(1. távirat)
Púpos kötekedô, goromba ember hírében állt, részegen néha azzal dicsekedett, hogy embert is ölt. Alattomos pillantása, hófehér keze, különös ruhái valóban nem sok jót ígértek. Egyetlen ember akadt a földön, aki hosszabb idôn keresztül el tudta viselni, egy sötét tekintetû hamiskártyás. A rendôrségi nyilvántartások szerint azonos volt a vezetéknevük, de ha szóba került, mindkettô felháborodva tagadta, hogy bármi közük lenne egymáshoz azon kívül, hogy együtt csavarognak a világban. Én csupán kíváncsiságból csapódtam melléjük. Elrabolni tôlem nem volt mit, megölni nem volt miért, és néha, ha írni, olvasni, magyarázkodni kellett, jól jött nekik, hogy velük vagyok. Jókedvemet nem tartották bosszantónak, lustaságom erénynek, szelídségem bocsánatos bûnnek tûnt. Pont annyival voltam magasabb Kártyásnál, mint amennyivel alacsonyabb Púposnál, ezért ha közéjük álltam, úgy festettünk, mint az orgona sípjai.
Néhány nappal az elsô távirat feladása elôtt megtetvesedtek. Kártyás szerint tetû ellen is egyedül a rum használ, persze belsôleg alkalmazva. Púpos mégis inkább dohánylébôl, szamárzsírból, koromból, ebbôl-abból kenôcsöt kotyvasztott, amivel jó alaposan bekenték a fejüket. A távírda környékérôl is elzavarták ôket, olyan komisz bûzt árasztottak. Én mentem be és adtam föl az elsô üzenetet. Sokáig vitatkoztunk a szövegén, ezért a távirat meglehetôsen hosszú és érthetetlen lett. Csupa homályos célzás, hogy nemsokára megérkezünk, de mindez olyan bizonytalan megfogalmazásban, hogy az ellenkezôjét is ki lehetett olvasni belôle. A végére azonban nagy egyetértéssel még odaszúrtuk: tojásrántotta legyen!

A fôvárosban különbözô hírek kaptak lábra, hogy nemsokára megérkeznek. Megérkeznek azok, akikrôl maguk a várakozók sem tudták, hogy várják ôket. Ennek az új bizonyosságnak a megerôsödésével párhuzamosan, szinte természetszerûleg a bizonytalanság is nôttön-nôtt. A fôkancellár a mendemondák hatására összehívta a kormányzótanácsot, ahol viszont nem jelent meg. Helyette titkos beszédet mondott leghûbb párthívei elôtt. A titkos beszéd azonnal nyilvánosságra került, és kiderült, hogy az ország elsô politikusa régóta dédelgetett álmát, egy közös öngyilkosság tervének részleteit tárta bizalmasai elé. Késôbb elhagyta az országot, de egyre több helyen látták, és még több helyen tûnt fel valójában. Mindezek ellenére: az ország örült. Az egyházak közös imára szólították híveiket. A céhek, a hivatásrendek, a lovagrendek, az önkéntes tûzoltók, ilyen-olyan tanácsok és társulatok követelték a fogadás megszervezését. A közakaratnak engedve a felsôház korelnöke és az általa kiválasztott tíz tekintélyes személy kijelölte a fogadóbizottságot. Rövid vita után 300 fôs testületre tettek javaslatot. Mindenki elégedett volt, levelek záporoztak a fogadóbizottságot kiválasztó bizottsághoz, melyben a hivatásos és önkéntes levélírók megköszönték, hogy ilyen szép bizottság összehívására van remény. Nemsokára össze is ültek a háromszázak. Megválasztották tisztviselôiket, döntöttek a megszólításukról (tekintetes fogadóbiztos úr/úrhölgy), majd meghatározták egyenruhájukat és kiosztották az ünnepélyes fogadóbiztosi okleveleket. Egyelôre jól alakultak a dolgok. Tribünöket ácsoltak a város különbözô pontjain a fogadás zökkenômentes lebonyolítása érdekében. Ezeken a helyeken a fogadóbizottság nagy nehézségek árán spontánnak tetszô rendezvényeket szervezett addig is, amíg eredeti céljuknak megfelelôen tudják kihasználni ôket. A leendô rendezvény tervei egyre nagyobb szabásúan alakultak. A szertartás mindenki által elfogadott központi elemévé lett, hogy a belsô fogadóbizottság által késôbb kijelölendô ún. külsô vagy nagy bizottság mintegy 2000 tagja a város határánál várja az érkezôket, és együtt vonulnak be a központi ünnepség színhelyére. Itt hangoznak majd el a beszédek. A szónokok kiválasztása nem ment simán. Végül is abban állapodtak meg, hogy csak olyan ember szólalhat fel, akinek legalább két „z” betû van a nevében. Mint hagyományainknak megfelelô és mélyen demokratikus elvet, ezt mindenki elfogadta.

