←Vissza

Liget.org   »   2009 / 12   » Kovács Gábor  –  Civilizáció, modernitás, Európa – a kőbaltától a Technopoly-ig – 2. rész
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1851

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Induljunk ki a tényből, hogy a premodern agrártársadalmak kulturális értelemben mozaikszerűek vagy fragmentáltak. Ezek a társadalmak nem egyetlenegy nagy rendszerként léteznek, mint modern utódaik, amelyekben az egész közösség ugyanazon funkcionális törvényszerűségek alapján működik. A premodern társadalmakat voltaképpen apró mozaikok halmazaként lehet elképzelni. Ezeket a mozaikokat a felettük létező állam iránti időleges lojalitás laza egységbe foglalja, ám ennek részei öntörvényű, autochton egységként működnek. Röviden: a premodern társadalmak kulturálisan nem egységesek. A széttöredezettség mindenekelőtt kulturális értelemben igaz; a hatalmat birtokló, az államot irányító rétegekre és a társadalom nagy többségét kitevő mezőgazdasági termelőkre egyaránt vonatkoztatható, csak más-más módon. A vezető rétegek kulturális értelemben horizontálisan különülnek el egymástól. A katonák, a papok, az írnokok és a kereskedők rétegei saját szokásokkal, viselkedési szabályokkal, etikai kódexekkel, néha saját nyelvvel élnek. A katonák és a bürokráciát képviselő hivatalnokok, az államgépezet voltaképpeni fenntartói nem várják el az alávetett mezőgazdasági termelőktől, hogy azok átvegyék nyelvüket, vallásukat, tehát kultúrájukat. Éppen ellenkezőleg: minden lehetséges eszközzel a saját kulturális különbözőségük fenntartására törekednek. Különbözőségük ideológiai értelemben mintegy megszenteli privilegizált helyzetüket. A különböző társadalmi csoportokhoz tartozó emberek egyenlőtlensége ezekben a társadalmakban a dolgok természetes állapotaként jelenik meg. A társadalmi egyenlőtlenségek – minthogy természetesnek tartják – a társadalmakat nem gyengítik, hanem erősítik. A premodern társadalmak tagjaik számára a világmindenség, a kozmosz nagy rendjének e világi mását testesítik meg. A társadalmi viszonyok a kozmikus viszonyok e világi megfelelői. Tehát minimális az átjárhatóság a különböző rétegek között. A premodern agrártársadalmak stabilitása a vezető csoportok erőegyensúlyán és a közöttük levő kulturális különbségek tartós fennmaradásán múlik. A fejlett és komplex agrártársadalmakban – mint pl. a régi Egyiptom, Mezopotámia vagy India – a papság, amely az elitcsoportok nélkülözhetetlen eleme, és sokszor összeolvad a bürokratikus réteggel, elvileg rendelkezik olyan eszközzel, amelynek segítségével megvalósítható lenne a társadalom kulturális egysége. Ez pedig az írás. De ez csak elvi lehetőség, ha a papságnak lett volna ilyen szándéka, valóra váltását az adott társadalmi struktúra egyéb sajátosságai megakadályozzák.
A kulturális széttöredezettség jellemző a paraszti többségre is, de a felső rétegektől eltérően vertikális jellegű. A termelők társadalma lokálisan strukturált: egymás mellett létező faluközösségek sokaságaként létezik. Ezek egymástól nemcsak vallási kultuszaikban, hanem sokszor még az általuk beszélt nyelvjárásokban is különböznek. A társadalom elsöprő többsége számára a szóbeliség az egyetlen kommunikációs forma. Ez nemcsak a paraszti közösségekre igaz, érvényes az állam irányításában döntő szerepet vivő fegyverforgató nemességre is. Az egyének szocializációja minden társadalmi alcsoportban a közösség és a jellemző tevékenységforma szabályainak elsajátítása során következik be.
Az ismeretanyag átadása és használatának módja rituális, így a változtatás lehetősége csekély. Az egyének társadalmi újratermelése az adott helyi közösségekben történik. A társadalmi szerepek betöltéséhez szükséges képzés nem külön szakemberek dolga, az ismeretanyag apáról fiúra, mesterről tanítványra a mindennapi élet szituációiban hagyományozódik. Legfontosabb sajátossága a specialitás: mindenki csak a saját foglalkozásához szükséges ismeret- és hagyományanyagot birtokolja. A premodern társadalom a specialisták társadalma: minden egyén saját foglalkozása által meghatározott társadalmi szerephez kötött. A társadalom egymás mellett élő mikrokultúrák halmazaként létezik. Identitását minden egyén a saját speciális kultúrájába születéssel nyeri el. A szociológia nyelvén tehát a premodern társadalomban nincsen társadalmi szerepeitől különváltan létező individuum. Ebből következően premodern viszonyok között az egyén nem saját lelkiismeretének, hanem sajátos társadalmi szerepe elvárásainak felelős. Jellemző példa a különböző agrártársadalmak harcos vagy lovagi rétegének viselkedési kódexe, amely a becsület, vagyis a harcosi mivoltból következő erény megőrzését tartja alapvetőnek. Ez a becsület azonban egy pap, kereskedő vagy paraszt számára egyáltalán nem számít erénynek, tehát olyan erkölcsi minőségnek, melynek elérése és megtartása az élet elsődleges célja. Ezzel szemben a modern ember, akinek lehetősége van társadalmi szerepeinek és identitásának megváltoztatására, legfőbb személyes értéknek nem a kaszthoz vagy rendhez kötődő becsület, hanem emberi méltósága megőrzését tekinti. Peter Berger becsület és emberi méltóság különbségét így körvonalazza:

A becsület és a méltóság egyaránt olyan fogalom, amely hidat ver az én és a társadalom között. Miközben mindkettő nagyon bensőséges módon tartozik az énhez (...) Ily módon a becsület és a méltóság egyfajta morális vállalkozás céljaiként jelenek meg. Elvesztésük mindig is lehetséges, és ennek messzemenő következményei vannak magára az énre vonatkozóan is. (...) Végtére is, mi hát a különbség a társadalmi én eme két fogalma között? (...) A becsület fogalmából következően az identitás lényegileg, vagy legalábbis jelentős mértékben intézményes szerepekhez kötődik. Ezzel szemben a méltóság modern fogalma szerint az identitás lényegileg független az intézményes szerepektől... a becsület világában az egyén azonos a címerpajzsát díszítő társadalmi szimbólumokkal. A lovag valódi énje akkor nyilvánul meg, amikor valamennyi hatalmi jelvényét magára öltve kilovagol a csatatérre. Ezzel szemben egy nővel az ágyban fekvő meztelen férfi az ént egy alacsonyabb valóságfokon jeleníti meg. A méltóság világában, a modern felfogás szerint, az emberi kapcsolatokat irányító társadalmi szimbolizmus csupán álruha. A címerpajzsok eltakarják a valódi ént. Eszerint éppen a meztelen férfi, és még sajátosabb módon a szeretkező meztelen férfi az, aki sokkal valóságosabb módon nyilvánítja ki önmagát.

