←Vissza

Liget.org   »   2009 / 12   » Horgas Judit  –  „Az emberi szenvedés elegendő indok” – beszélgetés Maryline Lugosival
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1850

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Párizsban születtem, és bár a szüleim magyarok, és erősen kötődöm Magyarországhoz, az életem legtöbb szála Franciaországhoz fűz. Jogot tanultam, és már egyetemistaként foglalkoztatott, hogyan lehet beavatkozni a nagy világproblémákba, és segíteni a rászorulóknak. Nem voltam teljesen idealista, érzékeltem a korlátaimat is, de cselekedni akartam a saját szintemen. 1994-ben a tévében láttam egy férfit, aki azt mondta, hogy bárki, akár magánember is segíthet, és ez mélyen megérintett. Később megtudtam, hogy a férfi Bernard Kouchner orvos és politikus, aki a világ bármely pontján, ahol háborús helyzet alakult ki, vagy valamiféle katasztrófa sújtott le, azonnal ott termett egy orvosi csapattal, és segített. Ez a lenyűgöző ember alapította 1971-ben az Orvosok Határok Nélkül (Médecins sans Frontières) nevű szervezetet, amelynek egyszerű az alapgondolata: ha valaki szenved, segíteni kell rajta. Mindegy, ki mit mond, az emberi szenvedés elegendő indok, hogy közbelépjünk. Egyébként Kouchner végzettsége szerint gasztroenterológus, de legtöbbször háborús helyzetekben praktizált. 1968-ban fiatal orvosként a Vöröskereszt kötelékében dolgozott Afrikában, ott látta először a háború borzalmait. A Vöröskereszt álláspontja, hogy csak olyan területeken működnek, amelyre az adott országban engedélyt kapnak. A háborús övezetbe azzal a feltétellel engedték őket, hogy aláírták: amit látnak, nem mondják el. Kouchner azonban úgy döntött, elmondja, amit látott, mert a világnak tudnia kell, mi folyik ott. Ha a kamerák megmutatják az igazságot, talán kikényszeríthető a politikai megoldás. A Vöröskereszt ezért nem dolgozott vele többet, de Kouchner azóta is ragaszkodik elveihez és módszeréhez: ha valahol baj van, felhívja rá a közvélemény figyelmét, hogy tudatosítsa az emberekben, mi történik, miféle események játszódnak a világban.
Egyetemi hallgatóként elmentem néhány konferenciára, ahol előadott, és megismerkedtünk: egyszerűen odaléptem hozzá, bemutatkoztam, ő pedig rögtön elhívott egy gyűlésre. Akkor alapította a REUNIR-t – a francia szó azt jelenti „összejönni”. Olyan embereket gyűjtött maga köré, akik együtt gondolkodnak és cselekszenek. Elmentem az első gyűlésre, és aztán a többire is. Fontos személyiségek, szellemi nagyságok jártak ezekre a találkozókra, de közben bármilyen egyszerű ember – mint én – részt vehetett. Csak azt kellett bizonyítani, hogy segíteni, cselekedni akarunk – én például kis reklámcédulákat, röplapokat készítettem. Ma már az alapítvány főtitkára vagyok, az adminisztrációs ügyeket intézem, együttműködésekről, támogatásokról tárgyalok, szerződéseket készítek. A REUNIR-nál senki nincs állásban, ingyen dolgozunk. Napközben az ügyvédi irodámban polgári, család- és munkajoggal foglalkozom, a főtitkári poszt „csupán” a szenvedélyem, de szellemileg gazdag, felemelő munka ez.
Franciaországban, főleg Párizsban sok száz klub van, amelyek keretében az értelmiségiek igyekeznek együtt gondolkodni. Pár évvel ezelőtt megpróbáltuk összefogni a legjelentősebb ilyen klubokat. Az összegyűltek nagyon magas színvonalú eszmecserét folytattak, de egy ötmondatos nyilatkozatot is nehéz volt megírni, mert minden szót órákon át fontolgattunk. Éppen ezért nehézkesen folyt a munka, és mivel gyakorlati ember vagyok, néha el is vesztettem a türelmemet. Tudom persze, hogy csak a kis hatókörű döntéseknél egyszerűbb gyorsan, konkrétan cselekedni. A jelentős döntéseket, a nagyszabású javaslatokat alaposan át kell gondolni, meg kell beszélni – mégis nehéz ezt elfogadni. A fiatalok nálunk nem hiszik, hogy az intellektuális beszélgetés segít. Nem hisznek a politikában, csak a cselekvésben – viszont gondolkodás nélkül nem szabad cselekedni.
