←Vissza

Liget.org   »   2010 / 2   » Polgár Teréz Eszter  –  Filantróp
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1898

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A filantróp szótári jelentése szerint pozitív kifejezés, ám ha mondatba próbáljuk foglalni, rájövünk, hogy ez csak idézőjelben lehetséges: nem vehető komolyan, túlzás, önmaga paródiája. Kár, hogy Molière nem írta meg „Az emberszerető” című drámát, amelynek főhőse jócselekedetről jócselekedetre él, s mozgatórugója, a felebaráti szeretet, feltétel és kivétel nélkül megnyilvánul minden pillanatában. A darabot elképzelni is boldogság, ám Molière tollából azért sem születhetett meg, mert korában a (csodált görögöktől eredő) filantróp szó még mentes volt az ironikus felhangoktól.
Ha ma beütjük hívószavunkat az internet keresőjébe, az első találatok között hirdeti magát egy hasonló nevű cég, amely MLM rendszerben működik, és sok pénzt, sok szabadidőt kínál, vagyis azt a kettőt, amire az emberek leginkább vágynak. De vajon kinek nem az első gondolata, hogy a cég vezetői belőlünk szeretnének meggazdagodni és nem dolgozni? Vagyis, hogy magukat szeretik, nem minket. Alaptapasztalatunk, hogy bármi, ami csakis a mi érdekünket szolgálja, mindenki, aki egyedül értünk él, gyanús: a szocializmus, a demokrácia, a minket segítő intézmények és az ajándékok, melyeket nevünkre címeznek, és nemcsak fizetnünk nem kell értük, de még ingyenesek is, sőt, vissza sem kell őket adnunk. „Ha pénzt akarunk keresni, minden eszköz jó, bármilyen módszer megengedett, a lopás, a plágium... egyedül az nevetséges, ha azt állítjuk, hogy az emberiség vagy az utókor javára szolgál.” Ezek a sorok Salvadore Dalítól valók, a tapasztalatok, úgy látszik, határokon átnyúlóan hasonlóak. Persze, ami egy nézőpontból nevetséges, a másikból gyakran még mindig beválik. A gazdasági válság közepén a bankhiteleket hirdető tévéreklámok a „segítünk” szó több évezredes tudatalatti erejére építenek; nem alaptalanul. A gyanakvás el-elalszik, de azért társadalmi szinten működik, és birtokba vesz, megül, aztán átminősít bizonyos szavakat. Ilyen a filantróp, amelyre átsugárzik azok – vélt-valós – nevetségessége, akik zászlajukra tűzik. Ezért, aki tényleg másokért fáradozna, jobban teszi, ha kevésbé archaikus és leszerepelt megnevezést keres. A filantróp mint figura utoljára az aranykorban létezett. Tüdőbaj végzett vele, keményített ingben, bársonyzakóban temették el, és hosszú, csontsovány kezét – mellyel örökké csak adott – alig bírták betuszkolni a koporsóba.
De kik lehetnek kései leszármazottai? Leginkább a kényszeres segítők táborában bukkannak fel. Ükapjukkal szemben, ők nemigen halnak bele emberbaráti késztetésükbe, hamarabb kiégnek – de addig is önértékelést, pályát, megélhetést alapoznak rá. Mindegy, hogy a társadalom bajai ellen küzdenek, gyógyítanak, vagy a lélek helyrekalapálását hirdetik; saját létüket kell megindokolniuk naponta, megfelelő számú jócselekedettel. Persze, amint a pénz megjelenik, csorbul a színtiszta emberszeretet, ami aligha feloldható dilemma „szélsőségesen jó” embereknek. Lehet valaki nagyszerű a szakmájában, önzetlen, odaadó, mégiscsak csereügyletben vesz részt – legalább annyira szolgáltat, mint szolgál. Ráadásul segítőként hatalmi pozícióban van, éppen tevékenysége által; ez akkor is nyeresége, ha nem keres pénzt. A segítetthez való viszonyának lélektana alapján: nem szorul segítségre. A szociális munkás nem hajléktalan. Aki gyógyít, arra nem vonatkozik a „Megkérjük betegeinket...” kezdetű kiírás. Ha valaki nem akar megbolondulni, a legbiztosabb megelőzés, hogy pszichiáter lesz – végül is két ellentétes kaszthoz nem tartozhat majd.
