Liget.org »
2010 / 2 » Kállay Géza
– Az idő menete
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1904
Thomas Mann gondolatainak értelmezéséhez egy epizódot idézek fel a
regényből. A varázshegyben Hans Castorp túlesik az Ewigkeitsuppe, az
„örökleves” elfogyasztásán. Egy csúnya, s rá különösen is veszedelmes megfázás
miatt ugyanis hetekig nem hagyhatja el szanatóriumi szobáját, még a szokásos
pokrócos levegőzésre sem, és nem ehet mást, csak a doktorok által előírt
levest, amelyet ugyanaz a nővér mindig ugyanabban az órában hoz be neki. Bár a
fordítás – örökleves – telitalálat, az Ewigkeit nemcsak ’örökkévalóság’-ot
jelenthet, elsősorban teológiai értelemben, hanem ’mérhetetlen hosszú idő’-t is
és Hans Castorp így éli meg ágyhoz kötött heteit. A hetek ólomlábakon járó
napjai, órái, percei mai idézetünk értelmében nem „nagy és legnagyobb
időtömeg”-et képviselnek, hanem még „egyhangúak”, „üresek” is. Castorp
leginkább attól szenved, hogy – bár civilizált helyen van, tehát rendelkezésére
áll óra, naptár – az örökleves és öröknővér miatt összezavarodik időérzéke: nemcsak
azt nem tudja, milyen nap, például csütörtök van-e, hanem azt sem, „tegnap”
van-e még, vagy már „ma”, de „holnap” is lehet, mert az pontosan olyan lesz
(vagy már az is), mint a „ma” vagy a „tegnap”. A „ma”, a „tegnap” és „holnap” –
a nappal és éjszaka természetes váltakozása miatt – talán a legegyszerűbb és
legemberibb időmérő egységünk, éppen ezért megbomlásuk zavar össze
legkönnyebben: például ha egy éjszaka semmit sem alszunk, vagy a tengerentúlra
utazunk, ahol 8–9 óra „időeltolódás” (pontosabban csupán óraeltolódás) van:
például Budapestről San Franciscóba az ember még „aznap” megérkezik, méghozzá
úgy, hogy reggel 7-kor indul a gépe, és „fél 2-kor” már ott van, holott –
átszállással – 15 órát töltött utazással. Persze tudja, hogy az Egyesült Államok
nyugati partján éjszaka volt még, amikor elindult, de az ilyen helyzetekben,
különösen az idő vonatkozásában a közvetlenül megélt tapasztalat számít, vagyis
az: ott éppen körülöttem, „abban a világban” milyen napszak és hány óra van. Az
idő: valóban helyi idő, a helyen pedig események zajlanak, ettől függ az idő
menete: leginkább erről szeretnék most beszélni.
Hogy mindenkinek, sőt, egy-egy családnak, kisebb-nagyobb közösségnek, városnak,
országnak, de még a világnak is „saját” ideje van, azaz hogy az idő egyének és
csoportok függvénye, a 20. század elejének filozófiai felfedezése volt, és
elsősorban William James, Husserl, Bergson és Heidegger nevéhez köthető. Tehát
például egy zempléni kis falu lakói számára igenis másképp telik az idő, mint
egy New York-i, azonos létszámú hosszú utca lakói számára. Husserl felfedezése
volt, hogy a filozófiatörténeten két tradíció húzódik végig: az egyik az időt
fizikai jelenségként fogja fel, s mintegy az embert „kikapcsolva”, a testek
földi, sőt, univerzumbeli mozgásából igyekszik megérteni. Ennek előfutára
Arisztotelész, aki Fizika című művében az időt mozgásként határozza meg.
Heidegger arra hívja fel a figyelmet, hogy a mozgás fogalma már előfeltételezi
az idő fogalmát: nem az időt kell visszavezetni a mozgásra, hanem a mozgást az
időre. Tanárával, Husserl-lel együtt az idő másik, pszichológiai értelmezését
tartják célravezetőnek: Heidegger szerint az idő egyenesen mi, emberek vagyunk,
s a nyelvbe lépés, a nyelv megjelenésének pillanata és a történelembe, vagyis
az időbe lépés pillanata, s ezzel együtt az emberi tudat kialakulásának
pillanata, vagyis a reflexió képességének kifejlődése egy és ugyanaz a
pillanat. Idő akkortól fogva van, amióta van nyelv, vagyis az ember mint saját
és közösségi történettel rendelkező lény önmagát értelmezni tudja. Ez persze
roppant antropomorf szemlélet, mely szerint például egy bolygó mozgásának „ott,
kint az univerzumban” nincs „ideje” mindaddig, amíg egy ember azt meg nem
figyeli, és más mozgásokhoz vagy nyugalmi állapotokhoz nem viszonyítja, s
ezáltal az emberi történet-történelem részesévé teszi. „Valamilyen” időt persze
tulajdoníthatunk minden tudatunktól független jelenségnek is. Hiszen minden,
ami létezik, vagy mozog, vagy nyugalomban, mintegy időbeli „zéró-pontban” van,
és középút nincs, ahogy Newton mondta. Heidegger szerint azonban ezek a
tudatunktól, vagyis „időnktől”, határozottan emberi időnktől független
„mozgások” vagy „nem-mozgások” úgyis jelentéktelenek, mert jelentéstelenek
lesznek számunkra. A pszichológiai értelmezés előfutárát Husserl Szent
Ágostonban látta. „Mi tehát az idő?” – kérdezte Ágoston a Vallomások 11.