A modern ember számára tehát morális-intellektuális integritásának megtartása független sajátos társadalmi szerepeitől. Számára ezek a szerepek időlegesek, és egyedi helyzetekhez kötöttek. A modern ember a társadalmi élet színpadán számos szerep eljátszására képes; énjének lényege nem ezekben a szerepekben, hanem ezek mögött van.
Nyilvánvaló, hogy a modern és premodern társadalmak különbségeinek számos oka van. Ezek a társadalmak gazdasági értelemben a szűkösség társadalmai, ahol a társadalom létalapját jelentő mezőgazdaság technikáiban hosszú ideig nincsen érdemleges változás. Életüket a ciklikusság jellemzi: a felszínen látványos politikai és vallási változások mehetnek végbe, ám ez a társadalom alapstruktúráján mit sem változtat: bárki szerezze meg a hatalmat, bármilyen isteneket imádjanak, a pap az pap, a harcos az harcos, a paraszt paraszt marad; az egész társadalom sorsa, fizikai létezése végső soron az egymást követő évek gabonatermésének mennyiségén múlik. Ebből a körből kitörni, és a modernitásba átlépni saját erejéből, tehát egy idegen civilizáció nyomása nélkül csak egyetlen társadalom tudott: a középkori európai.
Hogy ez a történelmi áttörés miért éppen itt volt lehetséges, aligha egy okkal magyarázható. Az igazán nagy és jelentős változásoknak – Hajnal István is így véli – sohasem csak egy oka van: ez akár történelmi-szociológiai szabálynak is tekinthető. Az átalakulást magyarázó különböző elméletek egymástól éppen abban különböznek, hogy melyik tényezőt emelik ki és teszik az átalakulás fő ágensévé. Karl Marx elméletének sarkalatos pontja az eredeti tőkefelhalmozás folyamata, melynek során a változások motorjának szerepét játszó Angliában a feudális nagybirtokos réteg a bekerítés révén megfosztotta földjeitől és szerszámaitól a parasztokat, s átállt a sokkal jövedelmezőbbnek bizonyuló juhtenyésztésre. Közben a városi kereskedőtőke behatolt a vidéki háziiparba, kialakítva a tőkés vállalkozás egyik formájaként a kiadási-felvásárlási rendszert. A földjétől megfosztott és a városokba özönlő falusi népesség pedig a később kialakuló manufaktúra- majd gyáripar számára biztosította a tömeges és olcsó munkaerőt. Marx korának polgári történetírásával polemizálva a maga szenvedélyes stílusában a Tőke I. kötetében foglalja össze ezt a folyamatot, rámutatva annak emberi árára:

A tőkés társadalom gazdasági struktúrája a hűbéri társadalom gazdasági struktúrájából keletkezett. Az utóbbinak a felbomlása tette szabaddá az előbbinek az elemeit (...) A közvetlen termelő, a munkás, csak akkor rendelkezhetett saját személyével, ha már nem volt röghöz kötött és nem függött személyileg vagy föld révén egy másik személytől (...) Következésképp a történelmi mozgás, amely a termelőket bérmunkásokká változtatja, egyrészt mint a jobbágyság és a céhkényszer alól való felszabadulásuk jelenik meg; és a mi polgári történetíróink számára csak ez az oldal létezik. (...) Másrészt azonban ezek az újonnan felszabadult emberek csak azután válnak önmaguk eladójává, hogy megfosztották őket minden termelési eszközüktől és létezésüknek mindazoktól a biztosítékaitól, amelyeket a régi hűbéri intézmények nyújtottak. S e kisajátításuk története tűzzel és vérrel van beírva az emberiség évkönyveibe.

Polányi Károly az átalakulás társadalmi árának nagyságát illetően egyetért Marxszal, magának az átalakulásnak a lényegét azonban a gazdaság emancipálódásában, azaz a saját törvényei szerint működő piacgazdaság megteremtésében látja. Ennek a piacgazdaságnak legfontosabb jellemzője a föld és a munkaerő áruvá válása. Polányi szerint tiszta, mindenféle külső társadalmi kontrolltól független piacgazdaság tulajdonképpen sohasem létezett. A modernitás története valójában a külső tényezők által valamiképpen szabályozott piacgazdaság története.

Ha egyedül a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és természeti környezetük sorsát, sőt még a vásárlóerő mennyiségét és felhasználását is, a társadalom elpusztulna. Mert az állítólagos ’munkaerő-árut’ nem lehet ide-oda tologatni, összevissza felhasználni, netán felhasználatlanul hagyni anélkül, hogy ez ne hasson arra az egyénre is, aki történetesen e sajátos áru hordozója.
Az ember munkaereje fölött rendelkezve a rendszer mellékesen rendelkezik az ehhez a címkéhez tartozó fizikai, pszichikai és morális ’ember’ entitással is. A kulturális intézmények védőernyőjétől megfosztva az emberek belepusztulnának a társadalmi elhagyatottságba: meghalnának a heveny társadalmi felfordulás áldozataiként, erkölcstelenség, perverzió, bűn, éhhalál következtében. A természet elemeire hullana szét, a környezet, a táj szeméttelepekké válnának, a folyók elszennyeződnének (...) Vitathatatlan, hogy a munkaerő, a föld és a pénzpiacok valóban lényegesek egy piacgazdasághoz. De egyetlen társadalom sem bírná ki a lehető legrövidebb ideig sem e durva fikciórendszer hatásait, ha emberi és fizikai szubsztanciája, valamint üzleti szervezete nem lenne védve ennek az ördögi malomnak a pusztításától.