(2. távirat)
Cipôinket a nyakunkba akasztva mezítláb gyalogoltunk a poros úton. Ritkás akácerdô mellett haladtunk, az árokparton nagyjából ötven lépésenként óriási nyárfák magasodtak. Egy árnyékba borult kis rétnél, ahol néhány órával korábban még tehenek legeltek, és a túloldalán, az erdô fái közé beékelôdve méhkaptárak sorakoztak, balra fordultunk. Megláttunk egy templomtornyot. Ahol templom áll, ott falu is van, a faluban tejfelfalú házak, letörölt asztal, kényelmetlen pad, teli pohár, azaz: kocsma. Rumot rendelünk – ez a dicséretes és barátságos gondolat jókedvre derített mindhármunkat, olyannyira, hogy cipôt húztunk az elfogyasztandó illatos féldecik tiszteletére. A magasztos tervbôl azonban nem lett semmi. A falu szélén, éppen amerre el kellett volna haladnunk, egy ház égett. Kártyás rögtön veszélyt szimatolt, vissza akart fordulni. Égô házak esetében (rossz tapasztalatai mondatták ezt vele) meg szokták kérdezni: hogyan is gyulladt ki ez a ház? És az olyan senkiháziak, mint mi, általában gyújtogatóként is szóba kerülnek. Púpos mégis megnézte volna, mi történik. Érdekelték a felfordulások, mindig akad valami ilyenkor, ez meg az, amivel lehet mit kezdeni. Nem tudtunk megegyezni, suttogva átkoztuk egymást, aztán mielôtt még elôkerültek volna a kések, különváltunk: Púpos ment tovább egyenesen, mi pedig Kártyással a falu határában nagyot kerültünk, és a házakon túl a szôlôhegyhez értünk ki. Itt nyitva találtuk a hegy oldalába kapaszkodó kis kápolnát és aznap este ott aludtunk Szent Donát bánatos és óvó tekintetének bûvkörében. Hajnalban a lôrésnyi ablakon besütô vékonyka napsugártól a szent is elmosolyodott, erre a nevetésre ébredtünk. Egy újabb napra és egy újabb csodára. Az oltár mellett ugyanis demizsonban bort találtunk, ha nem is rumot, csak savanyú-karcos fehér bort, mégis igazi, szépen gyöngyözô reggeli italt. Szent Donát simogató kezét éreztük arcunkon, miközben iszogatva, jókedvûen, kicsit részegen visszatértünk az országútra. Az árokparton heverészve már ott várt minket Púpos. Na, mi volt, te megátalkodott – kérdeztük tôle ingerülten. Semmi. Kaptam egy kis jutalmat, amiért segítettem az oltásban – és mutatta a pénzt. Loptad, mi. Erre csak sértôdötten legyintett, nem válaszolt. Hát az a karmolás a nyakadon? Ez a lánytól van. Miféle lánytól? Olyan jó formájú, rendes lánytól. És? Hát, nem nagyon akarta. Ühm. Nem sokat beszéltünk aztán az esetrôl, csak azért imádkoztunk, hogy a falubeliek ne jöjjenek utánunk.
Még aznap feladtuk az újabb táviratot. Púpos diktálta, én egészen mást írtam, a végére azonban közös akarattal odacsaptuk: egy tucat tojásból legyen!

Az újabb hírek az egyébként is gyorsan pergô eseményeket lavinaszerûen söpörték el. A felsôház elnöke s a legfôbb bíró megállapodtak, hogy a fôkancellár távollétében, figyelemmel a közhangulatra, valamint a közösségi szellem megerôsítése érdekében, összeházasodnak. A trónörökös, aki tulajdonképpen még csak tervezte, hogy benyújtja igényét a trónra, ekkor lemondott a még be sem jelentett trónigényérôl, majd felvételét kérte az ország egyetlen, tehát legjobb elmegyógyintézetébe. Itt a kormányzótanács néhány bentlakó tagjával késôbb árnyékkormányt alakított, de ez akkor már senkit sem érdekelt. Közben az árak zuhanni, a bérek emelkedni kezdtek, a gyár- és bankigazgatók sztrájkba léptek, és kérvényt nyújtottak be a fogadóbizottsághoz, hogy a fogadási menetben, annak végén, szôrcsuhában ôk is részt vehessenek. A belsô fogadóbizottság ezt közfelkiáltással elfogadta, majd a külsô, nagy bizottság elé utalta az ügyet. Ôk a döntést bizonytalan idôre elhalasztották. Nem akarták viszont, hogy döntésképtelennek tûnjenek, ezért a fôváros minden lakosának a „liliomos fogadóbiztos” tiszteletbeli címet adományozták. Ezzel olyasmit akartak kifejezni, amit mindenki érzett, de igazán senki sem értett. A város mindenesetre háláját egy a fogadóbizottságok tiszteletére rendezett tömegdemonstrációval fejezte ki. Miután a külsô és a belsô fogadóbizottság errôl értesült, úgynevezett „kegynyilvánító” felvonulást szervezett. A két menet sokáig kerülgette egymást a városban, míg egy arra alkalmas téren végre találkoztak és nem lévén más dolguk, igen elégedettek voltak. A várost ezekben a napokban csupa ünneplôbe öltözött, vidám, ragyogó arcú, daloló ember töltötte meg. A háttérben persze lázas szervezômunka folyt a szent cél, a nagy várakozást végre feloldó fogadás érdekében. A részletekben nem volt egyszerû megállapodni, mivel semmit sem lehetett tudni a látogatás pontos idejérôl. Érezték azonban közeledtét, és a külsô, ún. nagy bizottság „állandó fogadási készenlétet” rendelt el. Ennek értelmében a bámulatos gyorsasággal megszervezett albizottságok valamelyike minden reggel megjelent a város szélén.