A ma élő filantrópfélék második besorolható csoportja világnézeti-filozófiai alapon emberszerető. Példaképeik (és azok tanításainak) követése, kinek-kinek a saját életére adaptálva, nyilván csak töredékes lehet, ők azonban a szeretet színpadias elemeiből összeállított viselkedéssel pótolják a vágyott tökéletességet. Velük érezzük, hogy a másik nem hozzánk kedves, hanem épp általunk polírozza énképét, miszerint ő kedves.
Ember embernek farkasa – mondja a sok évszázados tapasztalat. Ellenkezője, hasonlóan ismert közmondásként, nem formálódott ki. Akik valóban tudták és ténykedésükben megmutatták, mi a szeretet, minden korban feltűnést keltettek, hogy azután többnyire csúnyán végezzék. Az emberek nem feltétlenül szeretik, ha szeretik őket. De lehet egyáltalán általánosságban szeretni az embereket – nekünk, földi halandóknak? És kik azok az: emberek? A velünk kapcsolatban állóknak nevük van, sokféle, árnyalt érzelem fűz hozzájuk, és jó esetben, igen, szeretjük őket. A többieket hogyan részesítsük szeretetünkből, a jóindulaton és udvariasságon túl? Személytelen alapítványokon keresztül, melyek néha oda juttatják pénzünket, ahová szántuk? Esetleg egyenesen a koldus kalapját megcélozva? A személyesség itt is csak látszat. „A” koldus, akit épp MI segítünk, viszonylatunkban nem személy, hanem társadalmi probléma. „Italra nem kap!” – szoktuk ráadásul kikötni, holott a felnőtt ember méltóságának teljes elvétele nélkül csak abban dönthetnénk, adakozunk vagy sem. Végső soron azonban, reményt, perspektívát nem kínálva, minden adás gesztusa megerősíti koldusunk kiszolgáltatottságát, koldus-létét. És minden nem adásé. Életformájának az a paradoxona, hogy minél szerencsétlenebb, annál „jobban megy neki”. Ha arca kevésbé beesett, ha ruhája melegebb, vagyis ahogy a felemelkedés legkisebb jelét mutatja, máris kevésbé sikeres önnön létformájában, amelyből nem képes kitörni.
A rászorulókat könnyű „szeretni” és az emberekkel azonosítani. Könynyebb, mint a szomszédot, főnökünket vagy idegesítő házastársunkat. Némi pénzért, a visszautasítás kockázata nélkül jó embernek érezhetjük magunkat. De még a legnemesebb szándék, igazi együttérzés esetén is az erő pozíciójából ereszkedünk alá. Olyan ez, mint szeretni a gyerekeket, az állatokat, a virágokat. Vagy a palacsintát. Nem kell hozzá valódi kapcsolat, hogy meghatottan elcsípjük a szeretetre erősen hasonlító érzéseinket. Valamilyen aktivitást ki kell fejtenünk ugyan, de ez az említett példákra is igaz. Arisztotelész Poétikájában a filantrópia az istenek emberszeretetét jelenti, vagyis a szó eredetileg pontosan ugyanilyen hierarchikus viszonyt takart. Csakhogy egy másik embert nem lehet szeretni a magasból. A „Szeretem az embereket” értelmetlen példamondat egy külföldieknek szánt magyar nyelvkönyvben.
Aki szerető ember, nem írja ki magára, hogy Emberszerető. Érez, cselekszik, hibázik, és a szereteten belül sokféle érzést táplál, akár haragot is. A filantróp nem haragudhat, mert ez ellentétes volna megfagyott énképével. Nála a póz hangsúlyos. Érzései ugyanúgy szerepéhez tartoznak, bármennyire is átéltek. A szeretet nem filantrópia. Normalitás, nem pedig betegség. Együttérzés, nem szánalom. Nincs benne leereszkedés. A szeretet szó ellen is sokat vétettek, igaz. Csakhogy akadnak szavak, melyeknek nincs szavatossági idejük; ki kell hogy tartsanak, amíg létezik emberiség.