Félrevezetőnek tartom Arendt állítását, miszerint
a szórakozás a biológiai életfolyamat része. Nem kell kilépnünk a biológia
köréből, ha az ébrenlétet akarjuk megkülönböztetni az alvástól. Munka és szórakozás
hasonló elhatárolása viszont nevetséges volna, hiszen itt a tevékenység
lélektani és társadalmi vonatkozásairól van szó, mint a kerítést meszelő Tom Sawyer esetében. Másrészt
minden, amit teszünk, a biológiai életfolyamat része – ezzel nem mondunk különösebb
újdonságot.
Arendtnek retorikai célja van: a szórakozást
mint megmásíthatatlanul szükségszerűt kívánja ábrázolni, ezért azt a látszatot
kelti, mintha az emberi élet már azelőtt munkára és szórakozásra esne szét,
hogy mi ezt megállapítjuk.
A szellemi-lelki különbségtétel effajta elbiologizálása
sűrű homályt borít a jelenség társadalmi és kulturális vonatkozásaira,
melyekkel Arendt egyébként nagyon is tisztában van.
Hasonló okfejtéssel hozakodott elő egyik politikusunk, mikor kijelentette, hogy
a kapitalizmus az emberi önzésen alapszik, az önzés
mint emberi jellemvonás örök, tehát a kapitalizmus is örök. A két példában
közös törekvés, hogy a kor és a társadalmi berendezkedés jelenségeit a létezés
ősrétegeibe kódolt alapfunkcióként próbálja bemutatni.
Arendt az idézett esszében a szabadidő
megnövekedésével indokolja a szórakozás meghatározó korjelenséggé válását. Nem
említi az érzést, amit az irodai vagy fizikai futószalagmunka és a
munkanélküliség is kivált, hogy személyiségünk és képességeink túlnyomó részére
egyszerűen nem tartanak igényt. Márpedig mennél nagyobb részünk marad parlagon
és mennél több az időnk, annál többet szórakozunk.
Arendt a fogyasztás metaforáját igyekszik ráhúzni a
tömegkultúrára, hogy aztán levezesse, ami ebből következik: felzabáljuk a múlt
és jelen magas kultúráját. De vajon eléggé találó-e az effajta szembeállítás?
„A ’magas’ kultúra
konzerválja, amit a civilizáció elnyomott, segít átvészelni a lealacsonyodás, a
durvaság, az önzés és gyűlölet idejét. De mi történik azzal, amit a kultúra
éppúgy elnyom, mint a civilizáció?”, teszi fel a kérdést Király Jenő a
tömegkultúra esztétikáját összefoglaló nagy művében, a Frivol múzsában.* A magas kultúra főítészei hajlamosak elvitatni a populáris
műfajok esztétikai érvényét, írja, és csak szociálpszichológiai jelenségként
foglalkozni velük. Holott a magas kultúra is szemlélhető szociálpszichológiai
jelenségként. Aki nem vált áruvá a tömegkultúra piacán, az még áruvá válhat a
pénzt osztó kuratóriumok, ágenseket kajtató politikai erők vagy a
presztízstárgyakat vadászó sznobok körében, s máris a magas művészet Olümposzán
találja magát. A magas kultúrát nem elég a tömegkultúrától megóvni, saját
magától is állandóan meg kell védeni.