Marxhoz hasonlóan hangsúlyozza, hogy az átmenet a modernitásba nem spontán módon ment végbe, ahhoz erőteljes állami beavatkozásra volt szükség. Ez a középkortól örökölt társadalmi viszonyok és a társadalom tagjait mozgató egyéni motivációk megváltoztatására irányult. A bekerítés, a paraszti termelők megfosztása földjeiktől az életmód erőszakos átalakításán keresztül megváltoztatta a tömegek gondolkodásmódját is. Megszűntek a helyi közösségek, amelyek lehetővé tették az egyén fennmaradását. A létrejövő tőkés vállalkozó réteg számára a hajdani parasztságból kialakuló munkásság csupán a munkaereje miatt volt érdekes. Az egyén csak mint ennek a munkaerőnek a hordozója jött számításba. A munkabérek leszorítása a létminimum szintjére nem csupán a profitszempontok miatt volt fontos, hanem – mint azt Polányi hangsúlyozza – „az éhség korbácsával” kellett szocializálni a premodern korszak végének archaikus életmódhoz szokott tömegeit a bérmunkás életmód követelményeinek elfogadására.

Mert miért kellene a szegényeket közteherré tenni, és eltartásukat az egyházközségre hárítani, ha az egyházközség végül úgy szabadul meg kötelezettségétől, hogy bérbe adja a munkaképeseket a kapitalista vállalkozóknak, akik oly készségesen töltik meg velük a gyáraikat, hogy még pénzt is hajlandók költeni szolgálataik megszerzésére? Nem jelzi-e világosan ez, hogy az egyházközségi megoldásnál olcsóbban is rá lehet kényszeríteni a szegényeket arra, hogy megkeressék a betevő falatjukat? (...) Nincs szükség bérmegállapodásra, a munkaképes munkanélküliek segélyezésére, de minimálbérekre és a megélhetéshez való jog biztosítására sem. A munkaerőt akként kell kezelni, ami, azaz áruként, amelynek a piacon kell megtalálnia az árát. A kereskedelem törvényei a természet törvényei, következésképpen Isten törvényei. Mi más volt ez, ha nem a gyengébb hatalomtól az erősebbhez, a békebírótól az éhség mindenható kínjaihoz való fordulás? A politikus és a közigazgatási szakember számára a laissez-faire egyszerűen a törvény és a rend biztosításának elve volt minimális áron. Gondoskodjék a piac a szegényekről, és a dolgok maguktól menni fognak.