A REUNIR is a gondolkodók klubja: a résztvevők elmondják a véleményüket, és a mi feladatunk, hogy megpróbáljuk megvalósítani a jó ötleteket.
A hagyományosabb módszereket követve konferenciákat szervezünk, könyveket jelentetünk meg, és sokszor igazán nagy tervek kivitelezésébe is belevágunk. Felmerült például, hogy miért nincs olyan egészségügyi szolgáltatás, amely az egész világon mindenki számára garantálja az alapfokú orvosi ellátást. Univerzális egészségügyi biztosítást akartunk, és első lépésként megpróbáltuk Afrikában megvalósítani. Csak a végeredményt mondom: a kórházakkal sikerült megegyeznünk. Egy-egy afrikai kórházat párosítottunk egy-egy franciával, és a biztosítást a REUNIR fizette.
Az ilyen ötletek megvalósításához persze sok pénzre van szükség. Amikor felmerül egy ötlet, és új programot indítunk, nyomban próbálunk pénzt szerezni. Néha kapunk állami támogatást is, de legtöbbször bankok, vállalatok adják a pénzt. Kouchner neve garanciát jelent, hogy az összeg valóban jó helyre kerül, jó célt szolgál, és a mai világban ez fontos szempont. Mivel Kouchner számtalan személyes kapcsolattal rendelkezik, tudjuk, hogy egy-egy területen kivel lehet dolgozni és kivel nem. A mi segélyszállítmányaink célt érnek, nem tűnnek el.
A REUNIR-nak nagyon sok orvos tagja van, elsősorban olyanok, akik több háborúban megfordultak, mások azonban igazi entellektüelek, akik nem szívesen mozdulnak ki a városukból. A szervezet jelmondata valahogy úgy fordítható le, hogy „A dialógus akcióba lép”, ezzel is jelezve, hogy először beszélgetünk, közösen gondolkodunk, aztán annak szellemében igyekszünk cselekedni. Egy éven át például bejártuk egész Franciaországot, és kérdezgettük az embereket – nem csak értelmiségieket. Mindenkinek ugyanazt a kérdést tettük fel: Az ön munkájában mit kellene tenni, hogy jobb legyen az élet? Meglepő, hogy minden embernek van valamilyen elképzelése, és sokszor igen jól használható ötleteket hallottunk. Nyitottnak kell lenni, hiszen egy terület konkrétumait jobban ismerik és értik azok, akik ott dolgoznak.
A Sarkozy-kormányban Kouchner külügyminiszter lett. Nem akarjuk kellemetlen helyzetbe hozni, és esetleg a hivatalos álláspontokkal ellentétes nyilatkozatokat tenni, de nem kívánjuk feladni a szellemi szabadságunkat sem, így mostanában nincsenek konferenciák, a munkánk jobbára praktikus: segítséget adunk.
Az egyik nagy programunk a 2004-es Srí Lanka-i cunamit követően indult. Segítettük a halászokat, hogy újra elindulhasson az élet. Ötmillió eurót gyűjtöttünk, és a pénzből több mint száz hajót építettünk. Nem voltunk túl gyorsak: a decemberi katasztrófa után a következő szeptemberben tudtuk elkezdeni az első hajók építését, de legalább jól használhatóak voltak. Felállítottunk Srí Lankán egy hajóépítő műhelyt, ahol két ember útmutatásai alapján a helyiek dolgozhattak. Persze fogalmunk sem volt, hogyan kell hajót építeni, ezért megbíztunk egy hajóépítő mestert, hogy elkészítse az alapmodellt, aztán beszereztük az anyagokat. Pontosan olyan hajót építettünk, mint amilyen a halászoknak korábban volt, még a színe is egyezett. Az első terveink szerint lett volna a hajókon egy olyan rekesz, ahol frissen marad a hal, de ezt nem akarták, elzárkóztak az újítástól. Fontos odafigyelni a helyiek igényeire, különben kárba vész a befektetett pénz és energia. A minőségre is ügyelni kell, bármilyen egyszerű alkalmatosságok is ezek a járművek. Volt olyan alapítvány, amelynek az adományát a helyiek „papírhajó”-nak nevezték, mert az első vízre bocsátás után egyszerűen elsüllyedt. Egy hajóból Srí Lankán két család él meg, de aztán már olyan sok alapítvány épített hajókat, hogy nem volt többre igény. Így átterveztük a programot, és inkább kevesebb, de nagyobb hajókat építettünk, amivel a nyílt tengerre is kimerészkedhettek, és több napon át távol maradhattak. Mivel a part menti vizeket már lehalászták, csak a nyílt tengeren remélhettek zsákmányt – ehhez kellett a nagyobb hajó. A program már befejeződött, de a műhely még mindig működik, hiszen karban kell tartani a hajókat. Megtanítottuk a nőket a könnyebben elvégezhető feladatokra, így számukra is munkalehetőség nyílt.