Vitatom Arendtnek azt az állítását is, miszerint a
tömegkultúra akkor jön létre, amikor a tömegtársadalom ráteszi a kezét a
kultúra tárgyaira. A tömegkultúra nem a magas kultúra lecsúszásával,
felhígításával, ellaposításával keletkezik. A társadalom hasadtságát tükrözve
saját világában, saját törvényei szerint működik. A huszadik századi magas
kultúra szándékos szikárságra, lefokozásra, elidegenítésre törekedett, eszménye
a realitással való könyörtelen szembenézés volt. A cselekménynél vagy a figurativitásnál sokszor többre tartotta a gondolatiságot
és az absztrakciót. A tömegkultúra ellenben a sűrű cselekményt, az egyre
harsányabb, színesebb, felfokozott és fantasztikus formákat kedveli. A
társadalmi realitásba belefáradt tömegek a mozi vetítővásznán nem környezetük
vigasztalan szürkeségét vagy saját sivárságukat akarják viszontlátni. Akinek
életéből hiányzik a tét, a mélyről jövő, egész lényét megmozgató cselekvés, az tévéfoteljébe süppedve hősöket és cselekményt akar. Ha
környezetében a rosszindulat, a kicsinyesség, a korrupció és a gátlástalanság
érvényesül, akkor másfél órában a jó diadalát éhezi. A kultúra szerepe, hogy
megőrizze, amiről nem szabad lemondani, még akkor sem, ha „nem aktuális”. A
szórakozás lényege sem az, hogy fogyasztás, hanem hogy kompenzáció. Ha puszta
zabálás volna, nem lenne struktúrája. A tömegkultúrának – akárcsak a
propagandának – az emberek, a kor közös nagy vágyaira és félelmeire kell
reagálnia, és nem alapozhat egy szűk kör műveltség-anyagára. Az érzékeny
tekintet számára jól kirajzolja a modern világban eltévedt tömegember
antropológiáját. Nem leír, nem ábrázol, nem elemez, mint a kortárs művészet,
hanem a mítoszok és mesék szabályai szerint kivetít.
Felködlik előttünk a Terminátor fenyegető alakja,
lefoszlik róla a hús, kiderül, hogy emberi jellege csak máz, éppúgy
megfontolást nem ismerő kényszermechanizmusok lendítik előre, mint a
profitmaximalizáló óriásvállalatokat.
Ahogy a magas művészetnek, úgy az eredetileg vaskos és lázongó tömegkultúrának
is van hová lesüllyednie. Hiszen a szórakozás felkínált formái tanítják meg az
embereket, hogyan dolgozzák fel hiányérzetüket, és mihez kezdjenek fölös
energiáikkal. Reakciósémákat gyakoroltatnak be velük, anyósviccek közé
pottyantva el a marketinget. Ami a politikai propagandában az uszítás, az itt a
különböző átverő és megalázó műsorok képében jelentkezik.
A tömegtársadalom szórakoztatása, ha funkciójában és működésében hasonlít is a
vásári bábjátékra vagy népmesékre, társadalmi jelenségként jócskán különbözik
ezektől: iparszerűen állítják elő, a közönséggel való személyes kapcsolat
nélkül. A népmesét a nép teremtette, a feléje tóduló modern meséket már neki
teremtik. Kevesek kezében összpontosul a világ médiabirodalma: a közvetlen
profitszerzésnél is fontosabb feladata az észrevétlen indoktrináció,
a világ definiálása a tömegek számára. Ha ebben a világban a vágyak
megvalósításához hiányzik a társ, a közösség, a feltételek, az akaraterő, ha
mindazon, ami kínzó, rossz, félelmet keltő, úgy tűnik, nem lehet változtatni,
marad a visszatérés a médiához: a szórakozás a tétlenek időtöltése. A
szórakozás rövidzár, ami látványosan kisüti a feszültségeket, kifejezi, majd
kioltja őket. Az internetes közösségek kialakulása például egy atomizálódó társadalomban elvben üdvös fejleménynek látszik, de ha
jobban megnézzük, ez a sok millió virtuális közösség többnyire nem sok mindent
csinál azonkívül, hogy van. A képernyő előtt élő fiatalok elől mindenesetre
eltakarja a tényt, hogy alig jönnek létre körülöttük valós célokért cselekvő,
helyi társadalmat formáló emberi közösségek, mély személyes kapcsolatok. Mivel
a világból egyre inkább csak médiafelület marad, az átállás a síkba lapított
emberlétre mindennél sürgetőbbnek és időszerűbbnek tűnik. Aki nincs a neten, az nincs – legalábbis amíg a világ eresztékei meg
nem roppannak.