha reflektál létének paradoxonjaira és ellentmondásaira, és nem adja fel önmaga és az ôt körülvevô világ univerzális értelmezésének a parancsát.