fejezetében és először kétségbeesik: hogy mondhatunk bármit is az időről,
amikor a jelen a következő pillanatban múlt lesz, a jövő még nincs itt, de ha
itt van, már jelen, s a jelen egy pillanat múlva eltűnik a múlt
„csatornájában”. Ágoston a megoldást az emlékezetben és a reményben találja
meg: az emlékezet, ami a múltra irányul, és a remény, ami a jövőre, egyaránt
kitágul, miközben az emlékezet és a remény is mindenkori jelenünkhöz kötődik,
hiszen mindkettő bennünk, Ágoston szerint a lelkünkben van. Ebbe a jelenbe
fogadja be az emlékezet a múltat, a remény pedig a jövőt, s így nem múltunk,
jelenünk és jövőnk lesz, hanem háromféle jelenünk: „múlt-jelen”, „jelen-jelen”
és „jövő-jelen”. Mint lelkünk (tudatunk) tágas és táguló szobájában, a jelenben
játszik egymással múlt, jelen és jövő, miközben az Isteni Örökkévalósággal
szemben és annak alávetve, de azt remélve is átéljük emberi időnk már-már
nevetséges rövidségét és az idő pusztító erejét. Az idő nemcsak kibontakoztat,
megmutat, felszínre hoz, hanem gyilkol is.
Mindez azonban inkább az idő „viselkedését”, pontosabban az ember időhöz fűződő
viszonyát írja le – persze zseniálisan – ahelyett, hogy megadná a választ az
eredeti kérdésre: mi az idő? Heidegger idézett válasza – az idő mi magunk
vagyunk – sem kielégítő, mert ezen kívül még olyan sok mindenek vagyunk. Paul
Ricoeur jutott a következtetésre Idő és Narratíva című, többkötetes könyvében,
hogy az idő közvetlen fogalmi nyelven meghatározhatatlan; túl közel van
hozzánk, és annyira bele vagyunk – Heideggerrel szólva – „vetve”, olyan
mértékben szoros „határozmányunk”, hogy nem vethetjük meg a lábunkat „valahol
az időn kívül”, bármennyire is vágyunk arra, hogy valamilyen „viszonyt”
építsünk ki az idővel. Ricoeur szerint az időt „belülről” lehet és kell
megértenünk, és ez elbeszélések, történetek, ma divatos szóval narratívák
átélésén át lehetséges. Az időt ugyanis mindig eseményekhez, történésekhez,
önmagunk és mások cselekvéseihez kötjük; még ha olyan egyszerű és mindennapos
narratívát vizsgálunk is, mint esti, otthoni beszámolónk arról, hogy mi történt
velünk aznap, az „idő” pl. így fog felbukkanni: „amikor felszálltam a
villamosra, találkoztam A-val”, „az egyetemről jövet B. elkísért a
buszmegállóig” „aztán bevásároltam” stb.: az esemény mintegy szigonyt vet az
időbe, kihasít belőle egy „szeletet”, s azáltal, hogy „kitölti”, értelmet és
értelmezést ad neki, „minősített” idővé változtatja egy „-tól – -ig” határon belül
(amettől és ameddig az esemény tart), s egyúttal meg is „alkotja” az
időszakaszt. Az idő elvben végtelenül osztható (mint minden), de az esemény –
pontosabban annak „fővonala”, uralkodó „cselekményszála” a cselekmény
kezdetétől annak végéig – természetes egység-daraboló erőnek bizonyul. Tehát
nemcsak azért mesélünk bármilyen történetet egymásnak, hogy tájékoztassuk,
netán szórakoztassuk a Másikat, hanem azért is, mert eközben az idővel építjük
ki kapcsolatunkat, az időt „értjük meg”, s ezáltal magunkat is: a csak időben
kibontható, az időben zajló eseményeket átélő-elbeszélő személy személyiségét
alapozza meg, és építi tovább. Ezért ha a személyiség széthullik, zavar támad
az időben és megfordítva: ha összezavarodik bennünk az idő, a személyiség is
megbomlik, súlyosabb esetben károsodik, torzul. Ricouer ennek bemutatására
három olyan regény alapos elemzését kínálja, amelyik nemcsak „időben zajló
történet” – hiszen minden narratíva az –, hanem időről szóló történet is, azaz
benne az író és a szereplők reflektálnak az időre; a három regény Virginia
Woolf Mrs. Dalloway-a, Proust Az eltűnt idő nyomában regényfolyama és épp A
varázshegy. Hans Castorp az öröklevesben például valami hamis örökkévalóságot,
pokoli „most és mindörökké”-t kanalaz be a leves megjelenésének monotóniája
révén, s nemcsak arról van szó, hogy „unatkozik”, hanem hogy időérzékének
összezavarodásával személyisége is – szerencsére csak átmenetileg – meginog.
Persze nemcsak a „mindennapos rutin” hozza Castorpot nehéz helyzetbe: a rutin
erőt, keretet, fegyelmet is adhat a személyiségnek. De az eleve rossz ízű (bár
egészséges) levesben még ott úszkál az is, hogy a nővér ellenszenves, hogy
Castorp be van zárva, tehát egyedül van: a leves csak szimbóluma az átmeneti
társtalanságnak és főleg egyéb, időt tagoló és értelmező események hiányának,
vagyis minden időt, a szanatóriumi szobát meghatározó helyi időt reggeltől
estig, sőt, talán az éjszakát is, ha Castorp ébren van, a leves tölti be. Ezért
örökleves, de nevezhetnénk személyiség-szétáztató „feketelevesnek” is.