Max Weber elmélete a 20. század elején voltaképpen a marxi teória ellenpontjaként született. Marx a változások fő okaként az ún. anyagi tényezőket jelölte meg, Webert mindenekelőtt a kialakuló tőkés vállalkozói réteg személyes motivációi izgatták. Ezért volt lényeges számára a protestáns etika, vagyis egy új típusú etikai szemlélet, amely átalakította a vállalkozó attitűdjét, de tevékenységének társadalmi megítélését is. Weber szerint a középkor végén a kereskedéssel, a pénzügyekkel és pénzügyletekkel kapcsolatos gondolkodásmód módosult. A középkorban a tőkés racionalitással szemben az egyházi és nemesi értékrend elutasító vagy legjobb esetben közömbös volt. Az egyház a kamatszedést többnyire tiltotta, a haszonra törekvő pénzforgatást esetleg tűrte, de sohasem támogatta. A nemesi becsületkódex számára a vagyonszerzésre törekvő tőkés magatartás érthetetlen, nevetséges és megvetendő, nemesemberhez nem méltó. A polgárság és annak beosztó, számító, tőkés racionalitásra épülő gondolkodás- és viselkedésmódja a korban idegen és érthetetlen volt.
A pénzzel kapcsolatos középkori attitűdnek megvoltak a maga társadalmi okai. A presztízst és a társadalmi státuszt nem a pénz, hanem a lekötelezettek, a kliensek, a hűbéresek száma biztosította. Ezek adták az illető nagyúr társadalmi súlyát, s ezekből került ki hadserege, melyre szüksége volt az ugyancsak presztízs okok miatt szükséges háborúskodásokban. A vagyon szétosztogatása így elengedhetetlen feltétele volt a társadalmi státusz biztosításának, s az adott társadalmi struktúrában racionális viselkedésnek számított. Változást Weber szerint a reformáció és annak is a kálvinizmusból kiinduló puritán irányzatai hoztak. Ezek nemcsak a kereszténységben eleve benne lévő individualista vonásokat teljesítették ki, hanem az egyén kötelességévé tették, hogy a bibliai példabeszéd értelmében a lehető legjobban sáfárkodjék a rábízott talentumokkal. Ezek a talentumok pedig metaforikus és valóságos értelemben egyaránt értendők. A kettő együtt alkotja a hívő Istentől kapott hivatását, melynek művelése a legfőbb e világi kötelessége.
A koncepció szerves része a predestináció teóriája, melynek értelmében Isten az embereket az idők kezdete előtt érdemeiktől és bűneiktől függetlenül predestinálta, azaz elrendelte az üdvözülésre vagy a kárhozatra. Ez persze fatalizmushoz is vezethetett volna: az iszlámban, amely ugyancsak kifejlesztett egy predestinációtant, pontosan ez történt. Itt a hívőnek a vallási előírások teljesítésén túlmenően hétköznapi életével nem sokat kellett törődnie, hiszen Allah úgyis elrendelte e világi sorsát. A puritán predestinációs teóriának azonban volt egy döntő különbsége: ebben az elrendelés nem az e világi sorsra, hanem a túlvilági üdvözülésre és kárhozatra vonatkozott. Ezen túlmenően pedig a hívő kötelességévé tette, hogy egész életében saját kiválasztottsága jeleit kutassa. Ezeket a jeleket mindenekelőtt az Istentől kapott hivatás sikeres művelése szolgáltatta. Mivel a puritán szekták tagjai az ipari és kereskedőpolgárság soraiból kerültek ki, hivatásuk sikeres műveléséhez a modern racionalitás elveit személyes életelvekké kellett változtatniuk.
A puritán hívő pontosan beosztotta idejét – minden elvesztegetett perc bűn Isten szemében! –, takarékoskodnia kellett, pontosan számon tartania kiadásait és bevételeit: egész életét a hűvös racionalitás jegyében töltötte. A puritanizmus nem a szív, hanem az ész vallása lett, amely paradox módon irracionális előfeltevésen nyugodott: hogy a vagyongyűjtés oka nem a személyes mohóság, és célja nem a gazdagság élvezése. Weber hangsúlyozza, hogy sajátos e világi aszkézisről volt itt szó: ennek kiindulópontja az életélvező hedonista felfogás elutasítása, célja pedig a túlvilági üdvözülés e világi jeleinek felmutatása. Ennek a magatartásnak hosszú távú, a személyes életszférán túlmutató legfontosabb társadalmi következménye a kapitalista társadalmi-gazdasági struktúrák kialakításához szükséges tőkemennyiség felhalmozódása lett. Weber különbséget tesz a kapitalizmus archaikus és modern formái között: kapitalizmus a „piacra termelés haszonszerzés reményében”-értelemben már az antikvitás idején is létezett. A római birodalomban például voltak rabszolgával dolgoztató tőkés üzemek, amelyek szorosan kapcsolódtak a római állam rabszolgaszerző hadjárataihoz és adóbérleteihez. De ezek a modern időszakot megelőzően csak zárványok maradtak, nem tudták átalakítani a társadalom egészét. A modern kapitalizmusnak többek között azért volt forradalmasító ereje, mert olyan társadalmi ethoszt képviselt, amely a maga e világi aszkézisével átformálta a tőkés és a bérmunkás gondolkodás- és viselkedésmódját, s hozzájárult a középkori agrártársadalom átalakításához. Jóllehet Weber hangsúlyozza: elmélete nem állítja, hogy a modern kapitalizmus létrejöttének egyetlen oka a protestáns etika, magyarázatában döntő súllyal mégiscsak ezt a mozzanatot emeli ki.