←Vissza

Liget.org   »   2010 / 2   » Kállay G. Katalin  –  Memoriter: kívülről-belülről
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1893

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Vannak szavak, amik nem „szállnak el”: velünk maradnak, kívülről tudjuk, mert belülről érezzük. Emlékeket őriznek: azét az emberét, akitől, azét a helyét, ahol, vagy azét az életszakaszét, amikor tanultuk. Ezek a szavak úgy válnak életünk részévé, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben tudjuk idézni, értelmük, pillanatnyi jelentésük rugalmasan alkalmazkodik a mindenkori szituációhoz: egyszerre lehetnek nevetségesek és bölcsek, ismételgetésük egyszerre lehet hátborzongató és szívmelengető. A szavak, amikre gondolok, lehetnek egy emlékezetes valódi vagy elképzelt párbeszéd szavai, egy dalszöveg részletei, de lehetnek valaha kívülről megtanult versek is – az a legfontosabb ismérvük, hogy közel állnak hozzánk, ismételgetésükből erőt meríthetünk, így műfajilag talán leginkább az imához hasonlíthatók.
Az iskolákban egyre kevesebb irodalomtanár tartja fontosnak a memoritert: nem csoda, hiszen megvan annak is a veszélye, hogy a gépiesen megtanult, „bebiflázott” szöveg a diák számára elveszíti értelmét – attól még, hogy valamit kívülről tudunk, nem biztos, hogy közünk is van hozzá. A magyarban maga a „kívülről” kifejezés külső viszonyt feltételez, bár eredetileg valószínűleg arra utal, hogy a könyvön kívül, vagyis könyv nélkül képes valaki felmondani egy szöveget. A „betéve tudja” talán eggyel jobb, bár itt is érezhető az idegen elem: a szöveg mintha kívülről lenne betéve – elsősorban a fejünkbe, nem annyira a szívünkbe. Az angol „by heart” kifejezés jobban érzékelteti, miről beszélek – s amit egy személyes példán keresztül mutatok be.
Valószínűleg meglepő versválasztásom: Arany János Tetemrehívás című balladáját szeretném emlékezetből elmondani és közös emlékezetünkbe idézni.* Nem éppen karácsonyi vers, véres és tragikus szöveg, megdöbbentően vetíti elénk a babonás múltat, a végzetes félreértést, a megőrülés folyamatát – és nem ad semmiféle feloldást. Találhatunk-e ebben a szövegben bármiféle, karácsony fényében értelmezhető megváltás-ígéretet? Sajnos, nem – akárhogy is szeretnénk, a ballada szövege könyörtelen. Bárczi Benő és Kund Abigél legendás története a magyar olvasó számára vagy véresen komoly, vagy kiüresedve, kicsit porosan, szentimentálisan komolytalan. A nézőpont-váltás azonban lehet megváltó erejű: ha nem az általános magyar olvasót, hanem saját személyes élményünket nézzük, illetve ha nem a „miről szól?” hanem a „hogyan szól?” kérdéskörét vizsgáljuk.
Ezt a verset nyolc és fél éves koromban tanultam az édesapámtól, 1973. december 23-án, amikor életemben először „angyalkodni” mehettem, vagyis segíthettem abban, hogy a karácsonyi ajándékokat elvigyük a barátainknak, családtagjainknak. A Moszkva tértől mentünk a Zsigmond tér felé, és a buszon végig ismételgettük, természetesen kívülről, először csak az első két versszakot. Legalább öt-hat helyre kellett mennünk, és mindig egy-két versszakkal többet mondogattunk. Mire hazaértünk, már majdnem az egész verset tudtam, és hogy jobban megjegyezzem, a hintalovamba ültem, és a vers ritmusára hajtottam magam. Ma is nehezemre esik értelemszerűen hangsúlyozni a verset, mert eredetileg a zenéje, a ritmusa tetszett meg a legjobban.
Bármennyire is furcsa ötletnek tűnhet, hogy egy nyolcéves gyereknek karácsonykor ilyen borzalmakkal telik meg a fantáziája, én ezt az estét kétféle szempontból is beavatásként éltem meg, kétféle dolgot is tanultam. Egyfelől, hogy mi, apa és lánya is lehetünk angyalok – a karácsony nemcsak kívülről érkezik, hanem belülről is. Másrészt pedig azt, ami később a hivatásommá vált, amit mindmáig tanítok: hogy az irodalomban a borzalmas is lehet szép, hogy az esztétikumot nem a „mi?” hanem a „hogyan?” határozza meg, ettől lehet személyes, közvetlen közünk bármilyen szöveghez. A Tetemrehívás kétféle hagyományt ütköztet: a babonás ősi szokás megfér a „kánoni pap” szentesítette szertartással, és mindkét szemlélet számára döntő pillanat, amikor „sebből pirosan buzog a vér”. Lehet-e a vér fakadását párhuzamba állítani a katarzis élményével – mondhatjuk-e, hogy végső soron minden jó szöveg tetemre hívja az olvasót? Ezzel persze azt is állítanánk, hogy a szöveg mindaddig halott, amíg nem kapcsolódik az olvasóhoz, amíg szíven nem talál. De életre kelthető-e az ismételgetés vagy az olvasat által? Megvan annak is a veszélye, hogy éppen mi leszünk a szöveg „gyilkosai”, hogy a találkozás eredményeképp akár szellemi és lelki egyensúlyunk is megbomlik. De bízom benne, hogy ha nem úgy játszunk a szöveggel, „mint macska szokott az egérrel”, hanem úgy, ahogy egy nyolcéves gyerek játszik a hangokkal és az általa ismeretlen szavak ritmusával, ha a tanári hozzáértő és felelősségteljes szövegtisztelet mellett megvan bennünk az alázat, akkor a jó szöveg életre kelthető. Vajon ez a bizalom, az ilyenfajta feltámadás reménysége is lehet karácsonyi ajándék?