(3. távirat)
Három rumot rendeltünk. Egymás mellett ültünk végre egy rendes kocsmában és csendben beszélgettünk. Púpos valahol kapott egy nagy pofont, a szája szélétôl a bal szeméig vaskos kékeszöld zúzódás húzódott. Nekem a bokám ment tönkre, ülni is alig tudtam. Kártyás egyszerûen szomjas volt. Alig beszélt, hunyt szemmel várta a rumot. Arról vitatkoztunk, adjunk-e föl még egy táviratot. Zsebeink lyukasak, alig-alig tudtunk összekaparni pár petákot, nem akartuk feleslegesen költeni a pénzt. Szükségünk lesz arra még, ha megérkezünk. Végül mégis küldtünk egy nagyon rövid, utolsó üzenetet. Nem kerítettünk nagy feneket a dolognak. Amilyen hangulatban voltunk, egy vitás kötôszó miatt is megöltük volna egymást, ezért egyszerûen rám bízták a megírását. Mozdulni nem tudtam, Kártyás adta föl a táviratot. Púpos is vele ment, nehogy a másik elsikkasszon belôle pár szót. Aztán fölkerekedtünk, hogy megtegyük az utolsó kilométereket.

A fogadóbizottság tagjai végre megtudták, hogy akiket várnak, hamarosan tényleg megérkeznek. Titokban tartották értesüléseiket, hogy a lehetô legnagyobb fogadási menet gyûljön össze. A több tízezer ember a várban találkozott, majd a Moszkva teret érintve a Mártírok útján jutott a külsô kerületekbe, itt több kisebb ágra szakadva, nagyjából a Tolbuchin körút, Guszev köz, Técsey Pixi sétány, Gyôzelem liget, Susulyka utca irányában jutottak el a városból kivezetô széles sugárútra. Ahogy haladtak, lépteik nyomán valamenynyi utca elvesztette sötét tónusú színeit, szomorú nevét. Sôt, összeomlott, eltûnt, mintha az ünneplô tömegek maguk elôtt tolnának egy feldíszített, de titokban tönkrement várost. Ôsi halottkiadási szertartásra emlékeztetett a menet. Még akkor is, ha a fogadóbizottság vezetôi idôközben eltûntek, felszívódtak a tömegben. A sugárútra kiérve jó darabon szemben haladtak velünk. Néhányan közülük elôreszaladtak, hogy végre megtudják, kik is azok, akik megérkeztek. Ekkor már nem énekeltek lelkesítô dalokat, csupán izgatott kiáltozás hallatszott innen-onnan, és néha, ez volt a legmegdöbbentôbb, síri csönd honolt. Púpos, Kártyás és én óvatosan, gyanakodva közeledtünk. Csodálkozva néztük a felénk hömpölygô zavarodott embereket, de még mielôtt pontosan kivehettük volna, kik is azok, mennyien vannak, mit akarnak, lefordultunk a sugárútról és kisebb utcákon, sikátorokon bolyongva értük el a város nagybani piaca és a futballstadion közötti rossz hírû negyedet, ahol Kártyás szeretôje lakott. Zsír sercegett a lábasban, amikor meghallotta a lépteket a folyosón. A sparhelt melletti asztalra már elôkészítette a tizenkét friss tojást.

Evés után mindhárman megfürödtünk. Folyattuk magunkra a forró vizet, szappannal és kefével dörzsöltük a bôrünket. Aztán gondosan megfésülködtünk, tiszta ruhát kértünk, s ami a lakásban volt, odaadta az asszony. Púpos és Kártyás találtak valami patkányméreg szagú szájvizet, azt öntözték magukra, a hajukra meg ecetet kentek, hogy csillogjon. Kártyás közben dühöngött, mert nem volt a házban rum. A szeretôje nem tud olvasni, ezért felbontatlanul dobta ki mindhárom táviratot. Sejtelme sem volt az érkezésünkrôl. A rántotta csupán egy csoda, egy újabb csoda, semmi más. Kártyás végzett elôször a fürdéssel, állt az ablakban és a csalódottan hazafelé tartó fogadómenet leszakadt csapatait nézte. Ezek meg miféle népek? Mit csinálnak itt? – kérdezte unottan, csak azért, mert nem tudott soha csöndben maradni. Hát, azt hiszem, várnak valakit – válaszolt az asszony. Na jó, de kit? Közben Púpos is elôkerült a fürdôszobából és erre a kérdésre már ô felelt. Nem mindegy az neked, az a fontos, hogy nem minket.