Megpróbáltunk az északon élő tamiloknak is segítséget nyújtani, hogy ne csak a déli halászok jussanak adományokhoz. Kínos is lett volna, ha azt hiszik, a tamilok ellen vagyunk. A többi alapítvány, segélyszervezet nem akart odamenni, mert a tamil szeparatisták veszélyesek lehetnek. Az állam azonban nem akarta átengedni az északra küldött hajóinkat azzal az indokkal, hogy a lázadók nem halászatra használják a járműveket, hanem fegyvereket szerelnek rájuk és megtámadják a kormányzatot. Végül mégis sikerült meggyőzni őket. Dél-Amerikában is indítottunk volna egy programot, de lehetetlen: túl veszélyes. Az Amazon mellett akarunk beavatkozni, de olyan gyakoriak az emberrablások, a gyilkosságok, hogy nem tudtunk felelősséget vállalni a munkatársaink életéért.
Egy másik programunkat Nigériában szerveztük. Rengeteg nő szenved egy meglehetősen gyakori fertőzéstől, s ezeket a nőket elkergetik a falujukból, valami babona miatt azonnal kizárják őket a közösségből, nem is szólnak hozzájuk. Első lépésként beszélni kellett a falusiakkal, elmagyarázni, hogy a fertőzött beteg, de nem rossz ember. Egy nigériai nőt bíztunk meg, hogy busszal körbeutazza az országot. Gyógyszereket osztott és elmagyarázta az embereknek, milyen ez a fertőzés. Minden programunkban fontos a helyiek bevonása. Mivel ő is afrikai volt, jobban meg tudta értetni magát. Leült a falu varázslójával, a marabuval és a többi falusival. Amíg beszélt, senki nem szólt egy szót sem. Megvárták, amíg a marabu jóváhagyja, ami elhangzott. Amikor ez megtörtént, a többiek is elfogadták. Mivel a betegség egyszerű műtéttel gyógyítható, az volt a tervünk, hogy egy afrikai orvost Franciaországba hozunk, hogy megtanulja a műtéti eljárást és kezelést. De rá kellett jönnünk, hogy Franciaországban nem foglalkoznak ezzel a speciális betegséggel. Ezért csereprogramot szerveztünk: egy másik afrikai ország kórházában dolgozó orvos helyet cserélt egy nigériai orvossal. A nigériai orvos megtanulta az eljárást, aztán hazament, és gyógyított. Távollétében a másik afrikai orvos helyettesítette, hogy addig se maradjon ellátatlanul a területe. A Reunir fizette, szervezte és ellenőrizte a teljes programot. Az ellenőrzést, sajnos, nem lehet elhagyni, mert ha nincs folyamatos kontroll, hamar felbomlik minden.
Dárfúr mellett például kis kórházat építettünk, mert nem volt ott semmiféle egészségügyi ellátás. Több éven át működött egy orvossal és három nővérrel – csupán egy aprócska épület, kis kerttel, amelyben növényeket termesztettek, de jóval több a semminél. Amikor jött a háború, megszűnt a kórház, az orvos is súlyos beteg lett, el kellett hagynia az országot. Két évvel később, a háború csillapultával újra akartuk indítani a kórházat, de egy kő sem maradt belőle, mindent széthordtak. Elkezdtük előről, de nem tudtuk befejezni, mert újra megindultak a harcok. Az ottani betegeknek így esélyük sincs, hogy orvoshoz forduljanak, mert a hely gyakorlatilag megközelíthetetlen: nincs út, csak repülővel lehet odajutni.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a munkánk ne csupán adakozásból álljon. 2005-ben, a rendkívül súlyos nigériai válság idején az állam elnöke világszerte azt nyilatkozta, hogy nincsen éhínség. Mi a kapcsolataink révén pontosan tudtuk, milyen nagy gond van, ezért Kouchner összeszedett több tonna élelmiszert, főleg rizst, amit egy hajóval és két repülőgéppel juttattunk el az országba. De hogy ne következhessen be újra ilyen helyzet, elindítottunk egy programot: megtanítottuk a helyieknek, milyen fajta krumplit kell a földjükbe ültetni, hogyan kell gondozni, és küldtünk vetőgumókat. Ezzel persze csak pár falu életén könnyítettünk, de törekszünk rá, hogy olyan programokat indítsunk, amelyeket hosszú távon saját maguk is működtethetnek és továbbadhatnak.