Liget.org »
2009 / 12 » Petrik Iván
– Nem sejthető égtájak iránytűje
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1855
G. Peregrinus szépreményű képzőművész rég elfelejtett mesterek jegyzeteit
lapozgatva furcsa, hosszú ideje nem alkalmazott technikára bukkant. A
kísérletező kedvű fiatalember a leírtak szerint megpróbált olajfestékkel
vászonra festeni. Sok színt ugyan nem tudott előállítani, az olajfestés mégis
beváltotta legszebb reményeit.
Vastartalmú bányavízből ülepítéssel iszap-okkert, mumifikált emberi és állati
tetemek kötései alatt megmaradt aszfaltot por finomságúra őrölve múmia-barnát,
őszibarackmagok elégetésével pedig fekete festéket csinált. Mivel Peregrinusnak
reménye sem lehetett rá, hogy kora ízlésével élesen szemben álló munkáját
kiállítsa, hóna alá kapta a vásznat és odahagyott minden lakott területet. Áthatolhatatlan
erdővel borított hegyeken túl, egy kiszélesedő medence szélén talált az alig
kiemelkedő kavicshátságra – itt megpihent. Vásznát a macskagerinc alakú domb
legmagasabb pontjára állította, így vizsgálgatta a friss tavaszi fényben fürdő
képet. Ekkor (újabb) megvilágosodás érte: festménye nem kényszeríthető keretbe.
Képzeletében a színek és a vonalak továbbnőttek. Amikor már látta az új
kiterjedés minden részletét, közelebb lépett és megérintette. Durva, kemény
felületet tapintott. Egy falat. Körbejárta, megnézte elölről, hátulról. Valami
zavarta. Nem tudta, mi az, ezért legegyszerűbb félelmeihez menekült. A mindig
ható, mindig sugárzó életbizonytalansághoz. Úgy érezte, ráomolhat, maga alá
temetheti bármelyik pillanatban a fal. Megpróbálta gyorsan szilárd alapokra
helyezni, megtámasztani, további térbeli kiterjedést adni neki. Megint mindent
pontosan elképzelt. Sokáig tartott, de sikerült a megfelelő szerkezetre
gondolnia. Nem szerette a fényes, csillogóan új, hibátlan épületeket,
amelyekkel újabban megtöltötték a városokat, ezért omló vakolatot, homályos,
megtört üvegablakot, nehéz, szinte mozdíthatatlan kaput húzott elő a
képzeletéből. Csak évszázadok súlya alatt roskadozó, nagyon öreg épületről
lehetett szó. Napokba tellett, közben alig evett valamit, de sikerült. Olvasott
valahol egy furcsa kifejezést, ami most magától értetődően bukkant fel
gondolatai között: minorita konvent – ezt ajándékozta az épületnek. Közben
szakállt eresztett, ruhája elrongyolódott, de nem hagyhatta abba, amit csinált.
Érezte ugyanis, hogy egy épület, ha ferences kolostor, nem állhat egymagában.
További épületeket képzelt el. Egy egész várost, annak minden lényeges és
lényegtelen részletével. Közben azt is megértette, hogy nincs lényeges és
lényegtelen részlet. Egy sárga falba vert két rozsdamarta vaskampó, vagy a
vaskampók árnyéka éppolyan kiválthatatlan eleme a városnak, mint a nagytemplom
harangja. Így ezeket is el kellett képzelnie. Peregrinus, ha jókedvű volt, úgy
gondolta, nem érnek össze az egymás mellé álmodott házak. Kis rést hagyott
köztük, szűk átjárókat. Ha rosszkedvű volt, elfalazta ezeket, hogy ne
surranhasson át rajtuk senki. Aztán megint jókedve kerekedett, és vasajtót
képzelt a falazásra, ettől aztán még vidámabb lett, és behorpasztotta az
ereszcsatorna ezüstös bádoglemezét az átjáró mellett álló házon. Így szebb –
gondolta nevetgélve, elégedetten. A városba azonban városlakók kellenek.
Elképzelte tehát őket is. Mindenkit, aki a városban él. Aggastyánokat,
újszülötteket, szépasszonyokat, tisztes mestereket, verekedő fiatalokat, jó
tanulókat, magakelletőket, rossz útra tévedteket, vérző orrúakat, kopaszokat,
olyanokat, akiknek kilenc ujjuk van, házasságszédelgőket, részegeket és józan
életűeket, tanácsnokokat, kéményseprőket. Mindenkit. Peregrinus újra csak azt érezte,
nem hagyhatja abba, még ha évekbe telik is. Folytatta tehát, és lassan
benépesült körülötte a kavicshátság. Virágzó város lett, gólyafészkes
kéményeket hordozó vastag falú épületekkel. Lassan, láthatatlanul rárakódó,
csalóka, önmagával viaskodó hosszú történelemmel. Elérkezett azonban a
pillanat, amikor nem volt elegendő ereje, hogy mindent elképzeljen és mindent
megjegyezzen. Vagyis ereje már csak arra volt, hogy elképzelje a dolgokat,
kellett valaki, aki megjegyzi azokat. Kitalált hát engem. A város egyik
félreeső utcácskájába egy furcsán megdőlt tetejű, apró ajtós házat képzelt, az
emeletén a városra minden irányban kitárható ablakokkal. Itt üldögélek az
írópultom mögött. Napjaim azzal telnek, hogy feljegyzem Peregrinus gondolatait.
A felhalmozódott papírokat aztán gondosan sorba rendezem, jelzetekkel és
jegyzetekkel látom el. Mutatókat gyártok hozzájuk, névsorokat és
épületlajstromokat, de legfőképpen: őrzöm őket. A leírt szó iránti
megmagyarázhatatlan vonzalom vezet ebben, amit bizonyosan Peregrinus képzelt
belém. Pontosan nem tudhatom, mert ritkán, egyre ritkábban beszélgetünk. Nem
ismerem a szándékait, hol csapongó, hol szürkén egyszerű képzeletének
fordulatait. Most, az olajfestés 78. évében lassan lezárom az utolsó oldalt.
Peregrinus a kolostor legbelső szobájában kerek 100 évesen abbahagyja művét.
Hosszas kérlelésemre, holnap még elképzeli, hogy elégedetten halok meg.
Szertefoszló személyemnek azonban különös figyelmet szentel, ezért a
rákövetkező napon kétrét hajtott, megkésett levelet csúsztat be majd az ajtómon
egy ismeretlen. A szövege csupán ennyi: „Mikor írom, még nem, mikor olvasod,
már elfelejtettem, ki vagy.” A cédula túloldalán ugyanazzal a macskakaparással
a címzés helyén még egy mondat: „Látod, itt sem találsz választ semmire.” A levelezőlapot
átvenni, elolvasni persze már nem lesz módom. Nyugalmamat ez nem zavarja,
csupán véglegessé teszi. Peregrinus pedig a kavicshátság legmagasabb pontján
fordít egyet a nem sejthető égtájakat mutató iránytűjén, hátha talál egy másik
várost, amit nem kell elképzelnie, hanem végre elfelejthet.
A szerző fotóival.